8. Kígyó!

- Mit csináltatok? – vallatott Fred.

- Nem mindegy neked? – kérdeztem vissza nyugodtan.

- Nem! Mert csak a nyálas végét hallottam és kíváncsi vagyok még mi történt! – gúnyolódott.

- Vagyis?

- Szeretlek, meg Én jobban szeretlek és a pusz-pusz.

- És baj, hogy kihagytunk belőle? –felvontam a szemöldökömet.

- Még az kéne!

A konyhában mindenki dühöngött. Damon már fortyogott. Bennem pedig elpattant valami. Minden élesebb és tisztább lett. És ami a legfurább volt, hogy Fred mellkasa vörösen pulzált úgy, mint Damonnak is. Ahogy dobogott a szívük úgy villogott a vérvörös fény a mellkasukon. Érdekes és ijesztő volt, azonban az egyik részem megszokottnak, sőt normálisnak tartotta. A démoni énem! Szuper. Beindult ez a szarság! Le kéne nyugodnom! Nem szabad dühösebbnek lennem, mert akkor ki tudja mi fog történni! Lehet, hogy rátámadok valakire! Annak pedig senki sem örülne! A kezemet ökölbe szorítottam, számat összepréseltem.

- Fred, mi lenne, ha ma nem szólnál többé hozzánk? Holnap már itt se leszünk, csak egy hét múlva jövünk vissza! Úgyhogy ma kussolhatnál! – szűrtem a fogaim között.

Lepattant a pultról és dühösen a szobájába rohant. A legszívesebben ordítottam volna! A körmeimmel a tenyerembe vájtam Vártam a fájdalmat. Gyorsabban jött, mint amire számítottam. Felszisszentem, majd a pulthoz mentem és rátámaszkodtam. A fejemet lehajtottam és dühösen kifújtam a levegőt. Damon a hátamra rakta és végigsimította a gerincemet. Az izmaim ellazultak az érintésétől. Kicsit meg is nyugodtam. Megfordultam és felültem a pultra. A térdemre szegeztem a tekintetemet, mert nem mertem a szemébe nézni.

- Hé! Mi a baj? – kérdezte miközben kezét a térdeimre tette.

- Előbb – kezdtem. – minden más volt.

- Hogy másabb? – értetlenkedett.

- Élesebb és hangosabb! –végül mégis a szemébe néztem. – És láttam a szíveteket! Láttam, hogyan dobog!

Nem szólt semmit, csak az arcomat tanulmányozta.

- Meg akartam ölni Fredet!

- Ez nem újdonság! - nyugtatott. – Mikor nem akarjuk megölni Fredet? Elég kevés az ilyen alkalom!

- De nem érted? Nem úgy akartam megölni, mint eddig. Eddig mindig el akartam hallgattatni, de most… Csak úgy szórakozásból, a vére miatt! A démoni énem előjött! Át akarja venni az irányítást! Lehet, hogy már le is győzött!

- Biztos?

- Igen! Azért ennyire még nem ment el az eszem!

- Nyugi!

- Tök váratlanul tört elő és ugyan olyan gyorsan eltűnt! – fojtottam belé a szót.

- És most is meg akarod ölni úgy?

- Nem. Most nem akarom sehogy se megölni!

- Biztos csak próbálgatta a határaidat az a kis részed! – mondta magabiztosan.

- Igazad lehet! – mondtam elbizonytalanodottan, azonban még mindig kételkedtem magamban. Aggódtam amiatt, hogy ha következőleg próbálja a határaimat sokkal erősebb lesz.

- És ha lenne valami én már megígértem, hogy meg foglak abban akadályozni, hogy bárkit is bánts! Beleértve téged is!

Bólogattam. Átölelt. A lábaimat a dereka köré fontam, magamhoz húztam és megcsókoltam.

***

Reggel már négykor felkeltem és csak forgolódtam. Nem tudtam visszaaludni. Kimentem a konyhába. Csináltam egy gyógyteát, de az se tudott lenyugtatni. Teljesen fel voltam pörögve. Idegeskedtem. Felültem a pultra. A csempének dőltem, majd a nyakamra tettem a kezem és a körmeimmel felsértetem a bőrömet. A sebek pillanatok alatt begyógyultak, még a kiserkent vér is eltűnt. Ez a képesség lehet, hogy jó, de a többit hálásan odaadnám valakinek. Csak az a pech, hogy nem válhatok el tőlük! Az árny és a démoni oldalam a Kiválasztottá válás óta erős! A sorsomba ez is bele volt égetve! Leugrottam a földre és a szobám felé indultam. Közben Damon ajtajára néztem. Majdnem szívrohamot kaptam. A piros pulzálást ismét láttam. A falon keresztül! A szememet lehunytam, de még így is láttam! Mit csináljak, hogy eltűnjön? Valami jóra gondoljak, vagy mire? És most miért jött elő? Ááá! A fejemben ekkor megszólalt egy mély, rekedt hang.

