Energiahullám
Már egy napja próbáltuk az erőmet fejleszteni. De még az első lépésig se jutottunk el. Képtelen voltam újra előhívni. Éreztem, hogy a bőröm alatt hullámzik, a vérembe vágtat, azonban nem tudtam intenzívebb működésre bírni. Próbáltam rájönni, hogyan is lehet előhívni. Folyton azt kérdezgették, hogyan jelent meg először. De én nem tudtam rá igazán a választ. Azt tudtam, hogy dühös voltam, legszívesebben leordítottam volna Sebastien fejét. Azonban mikor próbáltak kihozni a sodromból, csak annyit értek el, h megremegett körülöttem a levegő és a fény pislákolni kezdett a kezem körül. Viszont ez se tartott tovább pár másodpercnél.
Én még mindig nem értettem, hogy pontosan mi is ez. Csupán annyit tudtam meg, amit Colin elmondott:
- Bármiből el tudod szívni az energiát, majd átalakítod egy erős fegyverré, olyanná, mint a faltörő kos. Bárki, aki az energiahullám útjába kerül, métereket repülhet. Ez az erő eddig csak két ember birtokában volt. Egyikük gazember volt, az erejét megfélemlítésre használta. De ez a képesség visszaütött neki. A testébe annyi energia gyűlt össze, hogy akár egy egész várost eltűntethetett volna a térképekről. Azonban nem tudta kilökni magából az erőpajzsot, így az energia belülről felfalta, mindenét összenyomta, majd felrobbant. A másikkal pont ennek az ellentéte történt. Nem szívott el senkiből se energiát, így a saját energiájával táplálta az erőt. Egyszerűen sokat áldozott föl az életéből, a vére kifolyt a bőrén keresztül. Az volt az első és utolsó próbálkozása. Úgyhogy ne próbáld a saját energiádat használni, mindig csak pont annyit szívj el, amennyire éppen szükséged van akkor és soha, de tényleg soha ne zárd magadba, különben meghalsz!
- Na, akkor most gondolj valami olyanra, amitől teljesen feldühödsz! Először csak próbáld megcsinálni a fényt a kezeid körül!
Ismét visszapörgettem az emlékeimet, valami olyan után kutatva, ahol teljesen magamon kívül voltam a dühtől. Ránéztem Sebastienre is, de csak enyhén kezdett hullámozni a levegő körülöttem. Csalódottan felsóhajtottam, karom lehullott az oldalam mellé.
- Ne add már fel ilyen könnyen, Jess! Próbáld újra! – siettetett Colin.
- De ha nem megy?
- Ha nem menne, akkor még most se tudnánk semmit se az új erődről! – ellenkezett.
- Képtelen vagyok előhívni, bárhogy is akarom! Nem tudom megteremteni a fényt és főleg nem tudom kiterjeszteni. – de magyarázkodhattam neki, mert mindig süket fülekbe ütközött a beszédem.
- Mert nem is akarod. – csattant föl a valkűr.
Az állkapcsom megfeszült, szemem összeszűkült. A bőröm alatt lángra robbant az erő, vérem szinte már forrt. Hátamon bizsergés futott végig, a levegő úgy remegett, mint zászló a vad szélben. Itt van a düh, Colin, tessék! Te fogod megszívni! Lassan vakító fény ölelte körül az öklömet. A többiek ebből semmit se vettek észre. Semmit se hallottam, csak azt láttam, hogy Colin szája mozog és erősen gesztikulál. A fény lassan elindult a valkűr felé. Győzelemittasan elmosolyodtam, tudtam, hogy most sikerülni fog… azonban a fénynyaláb ekkor összezsugorodott és eltűnt.
- Basszus! – kiáltottam.
- Szerintem mára hagyjuk ezt! – javasolta Adam.
- Jó ötlet. – helyeselte Brad.
Colin bólintott, majd fáradtan leült a földre. Fekete szárnyait kitárta, fejét lehajtotta és maga köré vonta a tollpajzsot. Lélegzete pillanatok alatt egyenletessé vált és mélyé vált. Még sose láttam őt aludni. Kaya mellém lépett, kezét vállamra tette.
- Most pihenj egy kicsit, anya. – suttogta.
Összehúztam szemöldököm, aztán gondolkodás nélkül az ágyba dőltem. Hallottam, hogy mindenki kimegy a szobából, csak én és Colin maradtunk bent. Arcomat az egyik párnába tettem, derekam köré terítettem a takarót. Hamarosan elmerültem a gondolataimban, utána elnyomott az álom.
DIMITRIJ
Rühelltem itt lenni. Legszívesebben visszamentem volna, de nem tehettem. Ma én képeztem a fiút. Ian tökéletes démon volt. Akkora erő dolgozott benne, hogy ha azt kiengedte, senki se állíthatta volna meg. Még néha én is nehezen bírtam vele, de így is mindig fölé kerekedtem. Azonban a többiek… komoly sérüléseket szereztek, már több tucatnyian a kiképző porában haltak meg Ian keze által. Ő volt azoknak a kevés embernek az egyike, aki kiérdemelte a tiszteletemet és ő volt az egyetlen, akit nem ugráltattam semmivel. Viszont nem tűrtem tőle, hogy hibázzon. A legjobbnak kellett lennie. Ha hibázott, rárivalltam
- Támadj! – kiáltottam neki.
