Bűnhődés és kegyelem
Nem éreztem az idő múlását, minden egybefolyt. Minden pillanatban Sebastient néztem, szívének megnyugtató dübörgését hallgattam. Egyik kezét hasamon pihentette, másikkal egy vörös tincsemmel játszott. Közben már felvettem egy pólót, de nem maradt rajtam sokáig. Darabjai a földön hevertek. Csak beszélgettünk és beszélgettünk. Mindent elmondtam neki, kivéve Lucast. Valahogy egyáltalán nem akartam róla beszélni. Az is elég volt, hogy rágondoltam és máris felforrósodott a vérem. A dühtől. Nem a szeretettől és főleg nem a szenvedélytől. Valahogy rendesen le kellene zárnom vele a kapcsolatomat. Szépen elküldöm egy melegebb éghajlatra és kész!
Kirázott a hideg, amint megláttam az épületet. Az emlékek fájdalmasan lángoltak föl elmémben. A sok vér... a sikolyok... minden. Csak egyedül mentem. Sebastientől nehezen elváltam - kétszer is visszahúzott az ágyra. Ez a pár perc is szenvedéssel töltött el, mardosott a hiánya. Még mindig féltem, hogy minden szertefoszlik, kifolyik az ujjaim közt és felébredek jéghideg, halott teste mellett. De semmi se történt, éltem tovább a valóságot, ami ebben a pillanatban hatalmas súllyal nyomta vállamat. Bármennyire is utáltam Lucast, hiányozni fog. Barátként, sőt még annál is többként tekintettem rá. Ő egy kisebb kikötő volt, ami megvédett a nagy, elsöprő hullámoktól. Azonban most ő lett a nehéz víztömeg.
Nagy levegőt vettem, aztán felléptem az első lépcsőfokra, majd a másodikra és a többire is. Az ajtót belöktem és a recepciónál ülő nőhöz léptem. Felnézett rám hatalmas, fekete szemeivel.
- Mit akarsz már megint? – kérdezte ellenségesen.
- Hol van Lucas?
- A Konyhában vagy a Teremben.
Beértem ennyivel, elindultam a Konyhába. Minden vámpír nagy ívben elkerült, ők is jól emlékeztek a történtekre. Egy nap alatt nagyjából újra tiszta lett a terem. A bátrabbak rám sziszegtek, de nem léptek közelebb. A vörös szőnyeg halkan cuppogott minden lépésemnél. Gyors egymásutánban emlékképek villantak föl, melyektől alig észrevehetően megremegtem. Minél hamarabb el akartam tűnni innen. Már most is menekültem volna, hátra se nézve szaladtam volna, azonban próbáltam higgadt maradni. Csak összpontosítsak a feladatra! Menni fog!
A Terem ajtaja nyitva volt. Kopogtatás nélkül beléptem a csata színhelyére. Itt azonban még nem takarítottak föl. Amit először megláttam Gabriel szenes maradványai voltak. Mindig is kemény gyomrom volt, de most szívesen kidobtam volna a taccsot. Nem egyszerűen egy hatalmas széndarab volt, még láttam felhólyagosodott bőrét, folyékony állagú szeme az arcán folyt le a földre. Azonnal elfordítottam tekintetem róla, s megláttam Lucast. Éppen Loren maradványa fölé magasodott, tekintete üres, élettelen volt. Elcsigázott maszk takarta arcát.
- Lucas. – szólaltam meg.
Megremegett, majd rám nézett. Egy lépést tett felém kinyújtott karokkal, mintha meg akart volna ölelni. De én teljesen az ajtóig hátráltam, ezzel megállásra ösztökéltem megrázta fejét, karjait csalódottan maga mellé ejtette.
- Beszélnünk kell!
- Gondoltam... vagyis inkább... hagyjuk. – motyogta.
- Soha többé nem szeretnék találkozni veled. – vágtam rögtön a közepébe. – Köztünk nem lehet semmi. Egy kapcsolattal csak fájdalmat okoznánk egymásnak. – folytattam. – Nekem egy igazi szerelemre van szükségem, aki önzetlen és figyeli a másik javát is. De te... te már túlmentél minden határon. A szereteted elvakított téged...
