2012. október 3., szerda

Tizedik: Álomcsapda





Álomcsapda

Zilálva estem egy sötét szobába. A földhöz ragadtam, arcomra víz csöpögött. Számban vér íze terjengett. Néha hangfoszlányok szűrődtek be hozzám. Egy hangtól kirázott a hideg. Rekedt volt és sötét, mintha az igazi gonoszság szólalt volna meg benne. Próbáltam segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Semmi élő nem volt körülöttem, még egy patkány se, így nem tudtam magamba szívni az energiát semmiből se. Pillanatok múlva kinyílt az ajtó és egy sötétbe burkolózott alak lépett be a helyiségbe. Leguggolt a fejemhez, kezét mellkasomra tette. Szemem megvillant, ajkairól valami sötét dolog csorgott le az állára, fején csuklyát viselt.

-      Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte.

-      Nem. – felelte a hangom, de a szám nem mozgott.

Nevetése betörte volna az üveget, megfagyott bennem a vér. Szememet lehunytam, el akartam tűnni innen.

-      Nyisd ki a szemed és nézz rám! – dörögte parancsolóan.

A hangjából kihallatszódó düh miatt engedelmeskedtem neki. Kezét ökölbe szorította és a mellkasomra vágott. Minden levegő kiment a tüdőmből, egy pillanatra mintha a szívem is megállt volna, szemem könnyezni kezdett. A férfi elmosolyodott, fekete fogai elővillantak. Kezével a csuklyához nyúlt és lassan felfedte előttem arcát. Csupán a fekete vonásait vettem ki, bárki is volt ő, még mindig nem ismertem föl.

-      És most már tudod? – sziszegte.

-      Még mindig marhára nem.

-      Ez nagy gond, édesem.

A köpenye alól előhúzott egy kis táskát. Hallottam, ahogy csörögnek benne a fémek. Kinyitotta és letette mellém. Még a sötétben is csillogtak a szikék, csipeszek, kések. Művi finomsággal kivett egy szikét és jól szemügyre vette úgy, hogy én is lássam, milyen éles.

-      Esetleg, ezek után eszedbe fog jutni. – mondta és a gyomromba szúrta a szikét…


A következő pillanatban már ismét a házban voltam. A kertben álltam. Csurom vizes voltam, hiszen esett az eső. Az arcomon könnyek folytak végig, a torkom elszorult a sírástól. Valaki állt mögöttem, de képtelen voltam felé fordulni. A levegő izzott körülöttünk.

-      Miért? – a szám magától mozgott.

-      Miattad. – válaszolta lágyan.

-      Hagyd, hogy megtegyem.

-      Nem azért jöttem vissza, h végignézzem ezt. Nem tudnék egy olyan világban élni, ahol te már nem létezel. - suttogta.

Lehunytam a szemem, fejemet kezembe temettem és hangosan felzokogtam. Nem tudtam irányítani a testem, csak egy belső szemlélője voltam a történteknek. A mögöttem álló férfi maga felé fordított, melegen karolt át, arcát vizes hajamba temette. Pár pillanatig erős, védelmező ölelésében ringatott, közben hallgattam mellkasában dübörgő szíve egyenletes ritmusát. Aztán kezét állam alá tette és maga felé fordított. A szemem kinyílt…


… De ő akkor eltűnt és máshol találtam magam. Vér szaga terjengett a levegőben, testem remegett a fájdalomtól és a megerőltetéstől. Mindenhol arc nélküli testek feküdtek, testük körül vértócsák terültek el. Egyedül csak én álltam a teremben, mindenki halott volt rajtam kívül. Lassan, céltalanul elindultam a hullák között. Mindegyikükre ránéztem, azonban nem ismertem föl őket. Mindegyikük ismeretlen volt számomra, csak annyit tudtam róluk, hogy soha többé nem fogom megismerni őket. Egyszer csak minden test eltűnt, csupán egy maradt. A terem végében feküdt. Kezében kard, teste mellett egy pisztoly volt. Felső testén egy hatalmas lyuk tátongott, vére a padló porával keveredett. Szeme a plafonra meredt, fehér hajában véres tincsek csillogtak. Kíváncsian felé indultam. A szívemet egy jeges kéz szorította. Gondoltam, hogy kit fogok megpillantani. Gyanúm beigazolódott, mikor mellé értem. Lucas feküdt előttem élettelenül, kihűlten. Térdre ereszkedtem vérébe, kezeim közé fogtam porcelánfehér arcát. Lila tekintetében már nem lángolt az élet szikrája. Szája elkékült, viszont lágy mosolyra húzódott, sarkába sűrű vér csordult ki hibátlan bőrére.

            Szeretlek. – suttogtam, majd egy csókot nyomtam homlokára.

Szememet elhomályosították a könnyek, többé nem láttam Lucast. Kezeimmel minden porcikáját megsimogattam, emlékezetembe akartam vésni testének minden négyzetcentiméterét. Zokogva mellkasára dőltem…


Fejem hangosan koppant a padlón. Egy ismeretlen szobában voltam. Arcomról felszáradtak a könnyek. Felálltam a padlóról és leültem a hatalmas fekete ágy szélére. A falakon képek lógtak. Mindegyiken én voltam, mosolyogtam és átöleltem valakit, aki egy fekete folt volt. Az ajtó alatt fény szűrődött be a szobába. Valaki kint csörömpölt az edényekkel, egy kávéfőző élesen sípolva jelezte, hogy kész a fekete energiabomba. Egy kisgyerek boldogan sipítozott, miközben egy férfi öblös nevetése hallatszódott be. Felálltam és az ajtó felé indultam. A kilincs azonban nem mozdult, be voltam zárva. Mikor már pánikba estem volna, az ajtó magától kitárult. Megcsapott a friss sütemény illata. Elmosolyodtam és sietve elindultam a konyha felé. Egy fekete hajú férfi állt a sütő mellett, arcát egy aranyhajú kisfiú felé fordította. A gyerek észrevett, rám mosolygott, apró foga egyedül árválkodott szájában. Kezeit felém nyújtotta és ficánkolni kezdett az etetőjében. A férfi háta hirtelen megfeszült, nevetése elhalt. Lassan megtörölte a kezét és felém indult. Arca homályos volt, egyedül csak a szemei világítottak. Egyik vörösen örvénylett, a másik lilán csillogott. Kezébe ekkor megjelent egy kés és az utolsó lépésénél a hasamba szúrta…


Ismét a sötét helységben találtam magam. Mindenem fájt, bőrömre rátapadt a vérem. Nyakamon jéghideg izzadság gyöngyözött. Kintről lépések kopogása hallatszódott. Szívem megőrült, ritmus nélkül dobogott. Lélegzetem felgyorsult, torkom elszorult, szám kiszáradt. Aztán a lépések elhaltak és az a valaki megállt az ajtó előtt.

             - Aki bújt, aki nem, megyek! – recsegte sötéten a férfi.

Az ajtó kinyílt, egy kis fény beszűrődött hozzám. Azonban a férfi arcát még mindig nem láttam. Továbbra is ismeretlen volt számomra. A férfi belépett, mögötte egy nő jött.