- Erőlködéssel ne bajlódj, vagy kitörök belőled, vagy nem!... Szóval, engedd el magad! Rémes napok várnak rád! Élvezd!

***

Diana sírjánál álltam és most az egyszer átkoztam. Azt mondta, hogy maradjak, mert a fiúknak szükségük van rám Ez oké! De azt nem említette, hogy én szenvedni fogok és boldogtalan leszek! Meg miért nem mehettem volna el? Úgy könnyebb lett volna! Sokkal egyszerűbb! De nem… nekem mindig küzdenem, harcolnom kell! Soha sem juthatok el egyszerűen a célomhoz! Most már biztosra tudom, átkozott vagyok!

A szememet becsuktam és visszamentem a házba. A ház még csöndbe burkolózott, csak pár kalapács zaja szűrődött ki a műhelyből. A hang irányába mentem. A műhely előtt a kamra felé fordultam, majd bementem. A tőrös polchoz léptem és csak úgy találomra elvettem 5 Gyémánt-tőrt. Igen! Gyémánt! A tőr hegye 30 cm fehér gyémánt! Azt nem tudom, hogyan készítik, de azt már igen, hogy drága és éles. Nagyon éles! A földről eközben fölvettem az egyik kedvenc dobozomat. 5 cm-es acélkörmök! Könnyű velük átszúrni, vagy esetleg felvágni a vastag bőrt. Jól jön, ha egy kígyót kell megölnünk! Egy másik polcról levettem egy Sárkánytüzet és hozzá három tölténytárat. Ennyi csak elég lesz… nekem! Damon meg választ magának, amit akar.

Kimentem a raktárból, s végig egy tőrt dobáltam. Néha elég jól felsértettem a bőrömet, de hamar begyógyultak a vágások. Lehet, egy idő után már megszokom ezt. Hajnalban megszoktam a hangot és a látásomat. Nem volt annyira vészes! Ahogy teljesen belenyugodtam, már tudtam irányítani a látásomat. Összebarátkoztunk. És valahogy mintha elzártam volna. Vagyis kordában tudtam tartani!

- Szia, Kida!

Megugrottam. Észre se vettem, hogy már a konyhában vagyok. Damon és Fred az asztalnál ültek. Fred, mint mostanában, nem figyelt rám, de Damon annál inkább. Ha a tekintetével tudott volna égetni, én már hamu lennék. Rávigyorogtam és felé indultam.

- Szia. – mondtam, és közben nyomtam egy puszit az arcára.

- Mi ez a nagy vidámság? – kérdezte.

Megvontam a vállamat, majd az asztalra ültem.

- Semmi. Csak most ilyen a kedvem, és amúgy is eddig jó napom volt. – feleltem vidáman.

Letettem a fegyvereket az asztalra és a lábaimat keresztbe tettem.

- Felkészültél az utazásra?

- Persze. Alig várom. Tíz perc alatt összeszedem a fegyvereimet és a ruhákat. Utána indulhatunk. – válaszolta.

- Jó, akkor most megyek pakolni.

Felpattantam az asztalról és felkaptam a fegyvereket. A szobámba siettem, majd az összes ruhámat bedobáltam egy sporttáskába. A fegyvereket becsúsztattam a ruhák közé. Nekem két perc se volt a pakolás! Akkor Damonnak miért fog tartani tíz percig? Nem értem! A legalsó fiókból kivettem az utolsó ruháimat. Egy fehér pólót, egy cuki kantáros, fekete rövidnadrágot. Kész vagyok. Most már indulhatunk.