- Az életem sivár volt, míg meg nem ismertelek. – szakított félbe. - Eddig minden csak egy színjáték volt, mindenki játszotta a maga kis meséjét és én mindig a szereplők között voltam. De én csak a hazugságot láttam, miközben te az igazságot mutattad. Végre egyszer valaki nem játszotta magát. És én vagyok a felelős a csomó szarságért, amivel az elmúlt pár napban foglalkoznod kellett, de nem tehetek róla, akkor is szeretlek. Ezen pedig csak nagyon kevés dolog tudna változtatni.
- Például?
- Például... nem tudom. De Jess a hiányodba belehalnék. Nem lehetnénk legalább barátok? Vagy távoli ismerősök?
- Nem. Nem lehetünk. Sőt nem leszünk barátok, se távoli ismerősök se.
- Ne mond ezt! – kérte. – A jövő egyszerre nyitott is és zárt is. Mindössze egyetlen lesz van, de gyakran számtalan lehet van mellette, melyeket nem szabad megtagadni.
- Pontosan. Gyakran. De ez azok a ritka esetek egyike, mikor csak egy lesz van és egyetlen lehet sincs mellette. – feleltem szigorúan.
- Jess kérlek! – suttogta. – Az a dolog...
- ... végzetes volt. – fejeztem be a mondatot.
- Vétkezni emberi dolog.
- De isteni érzés, nem?
- Nem. – csattant föl. – Miért kell ezt tenned? Nem akarsz belegondolni abba, hogy velem jobban járnál? Bármit megtennék neked! Kérlek, ne menj el! – hangja ellágyultan csengett.
- Bármit? – kérdeztem vissza.
- Bármit, amit csak akarsz.
- Jó, akkor soha többé ne gyere a közelembe!
- Nem tehetem. Kérlek, csak ezt ne kérd tőlem! Képtelen vagyok megtenni.
- De én csak ennyit kérek tőled!
Nagy léptekkel átszelte a köztünk húzódó teret. Megszorította a karom és óvatosan megrázott. Szeme őrülten csillogott az apró könnyek mögött. Homlokán mély barázdák húzódtak.
- Jessica, kérlek! Ne menj el! Szarhatsz a fejemre...
- Eressz el!
Ezt elengedte a füle mellett és folytatta mondandóját.
- ... de engedd meg, hogy lássalak! Kérlek! Könyörgöm, ha kell! Bármit! De a közeledben kell lennem! Te vagy számomra a levegő és levegő nélkül nem tudok élni. Kérlek, mondd azt... mond azt, hogy nem utálsz!
Karomat kitéptem görcsös ujjai közül és az ajtóhoz simultam. Elfordultam tőle. Jobban elviseltem Gabriel ijesztő látványát, mint Lucas szenvedő arcát. Nehezen nyeltem.
- Lucas, én... nem. Ha rád nézek, rögtön eszembe jut, hogy mit tettél. Nem akarom látni ezt a külsődet. – suttogtam.
- Miért, hogy nézek ki? Úgy, mint eddig, nem?
Lassan megráztam a fejem.
- Esküszöm, hogy sajnálom. Ha vissza tudnám pörgetni az időt, mindent megváltoztatnék. Annyira sajnálom, hogy Sebastien meghalt.
- Nem halott. Tegnap újraéledt.
- De hát akkor... minden rendben. – hangja egy oktávval feljebb csúszott.
- Nem, semmi sincs rendben. – ellenkeztem.
- Miért, mi a barátságunk oka?
- Te. Az emlékek. A tetteid. Minden, ami hozzád tartozik, amiben te is szerepelsz... És még egy apró dolog, amihez egy hatalmas kapcsolódik.
- A hatalmas Sebastien? – találgatott.
- Pontosan. – mondtam, közben újra szemeibe néztem. – Az apró... az már kicsit bonyolultabb.