            - Ma lesz egy kis társaságunk. – jelentette be mosolyogva.

           -  Leszarom! – köptem.

Pár pillanat múlva egy másik férfi is megjelent az ajtóban. Magas volt és nagyon izmos. Szemében különös fény égett, arcának vonásait viszont nem tudtam kivenni. Becsapta maga mögött az ajtót és minden elsötétült. A kínzóm leguggolt a fejemhez, kezével megsimogatta meztelen bőrömet. Kirázott a hideg az érintésétől, próbáltam elhúzódni tőle, de mikor mocorogni kezdtem, keze a hasamon lévő sebhez vándorolt. Körmeit a vörös húsba vájta. Megremegtem, ajkaimat összepréseltem. Ha felsikoltottam volna, akkor csak örömet okoztam volna neki.

-      Ma nem kínozlak meg. Annyira. – lehelte a fülembe.

Felállt, ledobta magáról a köpenyt és leette a nadrágját. Lassan beszívta a levegőt, majd letérdelt a lábaim közé. Felnyüszítettem, mikor megéreztem kemény férfiasságát az ölemben.

-      Nyugalom, édesem. – kezével megfogta az államat, arcomat maga felé fordította. – Ez sokkal jobb lesz, mint a kínzás.

-      Inkább vágj belém egy kést! – sziszegtem.

Szabad kezében egy nagy kés jelent meg. A következő pillanatban a hideg fém a mellkasomba vágott. Felsikoltottam a fájdalomtól. Ő hangosan felnevetett, majd teste az enyémre nehezedett és…


Zilálva felkeltem. A ruhám és a hajam a testemhez tapadt, torkom szinte könyörgött a vízért. Lassan lehámoztam magamról a takarót és zavarodottan néztem körül a szobában. Kaya és Adam az ágyam mellett aludtak. A három valkűr halkan vitatkozott valamin az asztal mellett. Sebastien az ágy végében ült, lábánál Brad, Monica és Jonathan gubbasztott.

-      Szia. – mondtam recés hangon.

Jéghideg borzongás futott végig rajtam, mikor eszembe jutott a férfi hangja. Az övé is ilyen volt. Recés. Hét fej egyszerre fordult felém egyszerre. Arcukon megkönnyebbülés suhant át. A következő pillanatban már fojtogató volt a közelségük.

-      Jól vagy? – kérdezte Clio halkan.

-      Szomjas vagyok.

Sebastien kibújt a körből és eltűnt a szobából. Colin ekkor mosolyogva megteremtett egy pohár vizet, aztán átnyújtotta nekem.

-      Köszönöm. – suttogtam.

-      Én mondom inkább, köszi. Végre nem kell tétlenül néznem, hogy mozdulatlanul fekszel, és nem tudom, mi történik veled ott bent. – ujjával a homlokomra mutatott.

Egy húzásra kiittam a pohár vizet. Boldogan felsóhajtottam a hűs víztől, majd a tekintetemet Colin szemébe vájtam.

-      Jobb is, ha nem tudod.

-      Álmok? – kérdezte Clio.

Colin kurtán bólintott, kezével megsimogatta az arcomat. Szemeiben aggodalom csillogott.

-      Jobb valkűr kéne neked. – suttogta.

-      Nálad jobb nincs. – érvelt Cedric. – Maximum én.

-      Maradj a földön! – torkolta le Clio, utána egy csókot nyomott az arcára.

Fáradtan hátradőltem és meglepetten vettem észre, hogy remegnek a kezeim. Ha ezeket a Sors mutatta meg, akkor nem kérek belőlük. Azzal a férfivel nem akartam találkozni, nem akartam, hogy bárki is megkínozzon. De tudtam, hogy egyszer be fog következni minden álmom, ami megrémisztett.

-      Colin, a Sors ellen lehet küzdeni? – kérdeztem bizakodóan.

-      Aki harcol ellene, az meghal.

2011. május 4., szerda

Kilencedik: Enedgiahullám

Hali! Most még felteszem a 3. könyvet hamar és az olvassa aki majd akarja! Nem kellenek már kommentek! Remélem tetszik azoknak akik olvassák! (: Pusza : Petya (:


Energiahullám

Már egy napja próbáltuk az erőmet fejleszteni. De még az első lépésig se jutottunk el. Képtelen voltam újra előhívni. Éreztem, hogy a bőröm alatt hullámzik, a vérembe vágtat, azonban nem tudtam intenzívebb működésre bírni. Próbáltam rájönni, hogyan is lehet előhívni. Folyton azt kérdezgették, hogyan jelent meg először. De én nem tudtam rá igazán a választ. Azt tudtam, hogy dühös voltam, legszívesebben leordítottam volna Sebastien fejét. Azonban mikor próbáltak kihozni a sodromból, csak annyit értek el, h megremegett körülöttem a levegő és a fény pislákolni kezdett a kezem körül. Viszont ez se tartott tovább pár másodpercnél.

Én még mindig nem értettem, hogy pontosan mi is ez. Csupán annyit tudtam meg, amit Colin elmondott:

- Bármiből el tudod szívni az energiát, majd átalakítod egy erős fegyverré, olyanná, mint a faltörő kos. Bárki, aki az energiahullám útjába kerül, métereket repülhet. Ez az erő eddig csak két ember birtokában volt. Egyikük gazember volt, az erejét megfélemlítésre használta. De ez a képesség visszaütött neki. A testébe annyi energia gyűlt össze, hogy akár egy egész várost eltűntethetett volna a térképekről. Azonban nem tudta kilökni magából az erőpajzsot, így az energia belülről felfalta, mindenét összenyomta, majd felrobbant. A másikkal pont ennek az ellentéte történt. Nem szívott el senkiből se energiát, így a saját energiájával táplálta az erőt. Egyszerűen sokat áldozott föl az életéből, a vére kifolyt a bőrén keresztül. Az volt az első és utolsó próbálkozása. Úgyhogy ne próbáld a saját energiádat használni, mindig csak pont annyit szívj el, amennyire éppen szükséged van akkor és soha, de tényleg soha ne zárd magadba, különben meghalsz!

- Na, akkor most gondolj valami olyanra, amitől teljesen feldühödsz! Először csak próbáld megcsinálni a fényt a kezeid körül!

Ismét visszapörgettem az emlékeimet, valami olyan után kutatva, ahol teljesen magamon kívül voltam a dühtől. Ránéztem Sebastienre is, de csak enyhén kezdett hullámozni a levegő körülöttem. Csalódottan felsóhajtottam, karom lehullott az oldalam mellé.

- Ne add már fel ilyen könnyen, Jess! Próbáld újra! – siettetett Colin.

- De ha nem megy?

- Ha nem menne, akkor még most se tudnánk semmit se az új erődről! – ellenkezett.

- Képtelen vagyok előhívni, bárhogy is akarom! Nem tudom megteremteni a fényt és főleg nem tudom kiterjeszteni. – de magyarázkodhattam neki, mert mindig süket fülekbe ütközött a beszédem.

- Mert nem is akarod. – csattant föl a valkűr.