***

A vonattal egy nap alatt Denverbe értünk. Út közben semmi gubanc nem volt! Hál’ Istennek! Nem találták meg a fegyvereinket! Damon végig engem nézett, fogta a kezem, vagy átölelte a vállamat és magához húzott. Tényleg szerettem! Nem csak a kinézete miatt – pedig az se semmi! –, hanem az egész személyisége miatt! Fizikailag és mentálisan vonzott! Régebben is imádtam, de most bele voltam zúgva, mint vak ló a szakadékba! Minden nő ilyen pasit akar! Kedves, humoros, segítőkész, együtt érző, védelmező, romantikus! Tökéletes! És a mosolya! A szeme! Ha meglátod, elájulsz tőlük! A szíved gyorsabban kezd verni. Elpirulsz. Akár még el is ájulhatsz. Bár ez még nem történt meg velem.

Amikor a hotelhez értünk – taxival – minden szem ránk tapadt. A bőröndünket hárman is el akarták venni, de mi csak mentünk előre és nem törődtünk velük. A recepciós fiú hebegett, dadogott, a végén már azt se tudta, hogy fiú-e, vagy lány. Meglepett ez a reakció! Eddig soha sem volt ilyesmi. Mindig feltűnés nélkül szálltunk meg egy hotelben és egyik recepciós se némult meg a jelenlétemben. De most… mintha mi lennénk a világ legszebb emberei! Az aulában lévő emberek feltűnően bámultak minket. Sőt, mindenki bámult! Elég zavaró volt. Ahogy a kulcsot megkaptuk, sietősen elindultunk a lift felé. Az egész légteret neon zöld aurák töltötték be. Féltékenyek!? Ránk ne legyenek azok! Ha az én helyembe lépnének, egy napot se bírnának ki! Megváltozna a véleményük! Emberek. Nem bírnának ki semmit! Megőrülnének, ha tudnák, kik járnak közöttük. Kiirtanának mindenkit! Hmm! Ez nem is rossz ötlet! Bár képtelenség! Még egy koboldot se tudnának megölni, hacsak nincsen szuperextramegafantasztikusan erős és nagy fegyverük az ilyen esetekre.

Csak az első emeletre mentünk fel. A 123-as szobát kaptuk. Tágas, mahagóni és elefántcsontszínű berendezésű lakosztály. Az ablakon besütött a Nap és az egész szobát elárasztotta arany fényével. A táskákat bevittük a hálóba, majd eldőltem a 2 méter széles ágyra. Damon a hasára feküdt és persze, mint mindig, engem nézett parázsló tekintetével. Borvörös aurája az egész szobát betöltötte. Az én kis kanos pasim! Mindig ilyen az aurája. Bár mondjuk az enyém is piros volt, de az én aurámat nem csak a szenvedély festette vérvörösre, hanem az energia és az erő is. Egyébként meg nem zavart Damon aurája! Sőt inkább nagyon is tetszett, mivel a vörös megjelent a boldog nap sárga és a szerelmes babarózsaszín is.

Közben felült és felém magasodott. Kezét a vállam fölé támasztotta, lábait a két oldalamra zárta. Lehajolt, majd megcsókolt. Végül a nyakamat simogatta, csókolgatta a z ajkaival.

- Nem kéne elvégeznünk a megbízatást? – kérdeztem kicsit kábultan.

- Nem. – és folytatta, ahol abbahagyta.

Ismét az ajkaimra talált, majd elszakadt tőlem és zilálva megszólalt.

- Van időnk megcsinálni azt.

- Tudom. De erre is van időnk! – ellenkeztem.

- Kida! Könyörgöm! Egyszer ne a munka legyen a fő! – kérlelt.

- Soha nem a munka az első! Csak ha ma elvégeznénk, nem idegeskednék egész héten. És ha idegeskedek, ilyen dolgokra nem tudsz rávenni!

Éreztem, hogy hamarosan győzök. Pár perc múlva meg is valósult.

- Jól van! Menjünk és intézzük el azt a kígyót!

***

Egy öreg raktárépület előtt álltunk meg. A bejárati ajtón egy hatalmas lakat lógott. Minden ablak be volt zárva és a tetőn sem volt semmi bejutásra való nyílás. A fegyvereinket a csizmákba dugtuk vagy csak egyszerűen a táskákban hagytuk. Nem beszéltünk meg semmilyen bonyolult tervet csak a jól bevált juss be! – öld meg! – gyere ki! Tervet akartuk megvalósítani.

Damon az ajtóhoz ment és a lakatot erősen megrántotta. Nem engedett egyetlen láncszem se, ezért, mivel most én voltam az erősebb, odamentem és egy rántással eltörtem a lakatot és pár láncszemet.

- Ez igen! – dicsért meg.