Elengedte a benne dühöngő démont. Lassan felém indult, úgy mozgott, mint egy ragadozó, aki épp az áldozatát cserkészi be. Szeme mélyén vörös lángok égtek, ajkai elnyíltak egymástól. A figyelőink elnémultak, mint mindig, most is feszülten nézték a küzdelmünket. Ilyenkor még Heather is lejött. A Jéghercegnő – ezzel a névvel illeték a söpredékek – jelenléte még nagyobb feszültséget okozott. Ian ekkor megállt. Minden izma megfeszült. Arcára ráfagyott minden érzelme, haja az arcára tapadt, meztelen felsőtestén csillogott az eső. Halk morajlás futott végig a pálya szélén ülők tömegén, figyelmüket elszakították tőlünk és az ajtóban állóra néztek.
- Végre! – suttogtam mosolyogva.
Ian a figyelmetlenségemet kihasználva lesodort a lábamról. Vállaimat lenyomta, karjaimra ránehezedett. Szemünk egy vonalba került. Elmosolyodtam és az ő szemében megcsillant a félelem. Tudta, hogy pillanatok múlva megfordul a helyzetünk. Felhúztam a lábamat, Ian oldalához szorítottam. A következő másodpercben lelöktem magamról, aztán felálltam és megfogtam a két karját. Hátra csavartam őket, lehajoltam mellé, egyik karommal átfogtam a torkát és megszorítottam.
- Máskor a lábaimat is fogd le. – suttogtam a fülébe.
- Rendben. – sziszegte összeszorított állkapoccsal.
Elengedtem és ő visszahullott a porba. A várt idegen felé indultam.
- Ennyi volt? – kérdezte egy kopasz, sötét szemű démon.
- Mára ennyi. – feleltem. – De ha többet akarsz, akkor lépj be a körbe.
Félelem suhant át az arcán. Tudta, ha belép a küzdőtérre, soha többé nem fog onnan kijutni.
- Én is így gondoltam. – mondtam ördögi vigyorral. – A műsornak vége! Mindenki takarodjon innen! – rivalltam.
Pár perc múlva már csak az idegen, Heather, Ian és én maradtunk. A férfi kilépett az árnyékból. Fejére csuklyát húzott, szemét eltakarta. Fekete haja tökéletes ellentéte volt fehér bőrének. Karját összefonta mellkasán, keze ökölbe szorult.
- Úgy tűnik mégis eljöttél!
- Amint látod! – felelte.
Ha a hangját látni lehetett volna, akkor vértől csöpögne és fekete lenne. Tudtam, hogy volt benne gyűlölet, de hogy ennyi gonoszság is…
- És miért jöttél ide, L.?
- A levél miatt. És ne hívj L-nek. Már régóta nem szólított így senki. Hívj inkább Destinynek. – felelte, közben rám emelte ördögien örvénylő szemeit és rám villantotta feketén csillogó fogait.
LUCIA
Az ágyán ült, hátát a falnak vetette. Haja még mindig nedves volt, testére por tapadt. A harcok után mindig nyugodt volt, még akkor is ha Dimitrij ellen veszített. Sose dühöngött. Egy igazi hős volt, aki nem az oroszlánt győzte le, hanem, aki a dühén kerekedett felül. Vagyis én így gondoltam rá. Ezt tiszteltem benne. Nem egy olyan férfi volt, aki ha kudarcot vallott, akkor ordibál, tör és zúz. Biztos égett benne is egyfajta harag, ami szinte belülről falta föl, de ő mégse engedte ki. Hihetetlen, hogy mekkora önkontrolja volt egy ekkora erő mellett. Tudtam, hogy milyen nehéz magadban tartani a démonodat, de neki mintha gyerekjáték lett volna. Sose vesztette el a fejét, még sose láttam őt dühösnek. Nem volt forrófejű… csak hidegvérű. Mikor egy önkéntes lépett a küzdőtérre az önkontrolja eltűnt és két pillanat alatt végzett az ellenfelével. Szemrebbenés nélkül megölt bárkit. Erickel is simán végzett volna, de Heather nem engedte neki. Viszont olyankor se esett neki a Jéghercegnőnek. Csupán bólintott és már fordult is a következő öngyilkosjelölthöz, hogy újra elkezdődhessen a játék.
- Már megint bámulsz. – motyogta.
- Tudom.
Beléptem a szobájába és mellé ültem. A teste megfeszült, arcát felém fordította. Barna szemei feneketlen mélységként tátongtak, szinte elvesztem bennük. Pár tincse az arcába hullott. Az arca felé nyúltam, de ő elkapta a csuklómat mielőtt a bőréhez érhettem volna.