Az állkapcsom megfeszült, szemem összeszűkült. A bőröm alatt lángra robbant az erő, vérem szinte már forrt. Hátamon bizsergés futott végig, a levegő úgy remegett, mint zászló a vad szélben. Itt van a düh, Colin, tessék! Te fogod megszívni! Lassan vakító fény ölelte körül az öklömet. A többiek ebből semmit se vettek észre. Semmit se hallottam, csak azt láttam, hogy Colin szája mozog és erősen gesztikulál. A fény lassan elindult a valkűr felé. Győzelemittasan elmosolyodtam, tudtam, hogy most sikerülni fog… azonban a fénynyaláb ekkor összezsugorodott és eltűnt.

- Basszus! – kiáltottam.

- Szerintem mára hagyjuk ezt! – javasolta Adam.

- Jó ötlet. – helyeselte Brad.

Colin bólintott, majd fáradtan leült a földre. Fekete szárnyait kitárta, fejét lehajtotta és maga köré vonta a tollpajzsot. Lélegzete pillanatok alatt egyenletessé vált és mélyé vált. Még sose láttam őt aludni. Kaya mellém lépett, kezét vállamra tette.

- Most pihenj egy kicsit, anya. – suttogta.

Összehúztam szemöldököm, aztán gondolkodás nélkül az ágyba dőltem. Hallottam, hogy mindenki kimegy a szobából, csak én és Colin maradtunk bent. Arcomat az egyik párnába tettem, derekam köré terítettem a takarót. Hamarosan elmerültem a gondolataimban, utána elnyomott az álom.

DIMITRIJ

Rühelltem itt lenni. Legszívesebben visszamentem volna, de nem tehettem. Ma én képeztem a fiút. Ian tökéletes démon volt. Akkora erő dolgozott benne, hogy ha azt kiengedte, senki se állíthatta volna meg. Még néha én is nehezen bírtam vele, de így is mindig fölé kerekedtem. Azonban a többiek… komoly sérüléseket szereztek, már több tucatnyian a kiképző porában haltak meg Ian keze által. Ő volt azoknak a kevés embernek az egyike, aki kiérdemelte a tiszteletemet és ő volt az egyetlen, akit nem ugráltattam semmivel. Viszont nem tűrtem tőle, hogy hibázzon. A legjobbnak kellett lennie. Ha hibázott, rárivalltam

- Támadj! – kiáltottam neki.

Elengedte a benne dühöngő démont. Lassan felém indult, úgy mozgott, mint egy ragadozó, aki épp az áldozatát cserkészi be. Szeme mélyén vörös lángok égtek, ajkai elnyíltak egymástól. A figyelőink elnémultak, mint mindig, most is feszülten nézték a küzdelmünket. Ilyenkor még Heather is lejött. A Jéghercegnő – ezzel a névvel illeték a söpredékek – jelenléte még nagyobb feszültséget okozott. Ian ekkor megállt. Minden izma megfeszült. Arcára ráfagyott minden érzelme, haja az arcára tapadt, meztelen felsőtestén csillogott az eső. Halk morajlás futott végig a pálya szélén ülők tömegén, figyelmüket elszakították tőlünk és az ajtóban állóra néztek.

- Végre! – suttogtam mosolyogva.

Ian a figyelmetlenségemet kihasználva lesodort a lábamról. Vállaimat lenyomta, karjaimra ránehezedett. Szemünk egy vonalba került. Elmosolyodtam és az ő szemében megcsillant a félelem. Tudta, hogy pillanatok múlva megfordul a helyzetünk. Felhúztam a lábamat, Ian oldalához szorítottam. A következő másodpercben lelöktem magamról, aztán felálltam és megfogtam a két karját. Hátra csavartam őket, lehajoltam mellé, egyik karommal átfogtam a torkát és megszorítottam.

- Máskor a lábaimat is fogd le. – suttogtam a fülébe.

- Rendben. – sziszegte összeszorított állkapoccsal.

Elengedtem és ő visszahullott a porba. A várt idegen felé indultam.

- Ennyi volt? – kérdezte egy kopasz, sötét szemű démon.

- Mára ennyi. – feleltem. – De ha többet akarsz, akkor lépj be a körbe.

Félelem suhant át az arcán. Tudta, ha belép a küzdőtérre, soha többé nem fog onnan kijutni.

- Én is így gondoltam. – mondtam ördögi vigyorral. – A műsornak vége! Mindenki takarodjon innen! – rivalltam.

Pár perc múlva már csak az idegen, Heather, Ian és én maradtunk. A férfi kilépett az árnyékból. Fejére csuklyát húzott, szemét eltakarta. Fekete haja tökéletes ellentéte volt fehér bőrének. Karját összefonta mellkasán, keze ökölbe szorult.

- Úgy tűnik mégis eljöttél!

- Amint látod! – felelte.

Ha a hangját látni lehetett volna, akkor vértől csöpögne és fekete lenne. Tudtam, hogy volt benne gyűlölet, de hogy ennyi gonoszság is…

- És miért jöttél ide, L.?

- A levél miatt. És ne hívj L-nek. Már régóta nem szólított így senki. Hívj inkább Destinynek. – felelte, közben rám emelte ördögien örvénylő szemeit és rám villantotta feketén csillogó fogait.

LUCIA

Az ágyán ült, hátát a falnak vetette. Haja még mindig nedves volt, testére por tapadt. A harcok után mindig nyugodt volt, még akkor is ha Dimitrij ellen veszített. Sose dühöngött. Egy igazi hős volt, aki nem az oroszlánt győzte le, hanem, aki a dühén kerekedett felül. Vagyis én így gondoltam rá. Ezt tiszteltem benne. Nem egy olyan férfi volt, aki ha kudarcot vallott, akkor ordibál, tör és zúz. Biztos égett benne is egyfajta harag, ami szinte belülről falta föl, de ő mégse engedte ki. Hihetetlen, hogy mekkora önkontrolja volt egy ekkora erő mellett. Tudtam, hogy milyen nehéz magadban tartani a démonodat, de neki mintha gyerekjáték lett volna. Sose vesztette el a fejét, még sose láttam őt dühösnek. Nem volt forrófejű… csak hidegvérű. Mikor egy önkéntes lépett a küzdőtérre az önkontrolja eltűnt és két pillanat alatt végzett az ellenfelével. Szemrebbenés nélkül megölt bárkit. Erickel is simán végzett volna, de Heather nem engedte neki. Viszont olyankor se esett neki a Jéghercegnőnek. Csupán bólintott és már fordult is a következő öngyilkosjelölthöz, hogy újra elkezdődhessen a játék.

- Már megint bámulsz. – motyogta.

- Tudom.

Beléptem a szobájába és mellé ültem. A teste megfeszült, arcát felém fordította. Barna szemei feneketlen mélységként tátongtak, szinte elvesztem bennük. Pár tincse az arcába hullott. Az arca felé nyúltam, de ő elkapta a csuklómat mielőtt a bőréhez érhettem volna.

- Miért akarsz mindig hozzám érni?

- Nem tudom. – feleltem őszintén. – Talán azért, mert tudom, hogy szükséged van az érintésemre.