Kezemet hasamra csúsztattam. Tekintete követte mozdulatomat. Agyában hamar beindultak a kerekek, szeme elkerekedett.
- Terhes vagy? – kérdezte elfúló hangon.
- Igen, és nem akarom, hogy a gyerekem megismerjen téged.
Elfordult tőlem, mielőtt igazán láthattam volna szemében felizzani a dühöt. Két lépést hátrált, közben hajába túrt, szemét lecsukta. A három székhez lépett és a hozzá legközelebb lévőbe belerúgott. A nehéz szék tehetetlenül dőlt a földre nagy robaj kíséretében. Megremegtem a hangtól.
- Megölöm! Megölöm! – ordította. – Hogy tudott felcsinálni? Nem is kéne léteznie annak a hülye vérszopónak! Megölöm!
Lángoló tekintetét rám emelte, majd nagy léptekkel felém közeledett. Tenyerét erősen az ajtónak csapta a vállaim mellett. Arca pár centire volt az enyémtől.
- Jess, miért? – hangja suttogásba halkult.
- Ne öld meg! – kértem.
- Nem tudnám megtenni, mert tudom, hogy azzal fájdalmat okoznék neked. – halványan elmosolyodott. – El... – szemét lehunyta és nagyot sóhajtott. – Elengedlek, mivel szeretlek. És ha kiközösítenélek magamnak, akkor soha nem lennél igazán az enyém. Szeretlek.
Én is. Akartam mondani, de valahogy egyetlen szó se jött ki a torkomon.
- Ha megunod a vérszopót, tudod, engem mindig megtalálsz. Nem hagyom, hogy csak az övé legyél, nem adom fel, örökké harcolni fogok érted. Egészen életem végéig szeretni foglak. Megértetted, szeretni foglak! – lehelte. – És azért néha gondolj rám, mert lehet, hogy hallani foglak. Megígéred?
Nem feleltem és nem is bólintottam. Nem voltam képes megígérni neki bármit is.
- Mennem kell. – tereltem el a témát.
Kettőt bólintott, aztán kezét lecsúsztatta az ajtóról. Egyet hátrébb lépett és még egyszer, utoljára tekintetét végigfutatta rajtam. Minden porcikámat megjegyezte. Szeme végül hosszú ideig az arcomon pihent meg. Vonásai fájdalmasan megvonaglottak, majd arcára egy mosolyt erőltetett.
- Ne feledd, szeretlek! – suttogta utoljára.
Nem bírtam tovább, kiviharzottam az ajtón. Könnyeim patakokban csörgedezett az arcomon.
- Jess! – kiáltott utánam, de én nem álltam meg.
Ahogy egyre távolabb kerültem tőle, éreztem, egy részem fájdalmasan kitépődik belőlem. Ekkor jöttem rá, hogy nem azért váltam el Lucastól, mert utáltam őt, hanem azért, mert nem akartam újra belészeretni. Őt is ugyanúgy szerettem, mint Sebastient. Nekem nem csak a levegő volt, hanem a víz, a napfény és a vér is. Nélküle én... egy üres valami voltam, csupán csak egy porhüvely, melyben egy száraz, kettétört szív dobogott. Ez lehet, hogy egy kicsit túlzás, de akkor pont ezt éreztem. Már most is hiányzott, pedig csak pár méterre voltam tőle, csupán pár másodperce téptem ki a szívemből. Egyszerűbb lett volna újra beragasztani a helyére, oda ahova tartozott, de mivel tudtam, hogy ezzel elég alaposan megbántottam volna Sebastient, ezért csak futottam és elfelejtettem, hogy ő az életem elengedhetetlen része lett.
***
Aznap volt még egy elintézni való dolgom. Az utat vakon is megtettem volna, még mindig jól emlékeztem a Ház címére. Könnyeimet már út közben letöröltem, arcomra hamis mosolyt varázsoltam. Elmém legmélyebb felébe temettem Lucas arcának képét. Néha olyan érzésem volt, hogy követnek, de mikor hátranéztem, senkit se láttam. Kezdtem paranoiás lenni. Tudtam, Nathaniel él még és bármelyik pillanatban megtámadhat. Muszáj volt megkeresnem őt, végeznem kellett vele!
