14. Semmi

Mindenhol sötét vett körül. Semmit sem hallottam, csak lassú szuszogásomat. Teljesen egyedül voltam. Felálltam és körbefordultam. Végül észrevettem, hogy a sötétségnek vége is van. A sötétségpereme felé kezdtem menni. Lenéztem a szakadékba, s kicsit megszédültem a meredeksége miatt. A mély alján erős fény pulzált, mely szinte megtagadhatatlanul hívogatott. De azért valahogy mégse fogok leugrani oda! Még ennél jobban is halott lennék – már ha az lehetséges. Pár lépést hátráltam a szakadék szélétől, majd megtorpantam. Hideg ujjak fonódtak a nyakamra. A rémület a karmai közé zárt. Gondolkodás nélkül kitéptem magam a kéz alól. Fájdalmas sikoly kúszott fel a torkomon, s szaladt ki a számon. Karma végigszántotta a torkomat és hosszú, véres csíkot hagyott maga után. Az a valami ördögien felnevetett. Tetszett neki a szenvedésem. Rohadék!

Meglepődni sem volt időm, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elsiklik mellettem. Most is úgy rettegtem, mint amikor Tyler kínzott. Az eddigi sebeimből tovább ömlött a ragacsos vérem. Lassan körbesétált, majd ismét ott termett előttem, s végre megláttam arcát. Világos bőrén világított fekete szeme, álláig érő sötét haja furcsán lobogott, ami valahogy még félelmetesebbé változtatta. Tyler volt az. Vállamba mélyesztette karmait és a földre kényszerített. Riadtan térdeltem lábainál a fájdalomtól, de nem érte be ennyivel. Kihúzta, majd felém emelte véremtől csöpögő kezét, én pedig hatalmas fájdalmat éreztem a hasamban. Valamivel keresztülszúrt, én pedig úgy sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Hallottam nevetését a fejemben. Próbáltam valahogy visszavágni, de teljesen lebénított a fájdalom. Tyler még mindig felém tartotta hosszú ujjait, mire éreztem, a fájdalom megint elönt. Odakaptam, s valami nedveset markolgattam. Rögtön rájöttem, hogy a vérem az. A fájdalom most már átterjedt a csípőmre és ott folyamatosan fellángolt a szúró érzés újra és újra.

A szörnyeteg ekkor közelebb siklott és megállt közvetlen előttem. Végre elengedett az akaratával, mire gyötrelmesen rogytam a földre, hogy tehetetlen szemlélője legyek fájdalmas – végleges – halálomnak. Azt hittem, hogy a fájdalmat már nem lehet fokozni, de amint újra rám támadt Tyler, rájöttem, tévedtem. Megint sikítottam, aztán lehunytam a szemem. Ekkor egy csattanás hallatszódott előlem. Kíváncsian fél szemmel felnéztem. Valamik folyamatosan bombázták kínzómat. Olyan fényesen csillogtak, mint az angyalok. Gyönyörűek voltak. Egyre erősebben támadták, ő azonban egy lépéssel sem engedte magához közelebb őket. Már nem figyelt rám. Képtelen lettem volna elsurranni mellette, így csak a fényes mélység maradt. Vagyis egy kicsit könnyebb halál! Végül esetlenül, szédelegve felálltam, majd elindultam a hasadék felé. Lenéztem a vakító mélységbe, majd felsóhajtottam. Jobb ez is, mint Tyler játékai! Az egyik angyalszerű lény mellém lépett, s elgyötörten nézett rám. Kétségbeesetten figyelte, ahogy még egyet előre lépek. Már csak egy lépésnyire voltam a szikrázó mélységtől. Széttártam karjaimat és beleléptem a Végzet szakadékába. Körülölelt a semmi. Gyors zuhanás volt, mégis végtelennek tűnt. Végig Damonra gondoltam. Nem fájt. Lágyan leérkeztem, majd csönd. Nem éreztem semmit. Hatalmas fény várt a sötét alagút végén. Elindultam felé, hiszen mágnesként vonzott magához. Már majdnem elértem, amikor hirtelen megtorpantam. Valami nagyon hiányzott belőle. Damon és a szeretet. Ezek megvoltak a sötétben. Nem mentem tovább. Damont csak a sötétben éreztem, a fényben egyedül lettem volna. Nem akartam a fénybe menni, azonban a hívogatása egyre erősödött, mardosott a fájdalom, azért, amiért visszautasítottam melegségét. De egy belső hang azt súgta, Damon a sötétben vár rám. Hátrébb mentem, lerogytam a földre és felidéztem őt.