Észre se vette, de egyik ujjával lágyan cirógatta bőrömet. Szorítása gyengült, majd elengedett. Jobb kezét nyakamra tette, tekintetével égetett. Hirtelen közel hajolt hozzám, orrunk majdnem összeért. Szívem dobogása felgyorsult, kezemmel óvatosan megérintettem sebesen emelkedő mellkasát. Szíve minden dobbanására bizseregni kezdett a bőröm. Ajkai lassan elváltak egymástól, majd a fülemhez hajolt.

- Nincsen szükségem senki érintésére se. A tiédre se. – sziszegte.

Ellökött magától, aztán felállt és az ajtó felé fordult, majd elindult, de én utána nyúltam. Visszahúztam magamhoz, a nyakába kapaszkodtam és megcsókoltam. Vártam, hogy mindjárt ellök magától, azonban nem ezt tette. Hatalmas kezeivel beterítette arcomat, ajkai puhán simultak ajkaimra. Egy pillanat múlva elvált tőlem. Szemeit összeszorította, zilálva vette a levegőt, elvált ajkai fényesen csillogtak.

- Úgy tűnik, mégis szükséged van az érintésemre.

Rám emelte szemeit, melyek mélyén vad lángok égtek. Karomat erőszakosan lefejtette nyakáról, majd hátat fordított nekem és eltűnt a pince sötétjében. Mosolyogva a számhoz értem. Csókja még mindig égette ajkaimat. Úgy tűnt, hamarosan már az enyém lesz.

JESSICA

Mikor felkeltem már csak egyedül voltam a szobában. Fáradtan kifújtam a levegőt, majd felültem. Hajamba túrtam és hátrahúztam a fejem.

- Miért nem megy ez nekem? – suttogtam a semmibe. – Ha képtelen vagyok irányítani, akkor felesleges volt megkapnom.

Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban egyetlen érzelemre voltam képes, saját magam gyűlöletére. Nagyon felidegesített a saját bénaságom, zavart, hogy nem ment egyik percről a másikra. Mindenki csodát várt tőlem, de én még egy egyszerű trükköt se voltam képes mutatni nekik. Már szinte mindegy volt nekem, hogy megkaptam a képességemet. Ennyi erővel maradhattam volna egyszerű halandó is. Csüggedten kimásztam az ágyból, aztán nagy levegőt vettem és kiléptem a nappaliba. Mindenki ellépett az utamból és odaengedtek a kanapéhoz. Leültem a fekete szövetre, egy párnát vettem az ölembe. Felhúztam a térdemet és lehunytam a szemem. Elmerültem a beszélgetések morajában. Néha egy-egy kéz végigsimította a vállamat, de nem zavart. Teljesen kikapcsoltam magam, üres lettem. Éreztem, hogy az erő dolgozik a bőröm alatt, néha apró tűszúrásokkal futott végig a hátamon, azonban egy cseppet se fájt, inkább jóleső érzéssel töltött el. Hamarosan egyre éberebbé váltam, az energiám az egekbe szökött. Kinyitottam a szemem és meglepetten vettem észre, hogy több fénynyaláb húzódik belőlem a szélrózsa minden irányába. Boldogan elmosolyodtam és Colin után kezdtem kutatni. Hamarosan észre is vettem fekete szárnyait. Felpattantam a kanapéról, éreztem, hogy az energia égetni kezd. Ismét mindenki előzékenyen utat engedett. Mosolyogva a valkűr mellé léptem. Tekintetét rám emelte, mikor meglátta felderült arcomat, összehúzta szemöldökét.

- Minden rendben? – kérdezte.

Karjára tettem kezemet, bizseregve áramlott át az energiája belém. Sóhajtva lehunytam szememet, aztán elengedtem és Colin mellkasa elé toltam nyitott tenyeremet. Menni fog! Koncentráltam a tüzes erőre, pillanatok múlva az összes erő a kezemre összpontosult. Colin melege hamarosan eltűnt mellőlem és valami hangosan neki ütközött a falnak. Mindenki elnémult. Mosolyogva kinyitottam a szemem és büszkén néztem, ahogy Colin magatehetetlenül lapult a falhoz.

- Ha ennyire akarom, akkor így már elég lesz?

- Igen. De elengedhetnél végre. – javasolta.

Elengedtem. Adam lépett mellém, félénken rám mosolygott. Már nem tudtam tovább ráharagudni, így átöleltem és a mellkasára hajtottam a fejem.

- Köszönöm, hogy itt vagy, apa. – suttogtam.

- Én köszönöm, hogy megbocsájtottál nekem.

- Mára is megvolt a jótékonykodás, a siker. Azonban mielőtt tovább élvezhettem volna, minden elsötétült, a hangok elhaltak. Már nem éreztem a karom között apám melegét. A talaj kicsúszott a lábam alól. Zuhantam a fekete mélység felé.

2011. április 26., kedd

Nyolcadik: "Vendégsereg"

Hali! Hát most még kihasználom az időmet, hogy fel tudjam tenni a fejezeteket! Remélem nem hiába! Jó olvasást annak a pár embernek, aki esetleg szán erre a történetre pár percet! Köszönöm! Pusza: Petya



„Vendégsereg”

Először nem is tudtam, hogy mi fog rám várni a következő napokban. De miután már megmozdulni se tudtunk a házban, rájöttem, hogy hamarosan megőrülök. Árnyak és démonok, vérfarkasok és vámpírok, lidércek és feketeangyalok. Mindenki a segítségünkre sietett. Néha tucatnyian vártak az ajtónk előtt, hogy ők is csatlakozhassanak a Jessica-mentőakcióhoz. Az egész házat körülvették a gyorsabbnál, gyorsabb sportkocsik. Tisztára úgy éreztem magam még az elején, mint egy drogbárónő. De aztán a vége felé már marhára elegem volt abból, hogy percenként kopogtattak az ajtón. Nemsokára már minden nevet elfelejtettem, az utolsó, akire még emlékeztem, egy Zero nevű démon volt. Vele volt egy fekete macska is, akit Zeusnak hívtak. Egyik szeme kék, másik pedig zöld volt, pont úgy, mint Zeronak is.

Ekkor ismét kopogtattak. Már el se mozdultam bejárat mellől. Mikor kitártam az ajtót, két hatalmas barna szem nézett vissza rám. Aranybarna haja mellkasára hullott, arca gyönyörű volt, szinte már angyali. Mellette egy fekete hajú, sötétkék szemű férfi állt. Bőrkabátot viselt, nyakába két fekete kereszt lógott. Esernyőjükön hangosan kopogott az eső.

- Jessica, élőben még szebb vagy. – szólalt meg vidáman a férfi. – Colin már vagy ezerszer elmondta, hogy az övé a legszebb védenc. Nem mintha az enyém nem lenne az…

- Hát pedig az bűn ronda. – mondta Colin nevetve.

Mellém lépett. szárnyait egy kapucnis pulcsi alá rejtette. Nem lehetett valami kényelmes neki.

- A hős, ünnepelt valkűr megérkezett. – trillázta a nő.

- Biztos őt kell keresnünk? Ő valahogy se nem hős, se nem ünnepelt.