Mellettem besurrant az ajtón, miközben előhúzott egy 6 mm-es pisztolyt az övéből. Körülnézett, majd intett, hogy kövessem. Bementem és elengedtem magam. A démoni látásom rögtön előjött. Damon szíve sebesen dobogott az adrenalintól és nem csak a szíve, hanem szinte az egész teste vörös fényben izzott. Elnéztem róla és keresni kezdtem a többi pulzálást. Egy mellettünk futó folyosón két őr állt egy ajtó előtt. Kíváncsian a szobába néztem. Ott volt! A szíve lassan, nagyokat dobbant. És nem vörösen, hanem kéken pulzált. Kicsit másabb volt!

Damon oldalát megböktem, majd a folyosóra mutattam. Bólintott és a szája elé tette az ujját. Azért annyira nem vagyok hülye, hogy ordibáljak! De bólintottam. Elé léptem és feltartottam a kezem. Megállt, én pedig a falhoz simulva lefordultam jobbra. Két tőrt előhúztam és a fejem mellé emeltem őket. Damon utánam nézett, de leintettem, hogy álljon meg ott ahol van. Lecövekelt a sarkon és feszülten figyelte minden lépésemet. A faltól ellöktem magam és a folyosóra léptem. A két őr rögtön észrevett. Az egyik előhúzott egy pisztolyt és rám célzott. A golyó a vállamba fúródott. Felszisszentem, de amint vér folyt a sebből a golyónyom begyógyult. Meglepődtek, azonban nem álltak le. A másik nekem rontott és lesöpört a lábamról. A tőrök beleszúródtak a vállába. Morgott, majd lefejelt. Semmi nem történt, csak a szemem sarkában fehér fények jelentek meg, de amilyen gyorsan jelentek meg, olyan gyorsan tűntek is el. Damon közben előjött és belelőtt a másik őr fejébe. Az agyveleje a mögötte lévő falra loccsant. A vére az egész padlót eláztatta.

A kezemben lévő tőröket kihúztam az őr vállából és a szívébe szúrtam, majd a szegycsontja mellett végighúztam a Gyémánt-tőrt. A szájából vér bugyogott ki és az egész teste rám nehezedett. A másik tőrrel elvágtam a torkát. A feje lehanyatlott, a torkából spriccelt a vére. Még az izmai aprókat rángtak. Ledobtam magamról és lábra álltam. Tiszta vér volt mindenem. Szuper. Damon teljesen tisztán várt az ajtó mellett. Szembe álltam vele. Benéztem a szobába. A szoba közepén állt és az ajtót nézte. Várt minket! Nem láttam nála semmilyen fegyvert, bár alakváltó volt, így nem is volt szüksége ilyen játékszerekre. Visszanéztem Damonra, utána bólintottam. Három… kettő… egy. Berontottunk a raktárba. Mindenhol dobozok sorakoztak. Plafonról egy lámpa lógott, s erős fénye a szoba közepét világította meg, pont ott ahol az alakváltó állt. Haja vörösen meredezett mindenfelé, szeme skarlátvörösen izzott. Karjai lazán maga mellett lógtak. Arcán egy félmosoly díszelgett. Damon feszülten mellém állt. Farkasszemet néztem a munkánkkal.

- Sziasztok! – kezdte.

Hangja leginkább a fémcsikorgáshoz hasonlított, az ’sz’ betűket sziszegve mondta ki.

- Spike Soul vagyok, más néven Kígyó! Ti kik vagytok?

- Mit érdekel az téged? – mogorváskodott Damon.

- Kíváncsi vagyok, kik lesznek ma az ebédjeim! – mondta és nagyobb mosoly terült el az arcán.

- Hah! –szólaltam meg először. – Nem is tudom ki kinek az ebédje lesz? Én Kida, ő Damon. – mutatkoztam be.

- Örvendek!

A szemem sarkából Damonra néztem. Előhúzott egy kést és Spike felé hajította. Spike elhajolt előle és a kés egy dobozba szúródott bele. Eközben egy tőrt húztam elő és a fejére céloztam, de ez elől is kígyószerűen elhajolt. Fenébe! Damon felé futott, közben a 6mm-est előhúzta a tokjából. Célzott, azonban ezelől is kitért. Damon lassú volt, Spike a gyomrába ütött, majd ahogy összegörnyedt, Damon tarkójára vágott. Elájult, majd a kígyó felemelte és a falhoz vágta. A borda töréseit hallottam. Ránéztem. Vér áztatta át a pólóját. A szájából és a füléből is vér folyt. Ezért még megfizetsz, Kígyó! Spike felé fordultam. Az összes gyémánt-tőrt előhúztam. Voltam olyan okos, hogy nem dobtam felé. Az előtt meg láttam, hogy közelharcban is jó volt. Ha meg átalakul, akkor ki tudja, miben lesz még jó! De akkor is valahogy meg kell ölnöm! A szememet szúrták a könnyek, de nem engedtem előtörni őket.