- Miért akarsz mindig hozzám érni?
- Nem tudom. – feleltem őszintén. – Talán azért, mert tudom, hogy szükséged van az érintésemre.
Észre se vette, de egyik ujjával lágyan cirógatta bőrömet. Szorítása gyengült, majd elengedett. Jobb kezét nyakamra tette, tekintetével égetett. Hirtelen közel hajolt hozzám, orrunk majdnem összeért. Szívem dobogása felgyorsult, kezemmel óvatosan megérintettem sebesen emelkedő mellkasát. Szíve minden dobbanására bizseregni kezdett a bőröm. Ajkai lassan elváltak egymástól, majd a fülemhez hajolt.
- Nincsen szükségem senki érintésére se. A tiédre se. – sziszegte.
Ellökött magától, aztán felállt és az ajtó felé fordult, majd elindult, de én utána nyúltam. Visszahúztam magamhoz, a nyakába kapaszkodtam és megcsókoltam. Vártam, hogy mindjárt ellök magától, azonban nem ezt tette. Hatalmas kezeivel beterítette arcomat, ajkai puhán simultak ajkaimra. Egy pillanat múlva elvált tőlem. Szemeit összeszorította, zilálva vette a levegőt, elvált ajkai fényesen csillogtak.
- Úgy tűnik, mégis szükséged van az érintésemre.
Rám emelte szemeit, melyek mélyén vad lángok égtek. Karomat erőszakosan lefejtette nyakáról, majd hátat fordított nekem és eltűnt a pince sötétjében. Mosolyogva a számhoz értem. Csókja még mindig égette ajkaimat. Úgy tűnt, hamarosan már az enyém lesz.
JESSICA
Mikor felkeltem már csak egyedül voltam a szobában. Fáradtan kifújtam a levegőt, majd felültem. Hajamba túrtam és hátrahúztam a fejem.
- Miért nem megy ez nekem? – suttogtam a semmibe. – Ha képtelen vagyok irányítani, akkor felesleges volt megkapnom.
Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban egyetlen érzelemre voltam képes, saját magam gyűlöletére. Nagyon felidegesített a saját bénaságom, zavart, hogy nem ment egyik percről a másikra. Mindenki csodát várt tőlem, de én még egy egyszerű trükköt se voltam képes mutatni nekik. Már szinte mindegy volt nekem, hogy megkaptam a képességemet. Ennyi erővel maradhattam volna egyszerű halandó is. Csüggedten kimásztam az ágyból, aztán nagy levegőt vettem és kiléptem a nappaliba. Mindenki ellépett az utamból és odaengedtek a kanapéhoz. Leültem a fekete szövetre, egy párnát vettem az ölembe. Felhúztam a térdemet és lehunytam a szemem. Elmerültem a beszélgetések morajában. Néha egy-egy kéz végigsimította a vállamat, de nem zavart. Teljesen kikapcsoltam magam, üres lettem. Éreztem, hogy az erő dolgozik a bőröm alatt, néha apró tűszúrásokkal futott végig a hátamon, azonban egy cseppet se fájt, inkább jóleső érzéssel töltött el. Hamarosan egyre éberebbé váltam, az energiám az egekbe szökött. Kinyitottam a szemem és meglepetten vettem észre, hogy több fénynyaláb húzódik belőlem a szélrózsa minden irányába. Boldogan elmosolyodtam és Colin után kezdtem kutatni. Hamarosan észre is vettem fekete szárnyait. Felpattantam a kanapéról, éreztem, hogy az energia égetni kezd. Ismét mindenki előzékenyen utat engedett. Mosolyogva a valkűr mellé léptem. Tekintetét rám emelte, mikor meglátta felderült arcomat, összehúzta szemöldökét.
- Minden rendben? – kérdezte.
Karjára tettem kezemet, bizseregve áramlott át az energiája belém. Sóhajtva lehunytam szememet, aztán elengedtem és Colin mellkasa elé toltam nyitott tenyeremet. Menni fog! Koncentráltam a tüzes erőre, pillanatok múlva az összes erő a kezemre összpontosult. Colin melege hamarosan eltűnt mellőlem és valami hangosan neki ütközött a falnak. Mindenki elnémult. Mosolyogva kinyitottam a szemem és büszkén néztem, ahogy Colin magatehetetlenül lapult a falhoz.
- Ha ennyire akarom, akkor így már elég lesz?
- Igen. De elengedhetnél végre. – javasolta.
Elengedtem. Adam lépett mellém, félénken rám mosolygott. Már nem tudtam tovább ráharagudni, így átöleltem és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Köszönöm, hogy itt vagy, apa. – suttogtam.
- Én köszönöm, hogy megbocsájtottál nekem.
- Mára is megvolt a jótékonykodás, a siker. Azonban mielőtt tovább élvezhettem volna, minden elsötétült, a hangok elhaltak. Már nem éreztem a karom között apám melegét. A talaj kicsúszott a lábam alól. Zuhantam a fekete mélység felé.