- Cedric, attól, hogy Clio imád téged, attól még neked eshetek. – ugratta őt Colin.

Cedric átkarolta Cliot, arcát hajába temette. Sötét szemét végig rajtam tartotta.

- Szerintem nem kéne több csata. – felelte érzelemmentesen Cedric.

- Már így is benne vagyunk egyben. – folytatta Clio.

- Ne vegyetek már komolyan mindent. – motyogta durcásan Colin. – Nem tesz jót nektek, hogy folyton fent vagytok. Elmegy a humorérzéketek.

- Ha-ha-ha! – nyújtotta ki rá nyelvét Clio.

Cedric ravaszul elmosolyodott, szeme köré apró ráncok szaladtak.

- Gyertek be! A szárnyaitokkal pedig vigyázzatok, elég kevés a hely! – figyelmeztettem őket.

- Megoldjuk majd.

- Hé, nem öldöklünk a házban. – kiáltott föl Colin. – így se vagyunk valami sokan.

Felhúzott szemöldökkel rá néztem. Nem vagyunk elég sokan? Már mindenhol voltak, csak a mi szobánkban, nem… néha a fürdőből is ki kellett küldenem mindenkit a szakadó esőbe. Örültem, hogy csak a küldöttek jöttek és nem az egész hadsereg, mert ha minden segítő itt lett volna… bele se mertem gondolni. Colin megértően rám nézett, majd elindult a zsúfolt szoba felé. Clio és Cedric mosolyogva követte őt. Ekkor valamitől felment bennem a pumpa és hangosan bevágtam az ajtót. Cedric meglepetten hátrafordult és megállt az a nappaliba vezető ajtóban. Nem szólt semmit, csak némán várta, hogy ránézzek.

- Minden rendben lesz. – nyugtatott.

- Mégis mikor? – hangom a kérdés végére elvesztette élét.

Sóhajtott, majd csettintett a nyelvével.

- Mikor megjön az utolsó vendég is, a Fekete rózsa. – felelte komoran, szeme mélyén kék lángok égtek.

- Az meg ki?

- Így is eleget mondtam el a jövőből.

Bólintottam, majd lesütöttem a szemem és elmentem mellette. Nem érdekelt, hogy kiket löktem félre az utamból, egyszerűen el akartam érni a szobámba. Valaki aggódva a nevemet kiáltotta, de nem álltam meg. Pár lépéssel később mindenki ellépett az utamból, szinte egy ösvényt nyitottak meg előttem. Legszívesebben megálltam volna, a többiek felé fordultam volna és ordítva közöltem volna velük, hogy most azonnal tolják ki a seggüket a házamból. Azonban nem ezt tettem, csupán egy pillanatig megtorpantam az ajtó előtt, aztán már ki is nyitottam azt, és végre beléptem a biztonságot nyújtó szobába. Az ágyra dőltem, arcomat a párnák közé temettem. Miért akar mindenki megmenteni engem? Mit tettem értük, hogy kiérdemeltem a segítségüket? Eddig nem is tudtak rólam. Csak egy porszem voltam a sivatagban, semmi több egy furcsa halandónál. Most meg úgy bántak velem, mint a világ egyik legértékesebb kincsével. Bárcsak itt lenne…

- Jessica, minden rendben?

Összerezzentem, amint meghallottam Sebastien hangját. Nem akartam vele beszélni, mert mikor ránéztem, szívem összeszorult. Már nem is az ő arcát láttam, Lucas vonásai villantak föl szemem előtt.

- Nem. – motyogtam a párnába.

- Mi a gond?

Lágyan simogatni kezdte a hátamat, de én elhúzódtam tőle. Kirázott a hideg érintésétől.

- Szerinted?

- Nem tudom. – vallotta be.

- Neked nem tűnt föl esetleg, hogy a házban már meg se lehet mozdulni? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Vagy te máshol jártál eddig?

- Igazából tényleg nem voltam itt. – felelte. – Leonnál voltam. Segítséget kértem tőlük.

- Minek, így is elegen vagyunk. Nem kell több segítő.

- De holnap már jönnek is.

Hitetlenkedve megráztam a fejem, most először néztem a szemeibe. Nem Lucas nézett vissza rám, hanem Sebastien kemény vonásai. Észre se vettem, hogy eltűnt, nem mintha annyira hiányzott volna. Azonban, hogy csak így sunyi módon eltűnt, meg se kérdezett engem, hogy ezt jó ötletnek tartom-e, a véremben fortyogni kezdett a düh. A bőrömön bizsergés futott végig, körülöttem megremegett a levegő, látásom és hallásom egy pillanatra kiélesedett, majd vettem egy nagy levegőt és a kezem körül fény gyulladt.

LUCAS

„Ma meggyőztem magam arról, hogy nem fogok szégyenkezni magam miatt, ha felejtek. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi drámázás, ennek nem most van itt az ideje. De az miértjeim nem is okok voltak, hanem csak kifogások. Valójában csak féltem a boldogságtól, menekültem az igazság elől. Félek, hogy egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy fel tudnék-e állni újra ilyesmiből.

Reggel úgy keltem föl, hogy érdemes élni, érdemes lesz végigcsinálni a napot. Megfogadtam, hogy többé nincs önsajnálat. Az élet megy tovább, többé nem állítom meg szomorúsággal. Az emlékek maradnak, de nem szabad a múltban ragadnom. Hisz ez az a szellem, aki üldöz minket… az emlékek elől menekülünk. Figyel már egy ideje, hogy dolgozunk éjt nappallá téve, néha annyira keményen, hogy még levegőt venni sincs időnk. Az emberek három okból csinálják ezt: vagy, mert őrültek, vagy buták, de inkább, mert felejteni akarnak… valakit, aki számukra fontos. Én nem robotolok, nem akarok felejteni. Már megszoktam, hogy úgyis mindenki elhagy egyszer. Igen, végül mind elmentek. Minden ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha beragyogta a napomat, aki felvidította a szívemet, olyan gyorsan tűnt el, mint fekete macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lett volna. Soha nem ők voltak a hibásak, ezt csak magamnak köszönhettem. Én löktem el őket magamtól, én nem vigyáztam rájuk...”

Itt letettem a tollat és kinéztem a nyitott ablakon. Minden olyan nyugodt volt, a nap éppen lemenőben volt, az ég alját vörösre és rózsaszínre festette. Ilyen tiszta voltam én is, belül. Így éreztem magam. Nyugodtnak. Néha a hullámzó emlékek megtámadtak, de én erősen megtámasztottam magam és nem hagytam, hogy elnyeljenek a hullámok.

Változni akartam. Így reggel fél órát sétáltam a friss levegőn, majd bementem egy fodrászatba. Először jegyeztem meg egy másik nő arcát. Ajkai vastagok voltak, fényesen csillogtak a szájfénytől. Szemem, mint a kávé, haja rövid volt, épp csak az álláig ért. Rám mosolygott és végre meghallottam a hangját. Gyönyörű volt, dallamos. A szavak végét mindig elnyújtotta. Gondolatai kedvesek voltak, néha egy-egy erotikus képzelgés is becsúszott közéjük. Ő festette át a hajamat, fakó bőrömmel tökéletes kontrasztot alkotott az új fekete frizurám. A szakállamat is hozzá igazítottuk. Lilás szemeim csak úgy világítottak, mikor az arcomba hullottak a tincsek. Őszintén, tetszettem magamnak.