***

Rettenetesen fáztam. Még mindig az alagútban voltam. Minden pillanatot azzal töltöttem, hogy felidézzem Damont. Magam elé képzeltem gyönyörű vérvörös szemét, tökéletes arcán elterülő mosolyát. Ez valahogy felmelegített, de a fogaim megint összekoccantak, annyira vacogtam a hidegben. Egyre erősebben hívott magához a fény melege, de még csak egy lépést se tettem felé. Nagyon fáztam. Elszakítottam szememet a fénytől és ekkor valami égetni kezdett belülről. Emésztettek a lángnyelvek, míg kívülről úgy éreztem, hogy jégkockává válok. Rettentően fájt. Ez lehetetlen! Ilyen nem létezhet! Vagyis úgy tűnik, létezik, de akkor is képtelenség! Nem tudtam kiugrani a testemből, hogy megszűnjön a fájdalom. Nem juthattam ki semerre, csak a fény felé. Akkor mindennek vége lenne. Ott azonban nem éreztem Damont, sem Doriant és Fredet. Dianat sem, pedig neki ott kellet volna lennie. De hiányzott onnan. Itt a sor vége, mivel csak ennyien szerepelnek a szeretteim listáján.

A fájdalom minden egyes másodpercben erősödött. Azt hittem, hamarosan egy lángoló jégkocka leszek. Azonban, ahogy lenéztem magamra, még mindig ember voltam. Sehol sem voltak lángcsóvák, csak a bensőmben. A lángnyelvek kívülről nyaldostak, míg a testemre fagy szállt. Szerettem volna sikítozni, vergődni, vagy valamit tenni, hogy jobb legyen, de képtelen voltam megszólalni és teljesen lebénultam. Őrült vágy tombolt bennem, mely arra utasított, hogy lépjek be a fénybe. Rájöttem és biztosra tudtam, csak arra lehet véget vetni ennek az őrületes kínnak. Ott lenne vége minden fájdalomnak. Abban a pillanatban, amikor körülölel a fény, elvágnák a fájdalom fonalát. Visszakoztam újra, ráförmedtem saját magamra az őrült ötletek miatt. Abban a pillanatban megtízszereződött, majd elviselhetetlenné vált a fájdalom. Azt gondoltam, hamarosan vége lesz és végre békén hagy a fájdalom. De kezdtem kétségbe is esni. Tényleg vége lesz ennek valaha? Kívántam a halált, be akartam lépni a meleg, hívogató fénybe, ami ekkor lassan növekedni kezdett. Hátra akartam hőkölni, de egyre jobban csak vonzott magához és amúgy is képtelen lettem volna bármiféle mozgásra. Súlyos testem nem engedelmeskedett nekem, én pedig forró könnyek nélkül felzokogtam. Mit tegyek? Rettegtem, ha megérint a fény semmivé foszlok.

A fény hirtelen megállt. De még maga alá temetett egy-egy erősebb fájdalomhullám. Bizonytalan lettem. Biztos, hogy a helyes utat választom? Ahol Damon vár rám? Vajon úgy cselekszem, ahogy kell? Semmiben nem voltam biztos, csupán egy dologban. Damon a sötétben, a fájdalomban, a fagyos tűzben van. A fény olyan volt, mint a Semmi. Üres. Rideg és érzelemmentes. A sugarak eközben visszahúzódtak a folyosó végébe és nem hívtak többé. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy semmim sem fáj. Megmozdítottam halott kezemet, majd végigsimítottam a fájó pontokon.

A következő pillanatban már az igazi testemben voltam újra. Nem tudtam megmozdítani semmimet, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése. Viszont hallottam. Légzéseket. Legalább három emberét tudtam megkülönbözteti. Hallottam zakatoló szívüket. Mellettem idegesítően csipogtak a gépek. Az orromban valami csőszerű dolgot éreztem. Karomban egy tű volt. Egy ablak nyitva volt, melyen bejött a nyár zaja, a lágy szellő. A folyosókon emberek rohantak fel s alá, mind siettek valahova, kezükben papírokat szorongattak és szívük idegesen dobogott. Jó volt ismét hallani ilyen hangokat és persze valami mást érezni a fájdalmon kívül. Az előbbi rettentő fájdalom elszállt, csak a tornateremben szerzett sérülések körül szúrt egy kicsit. De simán elviseltem ezt.