Mikor a házhoz értem, először fel se ismertem régi otthonomat. A lépcsőfokok fekete gránitból voltak, sehol egy törés vagy egy kopott él. A mahagóni ajtó fényesen csillogott a páctól, a réz kilincsre arany fényt vetett a lemenő nap utolsó sugara. Már a falak se omladoztak, a vörös téglák otthoniasabbá tették az egész épületet. Az ablakok tiszták voltak, fekete árnyékok vetültek tájuk. A fű zölden ragyogott, néhol élénk színű virágok törtek elő a zöld tengerben. A szél őszi leveleket mozgatott a talajon. Illatok azonban ugyanazok maradtak. A fém és a dohos pince szaga összekeveredett a vér jellegzetes szagával. Nagyot szippantottam az ismerős illatból, utána lassú, apró léptekkel a lépcső felé indultam. Hangtalanul lépkedtem, szívem nyugodtan dobogott, lélegzetem nem csapott zilálásba. Az ajtó kopogtatóján ismerős motívumok futottak végig, melyekhez mikor hozzáértem, forrón felizzottak. Felismerték, hogy démon voltam. Nem törődtem a fájdalommal, kopogtattam. Egyszer, kétszer. Majd vártam. Két perc múlva az ajtó kinyílt és Doriant pillantottam meg. Haján vízcseppek csillogtak, meztelen felsőtestén is apró patakok futottak. Dereka köré egy törölközőt csavart. Éppen fürdött.
- Jessica, szia! Mi szél hozott ide?
- Hali. Damonnal szeretnék beszélni. Remélem nem zavarok. – felelte.
- Dehogy, nem zavarsz! – nyugtatott. – A pincében van ilyenkor, bár... Veled csak kivételt tesz. – motyogta magának.
- Miért tenne velem kivételt,
- Ilyenkor nem nagyon szereti, ha zavarjuk.
- Akkor inkább megyek...
- Nehogy már! Miattad lenyugszik egy-két órára.
- Lenyugszik? – értetlenkedtem.
- Majd meglátod. – legyintett és ellépett az ajtóból.
Bizonytalanul átléptem a küszöböt, vártam, hogy újra felismerjen egy védelmező jel, de nem történt semmi. Bent is minden megváltozott. Több bútor állt a nappaliban, festmények lógtak az újra festett falakon.
- Mikor újítottátok fel a házat?
- Ööö, olyan három hónapja kezdtük el és már nagyjából elkészültünk vele.
- És a Védelmezők, kinek az ötlete volt? – kérdeztem.
- Mariáé. Félt, hogy esetleg megtámadnak a démonok. Mindenki tudta, hogy megfogyatkozott a létszámunk. – felelte, miközben Leo irodájába léptünk.
- Jó helyre jöttünk?
Felnevetett arcom láttán, majd kikerült egy játékgépet és egy vörös, puha fotelbe dőlt. A hatalmas asztal eltűnt a rengeteg könyvvel együtt. Helyükön most biliárdasztal, tévé és két játékgép állt. Leo irodája és hálószobája közt lévő falat lebontották, az ágyat elvitték és három vörös fotelt hoztak be a helyére.
- Igen, jó helyen járunk. – még mindig nevetett. – Csak... kicsit át lett alakítva minden.
- Kicsit?
Legyintett, aztán a csapóajtóra mutatott. Nem volt elrejtve szem elől, csak két lépésre volt tőlem.
- Jess, ha valami baj van, sikíts. – mondta komolyan.
Bólintottam, majd felnyitottam az ajtót és a létrával nem törődve, leugrottam a pincébe. A falakat ökölnyomok mintázták, pisztolyok hevertek a földön. Egy hatalmas csattanás hallatszódott mögülem, aztán kísérteties csendbe borult a pince. Tekintetemmel végigpásztáztam a helyiséget.