Látta, hogy nem indítok támadást, ezért elkezdett átalakulni. Levette a ruháit. Majd a bőrét kezdte tépni. A véres hús helyett, vörös pikkelyek jelentek meg. Közben nőtt, izmosodott. Ahogy tépte a bőrét néha felszisszent a fájdalomtól. Amikor a kezeihez ért teljesen lefagytam. Nem csak a bőrt tépte le, hanem az egész kezét. A fejéről lehámlott a bőre és teljes egészében kígyóvá vált. A szeme még mindig skarlátvörös volt. Sziszegett. A szájából néha előbukkant villás nyelve, az orrlyukából folyamatosan füst szállt fel. Benne égett a tűz. Tényleg inkább sárkány volt! Durva!

- Te okosabb vagy! – sziszegte. – De ettől függetlenül téged is megeszlek!

- Meglátjuk, ki végez a másikkal hamarabb! – szűrtem a fogaim között.

- Igen, majd meglátjuk! Tűzálló vagy? - kérdezte.

- Nem, de mindent kibírok.

Nem mondott semmi, csak vett egy nagy levegőt. Tüzet fog okádni! Szuper. A tüdejét teleszívta oxigénnel és tüzelt. Felé futottam. A tűz nem ért hozzám, de éreztem a melegét a lábamon. A nyakára ugrottam és megkapaszkodtam a pikkelyeiben. Felmásztam a fejéhez. Vergődni kezdet, de megkapaszkodtam a bőrében, így nem tudtam leesni. Az egyik tőrt a szemébe szúrtam. Sikolya visszaverődött a falakról. Egy másik tőrrel átszúrtam a szájár. A tőr hegye előbukkant az állán. Nem csak a tőr hegyét, hanem a nyelét is beledöftem. A szemében lévő tőrt kihúztam, majd a másikba szúrtam. Már nem tudott megszólalni. Az utolsó tőrt a nyaka alá tettem, majd egy nagy húzással elvágtam a nyakát. A feje ledőlt. Legurultam a földre. Felálltam. Az övemből előhúztam egy 8mm-est és az egész tárat a szívébe lőttem. A pulzálása leállt, d még előhúztam egy Sárkánytüzet és a fejét szénné égettem. Közelebb mentem hozzá. Pár pillanatig mellette álltam, majd megfordultam és Damonhoz futottam. Térdre estem mellette. A szíve gyengén vert, a háta teljesen véres volt. Nagy krokodilkönnyek törtek elő a szememből. Tehetetlenül néztem rá. Most mit csináljak? A pulzusát kerestem, de keservesen kellett rájönnöm, hogy már szinte teljesen eltűnt. El akartam tüntetni a vérét, de nem sikerült. Nem halhat meg! A légzése szaggatottá vált. Keze néha megrándult. Detroitba kell vinnem! Azonnal! Gyorsan! Összeszedtem magam és a kezemet a hóna alá tettem. Felállítottam és a hotelszobára gondoltam.

Nap sütötte az arcomat. Kinyitottam a szemem, még könnyek mögül is felismertem a hotelt. Damont bevittem a szobába és lefektettem az ágyra. Kapkodni kezdtem. Mindent beledobáltam egy táskába. Sírtam. Semmit sem láttam a könnyeimtől. Ugyanúgy éreztem magam, mint amikor Diana meghalt. Nem tudtam semmire se koncentrálni. Dühös voltam magamra. Hogy miért, Azért, mert én hülye hagytam, hogy velem jöjjön, harcoljon mellettem, támadjon először. Hagytam, hogy meg sérüljön és engedtem, hogy a Halál tornácára lépjen.

Egy véres tőrt előhúztam és a tükörbe dobtam. Amint a tőr hegye hozzáért a tükörlaphoz, a tükör apró darabokra tört. Nem törődtem a szilánkok összetakarításával, csak kivettem a tőrt a falból. A bőröndöt és Damont megfogtam, majd Detroitra gondoltam. A kertben, Diana sírja mellett találtam magam.