Ekkor is az asztal lapján visszatükröződő képmásomat néztem. Arcomon nem a fájdalmas kifejezés ült, szemem nem volt üveges többé. Szám széle felfelé kunkorodott, tekintetem boldogan csillogott. Felálltam a székből és kimentem a teraszra. Az utcákon kisebb csoportokban már siettek az emberek a bárokba, klubokba. Vidáman elmosolyogtam, lehunytam szemem és vettem egy mély lélegzetet. Most már minden tökéletes. Vagyis minden tökéletesnek tűnt… Ekkor egy erőszakos gondolat kúszott be az elmémbe. Mindenem megfeszült, kezemet ökölbe szorítottam, szemem hirtelen kipattant. Az úttest túloldalán egy férfi pontosan felém nézett. Mikor ránéztem, gonoszul elmosolyodott, majd intett felém. Kék szeme ördögien megcsillant, hajába ekkor belekapott a szél. Kék inge alatt fekete pólót viselt. Gondolataiból megtudtam, hogy nincs fegyver nála. Nem akart megtámadni, csak a gondolataival rohamozott le. Ismerte Nathanielt, ő is velejéig gonosz volt, sőt talán rosszabb volt, mint a feketeangyal. A következő pillanatban egy teherautó hajtott el előtte. Mikor eltűnt a jármű, már nem állt ott. A következő pillanatban berontottam a házba és a szobám felé indultam. Ideje volt ellátogatni valahova.

DIMITRIJ

Szinte már túl könnyű volt őket Detroitba hívni. Egyszerűen megnyertük a játékot, az elején eldőlt, hogy ki fog nyerni. Mind kettejükben dolgozott egyfajta düh, ami csak arra várt, hogy végre kiszabadulhasson és elhozhassa a poklot. A tervünk tökéletesen haladt, szinte minden kocka a helyén volt. Csak az utolsók hiányoztak! Hamarosan mindenkit utolér a sorsa. Valaki meghal, valaki a csúcsokig tör. Mennyi álom, mennyi vágy ment füstbe és mennyi valósult meg. Elvégre mindenki álmodik valamiről. Van, aki sikerről, van, aki hatalomról, van, aki szerelemről. Mindannyiinknak van egy vágya a szíve mélyén, melyért bármit megadna. Persze nem válhat minden valóra. De mégis minden csalódás, minden szenvedés ellenére is egyre csak álmodunk, miközben a csillagunk ott ragyog a város fölött, ami egyszer csak lehullik, bennünk meg elszárad a lélek. Tovább nem tudunk álmodni…

Vagyis ez az emberekkel van így. A halandókkal, a mocskos söpredékkel. Mi nekünk meg se kell mozdítanunk a kisujjunkat, szinte minden egy szóra az ölünkbe hullik. A szerencsésekkel biztos így történik. Nekem elég, ha egyszerűen rágondolok és már meg is történt. Én több voltam egy szerencsésebbnél. Én több voltam mindenkinél! Az életemben a sarlót és a kapát felváltotta a fagyi és a galamb. Szóval, aki nem nyalt, az repült. Egyenesen a halálba repült, két lábbal rúgtam ki alóla a talajt, ezzel is megpecsételve sorsukat, ami alakulhatott volna másképpen is. Főleg, ha megtették volna azt, amit parancsoltam nekik. Néhányuknak adtam még egy esélyt. De egyesek képtelenek voltak tanulni a hibáikból. Újra elkövették ugyanazokat a lépéseket és így ismét a pokol felé nyújtották nyakukat, várták, hogy mikor súlyt le a kardom, mikor tűnik el a nevük a sötétségben. Minden nap az ő vérükben fürödtem, az ő holttestük lebegett a víz felszínén. Mosolyogva ittam vérüket, miközben ragyogó emlékek támasztottak bennem.

JESSICA

Sebastien észre se vette a köztünk áthidaló fénynyalábot, továbbra is az arcomat nézte. A levegő még mindig remegett körülöttem, néha apró szikrák pattogtak a bőrömön. Egyre több energia gyűlt össze bennem. Mintha ez a híd - köztem és Sebastien között – elszívta volna Seb minden erejét és átadta volna nekem. Egy pillanat múlva a fény már csak a kezem körül világított, majd lassan onnan is eltűnt. Aztán lassan megremegtem, az összes erő a kezembe összpontosult. Utána, mint egy erős pajzs, az energia kilökődött a tenyeremből és Sebastient a falnak taszította. Szeme elkerekedett.

- Jess? – suttogta.

Én is megrémültem. Hogy voltam képes a falnak szegezni? Honnan jött ez a rengeteg erő? Kétségbeesetten próbáltam elengedni őt, de a kezeim nem engedtek. Az energia tovább áramlott Sebastien felé. Utána egy másodperc alatt megszűnt minden. Sebastien tehetetlenül esett a földre. Én lefagytam. A bennem rekedt energia szétfeszített belül, ki akart törni belőlem, de én ökölbe szorítottam a kezemet és nem engedtem szabadulni. Hamarosan éreztem, hogy a bőröm kezd égni, majd a számból vér bugyogott föl. Felálltam az ágyról, majd térdre rogytam.

Ekkor kivágódott az ajtó és Colin jelent meg a szobában. Mellém guggolt, két keze közé fogta arcomat és mega felé fordított.

- Engedd ki magadból! Ha nem teszed, akkor téged fog felemészteni! – kiabálta.

Lassan megráztam a fejemet. Az orrom vére eleredt, éreztem, hogy a fülemből is elindult egy forró patak. Izmaim megremegtek. Colin lehunyta szemét, kezeit nyakamra csúsztatta. Pár másodperc múlva összeráncolta homlokát, az én erőm pedig csökkeni kezdett. Egy hosszú perc múlva zilálva ellöktem magam Colintól, hátamat az ágynak vetettem. A lángoló energia lenyugodott, de ekkor egy másfajta fájdalom kerített hatalmába. Olyan érzés volt, mint akinek letépték a bőrét. Nem sikoltottam föl. Képtelen voltam megmozdulni, vagy akár megszólalni.

- Ez meg mi a szar volt? – ordította Brad, aki az ajtóban állt.

- Úgy tűnik, hogy megérkezett Jess ereje.