- Damon? Jess vagyok. Beszélni szeretnék veled.
- Minek?- hangzott a kérdés közvetlen mellőlem.
Lassan felé fordultam. A vörös szempár lángtengerként örvénylett. Meztelen felsőtestén por és izzadság keveredett.
- Minek akarsz beszélni velem? – kérdezte újra.
- Meg akartam köszönni, hogy segítettél.
- Ennyi?
- Miért, még mit mondjak?
- Például, hogy szeretlek, vagy nem akartam fájdalmat okozni, azzal, hogy újra beléptem az életedbe. – felelte komoran.
- Fájdalmat okoztam neked?
- Igen. Azt hittem, meghaltál és már teljesen belenyugodtam abba, hogy soha többé nem látlak, erre meg, csak úgy felhívsz és közlöd velem, hogy segítségre van szükséged. Kida... vagy Jessica... most, hogy hívjalak?
- Inkább Jess.
- Meg ez is! Mi a szarnak volt jó megváltoztatnod a nevedet? – ordította.
Karján megfeszültek az izmok, nyakán kidagadtak az erek. Kettőt hátra lépett, majd hátat fordított nekem és a falhoz ment. Erősen a falba ütötte öklét. Megremegtem. Miért mindig én voltam a rossz?
- Azért változtattam meg a nevem, hogy ne találj meg. – válaszoltam végül.
- Mi ez a viselkedés? – fakadt ki. – ilyenkor már rég ordítoztál volna. Most meg teljesen nyugodt vagy.
- Mondtam, minden megváltozott, és egyébként sincsen kedvem kiabálni veled.
- De ennyire megváltoztál?
- Nem, ennyire nem. De mi a francnak ordibáljak? – hangomat felemeltem. – Így jobb?
- Igen, mert legalább így az a lány vagy, akit a képeken nézegettem.
- Mi van, milyen képeken? – értetlenkedtem.
- Pontosabban egy kép. – motyogta.
- De milyen kép? - kérdeztem ismét.
Sóhajtott és leült a földre. Véres öklét kezdte vizsgálgatni, közben ujjait ropogtatta.
- Emlékszel, hogy régen, mikor még kicsik voltunk, megkértél, játszunk veled?
Az emlékre halványan elmosolyodtam, majd bólintottam. Akkor 9 éves voltam, Damon 16. bármennyire is szerettem a fegyverek között lenni, másra is vágytam. Damont megkértem, hogy fogócskázzon velem, csak velem. Diana lefényképezett minket...
- Átölelted a nyakamat és egy puszit nyomtál az arcomra. Akkor már sejtettem, hogy később egymáshoz fogunk tartozni. Olyanok leszünk, mint egy igazi álompár, semmi se tud szétválasztani minket. De most már rájöttem, tévedtem.
- Soha nem lehet senki se egy álompár. A tökéletes szerelem csak a mesében létezik. – gúnyosan felnevettem. – És a mi életünk nem éppen egy tündérmese.
Szomorúan elmosolyodott, aztán felállt. Megdörzsölte szemeit majd beletúrt bozótos hajába.
- Még valamit szeretnél mondani? – kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Ööö, Memphisben mondtad, hogy segítesz, aztán mindenki folytatja a megszokott életét. De én szeretném, ha barátok maradnánk.
- Még így az ordibálás után is? – összehúzta szemöldökét és féloldalasan elmosolyodott.
- Még így is.
***
Sokszor mondták nekem, hogy ne érjem be a szokásossal, minden napra legyen valami új dolog, valami új kaland. Én ezt megtettem, de nem direkt. Teltek a napok, az évek és én egyre több életveszélyes helyzetbe kerültem. Vártam, hogy a szívem egyszer porrá törik a feszültség, szomorúság alatt, de még nem érkezett el az a nap, mikor a gyémánt apró darabokra hullik. Az a perc még nagyon távolinak tűnt, de hamarosan eljött a végzetes, kiismerhetetlen Halál.
VÉGE