Rájöttem közben, hogy korházban vagyok. Már megint. Olyan két hónapig még orvosi rendelő közelébe se akarok menni. Elegem van ezekből a helyekből!

Váratlanul kitört belőlem egy ásítás. Kezemet reflexszerűen a szám elé kaptam. Hi-hi! Megmozdultam! Vagyis a kezemet meg tudtam mozdítani. Három ember egyszerre mozdult meg felém. Óvatosan kinyitottam a szememet és majdnem elnevettem magamat. Három tágra nyílt szempár nézett vissza rám meglepetten.

- Kida! – visították elég lányos hangon és most elnevettem magam.

Nem csak a hangjuk miatt, hanem azért is, mert én is örültem annak, hogy újra láthatom őket. Pár könnycsepp született is értük. Nagyon hiányoztak! Nem tudom, mennyi idő telt el a halálom óta, de az biztos, hogy sok. Régen láttam őket. Az én bátyuskáimat. Ja és persze a szerelmemet. Amióta kinyitottam a szememet végig őt néztem. Ő látszott a legboldogabbnak. A szeme még mindig aggodalomtól csillogott, de tekintete boldogságot, szeretetet is sugallt. A nyakába ugrottam volna és egy halálig tartó csókot adtam volna neki, de sajna itt volt Fred és Dorian... El kell őket hessegetni valahogy! Azonban nem jutott semmi se az eszembe ilyen esetekre.

Végül mégis karok közt találtam magam. Többen is, mint amire számítottam. Először Dorian ölelte át a vállamat és adott egy rövid puszit a homlokomra, Fred pedig megszorította a lábamat. Damon azonban várt, valahogy furán ránézett a srácokra, akik bólintottak és mosolyogva kifelé indultak. Az ajtóból intettek, Dorian kacsintott is. Ez meg mi volt? Igazából nem is érdekelt, legalább ketten maradtunk Damonnal. Állát a fejem mellé rakta. Forró lélegzete simogatta a nyakamat. Tekintetünk összemosódott. Elmosolyodott.

- Kida, végre felkeltél! Annyira jó látni újra ezeket a gyönyörű kék szemeket! – akkor még mindig kékek. – Nagyon megrémültem, amikor elájultál az autóban, de most már megnyugodtam!

Megsimogattam az arcát és adtam egy puszit az orrára, majd olyan közel csúsztattam hozzá a fejem, hogy összeért a homlokunk. Szemei ellágyultak, szíve hevesebben kezdett verni, nyugodt légzése zilálásba fordult. Aurája borvörös lett. Nem bírt magával és megcsókolt. Nyelve először az ajkaimon járt végig, majd nyelvével behatolt a számba. Kezét nyakamra csúsztatta és még - ennél – jobban magához húzott. Nem húzódtam el tőle, pedig még mindig nem békéltem meg magammal. De nem is zavart most ez. Csak ő kellett nekem! Csak őt akartam! Örökre!

***

Másnap az orvosok ki és bejárkáltak az ajtón. Minden pillanatban megvizsgáltak és elismerően hümmögtek. Maria és Andrew délben bejöttek és megnézték, hogy vagyok. Leo szerencsére nem jött velük. Nem tudom miért is utálom ennyire, amikor eddig úgy néztem rá, mint a nagyapámra. De amikor elküldött dorianért és elszakított Damontól, fellobbant bennem az iránta érzett dühöm. Egy köcsög! Mármint nem az az edény, hanem, mint személyiség. Elmondtam ezt Damonnak és lehet, hogy egy kicsit meglepődtem a reakcióján. Azt hittem, valami olyasmit fog mondani, hogy ez hülyeség vagy biztos csak túlreagálod... De nem ezt mondta. Igazat adott nekem. Sőt még ő is mondott valamit. Pár éve, még Diana halála után, Leo megkérte rá arra, hogy öljön meg embereket és még engem is. Azt mondta, hogy ezzel megment mindenkit, mivel azok az emberek megölnének minket és én egy nap kitörnék a határaim közül, s ezzel mindenki vesztét okoznám. Damon ezt elutasította és utána ő is gyűlölte Leot. Damon mondandója után, sokkal dühösebb lettem Leora. Elhatároztam, meg fogom keseríteni az életét valahogy. És ebben remélhetőleg Damon is segíteni fog.