2011. április 17., vasárnap

Hetedik: Hadüzenet

Hali! Hát most ez a heti második friss! Volt elég időm így próbáltam minél többet gépelni. Remélem tetszeni fog, bár ez inkább egy ilyen átvezető rész lett! Komit még mindig ha olvasod! Köszönöm: Petya


Hadüzenet

Az egész napom remekül telt, míg az ajtón valaki nem kopogott. Mindenki lefagyott, tekintetünket az ajtó felé irányítottuk. A szívem a torkomban dobogott, szemem összeszűkült a félelemtől, ami hirtelen rám tört. Colin felállt, aztán elém lépett és maga mögé tolt. Sebastien kikerült minket és az előszoba felé indult. Colin vállába kapaszkodtam, fejemet hátába temettem. Szívem egyre gyorsabban, vadabbul vert, a tekintetem elsötétült. Bőrömön bizsergés futott végig, amitől kirázott a hideg. Hallottam, hogy ekkor Sebastien kinyitja az ajtót és egy nő köszön neki. Utána egy fiatal fiú szólalt meg, hangja sokkal mélyebb volt, mint Sebastiené. Aztán a nő válaszolt Sebastien kérdésére, éreztem, hogy mosolyog, miközben beszél. Colin izmai elernyedtek, de én még továbbra is görcsösen markoltam fekete tollait. Mellkasom összeszorult, nehezen vettem levegőt.

- Jess, nyugi! Nem nagyon fognak ők megenni minket! – suttogta.

Próbáltam bólintani, de ez a félelem teljesen lebénított. Még soha nem éreztem ilyet, ha úgy nézzük, sose rettegtem. Vettem egy nagy levegőt… és aztán már el is tűnt ez a különös, újfajta ijedtség.

- Kik azok? – kérdeztem zilálva.

- Nem igazán ismerem őket. – nézett le rám aggódva.

- Jessica! – hívott Sebastien.

Lassan elengedtem Colint és óvatos léptekkel elindultam az előszoba felé.

Sebastien melletti srác vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála, kék szeme különösen csillogott, barna hajából csöpögött a víz. Testtartása nyugodt, arca vidám volt. Nem lehetett több 17-nél. Mellette egy magas nő állt. Zöld macskaszerű szemei barátságosan örvénylettek, arcának minden vonása lágy és nőies volt. Válláig érő fekete haja keretezte tökéletes arcát.

- Bocsi, hogy megijesztettünk titeket. Gondolhattuk volna, most nem éppen szeretnétek akárkit beengedni. – mondta mosolyogva a nő. – Lena Secret vagyok.

- Én pedig Basil Nail. – mutatkozott be a srác is.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Miért jöttetek?

- Van egy nem éppen kellemes hírünk számotokra, amit muszáj továbbítanunk nektek. Mivel szeretnénk majd segíteni nektek. – Lena hangja kellemesen melengetett, szinte már simogatott.

- Bejöhettek, és akkor majd idebent elmondjátok. – ajánlotta Seb.

Mosolyogva bólintottak, aztán beléptek a szobába. Tekintetükkel végignéztek minden apróbb részletet is, utána követtek minket a nappaliba. Monica és Brad addigra eltűntek, csak úgy, mint Clementine. Adam Kaya mellett ült, lányom feje pedig Colin ölében nyugodott. Jonathan mögöttük állt, arcán nem tükröződött semmilyen érzelem. Szívembe hasított Ian hiánya.

- Csak ennyien vagytok? – kérdezte Lena meglepetten.

- Nem, még vagyunk hárman.

- Még az se elég.

- Mihez? – kérdezte Colin mosolyogva, szemébe azonban szorongás és feszültség költözött.

Lena leült a szabad kanapéra, Basil mögé lépett, kezét vállára tette.

- Gondolom, értesültetek a lidérctől, hogy Dallasban szó szerint elszabadult a pokol. Ugyan ez törtét Los Angelesben, Chicagóban és itt is. Los Angelesben több feketeangyal egymásra támadt vagy egyszerűen megöltek mindenkit, akik az útjukba álltak. Chicagóban néhány alakváltó és vérfarkas csoportokba verődtek, páran emberek előtt változtak át. De azok vagy diliházba kerültek, vagy nem élték meg a hajnalt se. Árnyak takarítottak minden felé, aki bármit is látott, megölték. – mesélte Lena. – A valkűröktől értesültünk arról, hogy rengeteg különös képességgel rendelkező ember eltűnt. Akik csak úgy felszívódtak, a velejéig gonoszak voltak. Mind ide, Detroitba jött.

- Mit tervezhetnek? – kérdezte Kaya.

- Először mi se tudtuk, aztán kaptunk egy üzenetet. Beleégették egy vörös hajú nő testébe. – tekintete felém villant. – Csupán egy név és két mondat volt a bőrén.

- Mi volt az? – kérdeztem elfúló hangon.

- "Jessica! Egyszer még futni hagytunk, de másodszorra nem menekülhetsz. A játék elkezdődött, úgyhogy soha ne nézz hátra, az üldözőid gyorsabbak nálad."

LUCAS

Összeszorult a szívem mikor kinéztem az ablakon. Egy nő vörös haja szinte világított az erdő zöldje között. Haja lobogott, mint a tűz. De mikor megpillantottam az arcát, a bizsergés alább hagyott. A nő arca szeplős volt, barna szemét sűrű szempilla keretezte, arcán mintha sosem futott volna végig düh, ajkai most is mosolyra húzódtak, miközben arcába fújt a szél. Lehunytam szemem és férfiasan csak egy könnycseppet ejtettem. Amikor csak egy könnycsepp futott végig az arcomon, akkor éreztem a legnagyobb fájdalmat, mert minden érzés abban az egy könnycseppben volt benne.

Felálltam a székből és átszeltem a nappalit, majd kiléptem az erkélyre. Kezdtem megszokni a nagyvárosi életet. New Yorkban éjszaka kezdődött az élet, de én akkor törtem össze igazán. Hiányzott, ez olyan nem tudtam enni, nem tudtam aludni, lassan már nevetni is elfelejtettem dolog, és komolyan úgy éreztem, amikor elment, magával vitte a szívem is. Csak egy üres, lélektelen valamihez tudtam magam hasonlítani. Néha más emberek gondolatai egyszerűen rám törtek, de nem hallottam őket.

Egy motor robogott végig az utcán. Hangja egy pillanatra kizökkentett az elmélkedésemből. Mielőtt teljesen elhalt volna a zaja, valaki kopogott az ajtón. Nagyot sóhajtottam, arcomon rendeztem az érzelmeket, mosolyt erőltettem fagyott ajkaimra. De az ajtóban nem állt senki, csak egy levél. Körülnéztem a kis folyosón, de senkit nem láttam. Zavarodottan felvettem a fehér borítékot a földről, aztán becsuktam az ajtót.

Feltéptem a papírt és egy képet húztam elő belőle. Rengetegszer kaptam döfést, szúrást, verést és egyéb sérülést. De egyik sem járt a közelébe annak a fájdalomnak, amit akkor éreztem, mikor láttam a száját arra a másik szájra tapadni. Vörös tincsein megcsillant a lemenő nap sugara, gyengén simult a vámpír karjaiba. Rá kellett jönnöm, hogy milyen minimális a szókincsem, hogy nem tudom kifejezni a fájdalmat és az elkeseredettséget, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok. Ez a kép arcon csapott és az orrom alá dörgölte, hogy ő milyen boldog, hogy ő már rég elfelejtett engem. Lefordítottam a képet, hogy többé ne lássam Jesst, amint megcsókolja azt, akit szeret. Ekkor vettem észre a hátán lévő szöveget. Finom, nőies írás volt, azonban a sorok között megbúvó gyűlölet égette a szememet.

„Ő már elfelejtett téged. Fáj, mi? Legszívesebben megölnéd őt? Hisz mi a jutalma az összetört szívnek? Hát persze, hogy kín, szenvedés és még több kín. Szereted, és mégis gyűlölni akarod, képtelen vagy elfelejteni őt. Mi segítünk neked felejteni. Esélyed van arra, hogy te is darabokra szedd a szívét. Csak gyere el Detroitba.

Ezer, fekete csókot küld:

Electra”

A képet azonnal összegyűrtem. Nem akartam többé látni Jess szerelmét, nem akartam többé olvasni a gyilkos gondolatokat. Aztán szétestem, az önkontrollom elszállt, az emlékek letámadtak. Nem voltam tisztában a jelennel. Kerestem a hálószobában, a fürdőben, az erkélyen, nem volt sehol. Álltam a szoba közepén és szólongattam. Furcsán, kavarodottan éreztem magam, meg sem tudtam magyarázni, miért, bepánikoltam. Egy pillanatig átsuhant az elmémen, hogy megőrültem, de aztán ismét visszazuhantam a múltba. Amikor nem jött, összegömbölyödtem az ágyamon és újra átéltem az elvesztése fájdalmát.

DESTINY

A levél váratlanul ért, de amint megtudtam, mi áll benne, elmosolyodtam. Minden elvörösödött, szívem dobbant egy nagyot, aztán megállt. Már hónapok óta ez történt velem, mikor elöntöttek az emlékek, mikor teljesen maga alá temetett a düh. A gondolataimba véres képek úsztak. Nem emlékek voltak inkább… vágyak. Megváltoztam, ezt a többiek is észrevették és tisztán érezték. Mikor megpillantottam valami élőt, elképzeltem a halálát, elképzeltem, ahogy vörös vére kifolyik testéből és a kezemhez ragad, ahogy szemébe rémület csillan, majd kihuny benne az élet szikrája. Egyenlő lettem a nevemmel. Maga a végzetté váltam.

Egyik éjszaka elengedtem a fantáziámat. Hosszú barangolás után hangtalanul betörtem egy védtelen nőhöz. Az ágyán feküdt, mellkasa nyugodtan emelkedett. Nem is sejtette, hogy figyelem őt, nem érezte a belőlem áradó gyilkos vágyat. Pillanatok múlva azonban tökéletesen felfogta, hogy hamarosan meg fog halni. Nyakán megfeszültek az izmok, a vénáiban sebesebben csörgedezett a vér, ami fél óra múlva már rajtam folyt tovább. Torkán sikolyok próbáltak feltörni, de a fojtogató ujjaim alatt még levegőt se tudott venni. A sötétben fénylő rettegéstől felforrt a vérem. A következő pillanatban más arc fordult felém, kezembe több erő került és az ujjaim eltörték a nő nyakát. Leszálltam róla és a táskámból elővettem a játékszereket. Egy késsel elvágtam torkát, vére spriccelt, szíve még pár másodpercig dobogott. Kezemet mellkasára tettem, bőrét lassan elvágtam, vére finom tengerként színezte fehér melleit. Aztán a kezem lassan felfedezte a lassan lehűlő testet. Pár perc múlva belé hatoltam.

Most is ezek a képek villantak föl előttem, testem beleborzongott a sötét emlékbe. Ez a levél tökéletes esélyt adott arra, hogy többé ne zárjam korlátok közé a gyilkos vágyaimat. Megfordítottam a lapot, hogy a nőre nézzek. Egyenesen a kamerába nézett és mosolygott, fekete hajába belekapott a szél, tengerkék szeme vidáman csillogott. Hamarosan arcán már nem boldogság fog tükröződni, hanem fojtogató félelem. Hamarosan meg fog halni.

JESSICA

Halálra váltan ültem a fal mellett. Néha rémképek kúsztak a szemem elé. Ha Lucia és a kis méregzsákjai ilyen erősek voltak, akkor, ha mindannyian megtámadnak minket, végünk. Egyszerűen hülyeség lett volna bármilyen tervet kigondolni, bármivel is próbálkoznánk, kudarcot vallunk. A többiek erre gondolni se akartak. Szorgosan tervezgettek, szinte meg is feledkeztek rólam. Néha Colin aggódva felém pillantott, párszor Sebastien mellém lépett és beszélt hozzám, de én nem hallottam, hogy mit mond.

Régen hajkurásztam az ilyen lehetőségeket. Ez járt a legtöbb adrenalinnal. Mikor tudtuk, hogy százszor többen vannak, mint ti. De, hogy megtudtam Lénától, mennyien indultak Nathaniel segítségére, legszívesebben köddé váltam volna, bebújtam volna egy nagy kő alá. Kezdtem tényleg nagyon utálni a halandóságot. Igazán rühelltem ember lenni. Már egyre jobban vártam, hogy megkapjam az új erőmet. Reméltem valami pusztít képesség lesz. Nem akartam holmi kis védekező pajzzsal bűvészkedni. A harctér közepén akartam küzdeni, attól függetlenül, hogy mennyire voltam beszarva a számbeli fölénytől. Ismét olyan vad és harcias akartam lenni, mint régen voltam.

Mikor már kezdtem eloldalazni a félelemtől, majdnem szívrohamot kaptam. Valaki ismét kopogott. Mindenki elhallgatott, csak az én zilálásomat lehetett hallani.

- Jess ezt nem fogja bírni! – szólalt meg halkan Colin.

- Elvihetem innen. – ajánlotta Jonathan.

- És mégis hova vinnéd őt, lidérc? – kérdezte Lena feszülten, hangja recéssé vált. – Dallasba? Még mindig kész csatatér az a hely. Bárhova is vinnéd őt, megtalálják. Vannak keresőik, pillanatok alatt ott lennének Jessnél. Nem tudjuk megvédeni máshogy, csak ha itt marad velünk. Ki fogja bírni! – fordult Colinhoz. – Főleg, ha te megnyugtatnád néha.

- Nem tudom irányítani az érzelmeit. – morogta.

- Az meg hogy lehet? Te vagy az egyik legerősebb őrző, nem? Colin Hot, a Halál Angyala, a Fény Őrzője. Még az Első generáció is fél akár még csak egy rossz szót is szólni rád. És most kiderül, hogy nem tudod irányítani a védenced hangulatát?

- Tudnám, de Jess…

Egy újabb kopogtatás. Sebastien ellökte magát a faltól és ismét elindult az ismeretlenek elé.

- Jess érzelmeit áttörhetetlen falak védik. Olyan erős, mint egy erőd. Csak érzem őket, megváltoztatni nem tudom egyiket se. Mindig mikor megpróbálom, egyszerűen lepattanok a kemény burokról.

- Akkor már tudom, hogy miért te vagy Jessica védelmezője. A többi valkűr már idegesen azt mondta volna, hogy elromlott benne valami és nem, hogy különleges. – mondta Lena, miközben tüzetesen végigmért.

Colin fanyarul elmosolyodott és felhorkantott.

- Mi van? – kérdezte Kaya.

- A héten még elég sok látogatónk lesz.