13. Száguldás a Halál felé

Az autópályán kiéltem magam. 210 km/órával száguldottam. Adrenalinom az egekbe szökött. Nagyon jó érzés volt. Damon beleolvadt az ülésbe és néha Istenem-ezett. Én csak végig vigyorogtam. Négy órás utat megtettünk másfél óra alatt. Minden autót kikerültem. A leghúzósabb résekbe is bevezettem. Ennek eredménye a dudaszó és a középső ujjak mutogatása volt. De nem tudtam velük foglalkozni. Őszintén mindenre magasról szartam. De szerencsére egy rendőrautóba se ütköztünk bele, bár nem is láttunk egyet se.

Viszonylag egy szép hotel előtt álltunk meg. Damon szó szerint kiugrott az ülésből és megcsókolta a járdát. Páran kérdőn néztek rá.

- Minden rendben van? – kérdeztem aggódva.

- Igen! Csak végre nem mozog a talaj.

- Ha-ha! – mondtam és felhúztam a földről. – Nem is vezettem olyan rosszul. Nem mentem neki semminek, igaz?

Amikor beléptünk a hotelba, olyan érzés fogott el, mintha a pokolba lennék. A pultnál két árny állt, a biztonsági őr egy démon volt. Három vámpír várt a liftre. Mindannyian ránk néztek. Damon feszengve jött mellettem, magabiztosan mindegyikük szemébe néztem. A pultnál az egyik árny rögtön hozzánk lépett.

- Miben segíthetek?

- Egy szobát kérnék, két személyre! – mondtam, miközben végig a szemébe néztem. – Ha lehet emeletre!

- Rendben, hány napra?

- Kettőre. –felelte kicsit határozottabban Damon.

- Egy nevet kérhetnék?

- Kristen Bryf. – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Én pedig, Daniel Creed.

- Köszönöm. Itt van a kulcs. Jó pihenést! Ha pedig bármi baj adódik, szóljanak nyugodtan.

- Jó, köszönjük! – mondtam, majd elindultam a lift felé, miközben Damont magam mellett húztam.

A vámpírok mellé becsusszantunk és a falhoz lapultunk. Alig tudtuk kivárni, hogy megérkezzünk a 3. emeletre. A vámpírok végig minket néztek. Én is őket figyeltem, csak úgy, mint Damon. Ő se nagyon kedvelte a vámpírokat. Az egyik pislákolás nélkül engem nézett. Ő volt a legéhesebb és valahogy úgy tűnt, hogy ő a vezérüknek. Barna szeme és fekete haja lágy arcvonásait még inkább kedvesebbé varázsolta. Amikor megállt a lift és kiszálltak belőle, még akkor is rajtam tartotta a szemét. Mi még mentünk egy emeletet. A folyosóra kiugrottunk és nagy léptekkel a szobánk felé mentünk. Nem ültünk bent le, csak egymásra néztünk.

- Érezted őket? – kérdezte.

- Persze! De... ezek rengetegen vannak! – akadtam ki.

- Vannak itt emberek is?

- Igen, van pár, de nem sok.

- Ha elmegyünk, megölünk párat a vámpírokból? – kérdezte vidáman.

- Biztosan!

***

A hotelből sietősen távoztunk és elindultunk megkeresni Doriant és Fredet. Egy régi, romos iskolát kellett keresnünk, amit hamar meg is találtuk. Az autójuk ott volt egy lámpa alatt. Mögéjük parkoltunk le és csendben kiszálltunk. Beleolvadtunk a sötétbe. A Hold nem világított, a csillagok elbújtak a felhők mögé, melyek friss nyári záport hoztak. A bejárati kapuhoz osontunk. A lakat le volt róla feszítve. Egy kis résen besurrantunk és átfutottunk az udvaron, majd beléptünk a suliba. Zaj szűrődött ki az egyik teremből. Afelé kezdtünk futni, természetesen hangtalanul. Az ajtó előtt megálltunk, majd szó szerint berúgtuk. Keretestül kiesett a falból. Ott voltak! Dorian és Fred sebesülten álltak a fal mellett, a feketeangyalok közelebb voltak hozzánk. Rajtuk csak pár karcolás volt. A nő felénk fordult. Szeme alatt rögtön észrevettem egy fekete tetoválását. Fekete, egyenes haja álláig ért, szeme és haja éles kontrasztban állt az arcával, ami krétafehér volt. Szeme köztem és Damon között ugrándozott. Vastag szája mosolyra görbült. Kezében két hosszú lándzsát tartott.

- Tyler, vendégek! – szólt vidáman testvérének.

Tyler felénk fordult. A fél arcát eltakarta egy kapucni. A kezében neki két pisztoly volt. Teljesen úgy nézett ki, mint a nő. Nem hiába! Ikrek voltak! Elmosolyodott, majd felhorkantott.

- Molly, ezt te is el tudod intézni! – mondta unottan Tyler.

- Nem cserélünk? – aggodalmaskodott Molly.

Sóhajtott, majd bólintott. Molly kezéből kivette a lándzsákat és átadta testvérének a pisztolyokat. Eközben Damon elővette a 6mm-est, én pedig az új kést. A markolata végén és a szélén is volt egy-egy penge. Nagyon tetszett, de ettől függetlenül még elővettem egy Fekete tőrt is. Damonra néztem. Felém fordult. Elmosolyodott és szemében megcsillant valami. Nem ijedt meg a haláltól vagy a harctól, engem féltett ezektől.

- Kezdhetek én? – kérdezte.

- Ha elég gyors vagy! De inkább Doriannek segíts, Tylert elintézem! – utasítottam.

- Biztos?

Bólintottam. Aggódva még egyszer rám nézett, majd oldalazva Fred felé ment. Tyler észrevette, de nem akarta megtámadni őt. Félt, hogy hátba támadom.

- Érzem, hogy ti másabbak vagytok. – mondta fölényesen.

- Kicsit? Sokkal másabb!

- Te vagy a legerősebb. Bár a vörös szemű is erős, de te gyorsabb vagy. – állapította meg, hangjából mintha kicsengett volna a félelem és a tisztelet.

- Hát... igen!

Bólintott. Egyébként ő is nagyon erős és halálosan gyors volt. Az aurájában égett az erő és az energia. De nem ijedtem meg tőle. Vagyok én is olyan jó, mint ő, sőt lehet, hogy jobb is vagyok nála. Azonban most valami nagyon nem stimmelt. A démonom nem ugrált. Csöndben volt. Félt. A ketrece aljára lapult. Csak most ne rezelj be!

- Bocsi, de ez már túl sok! – visította.

Basszus! Tök jó. Agh! A késeket erősen megszorítottam és vártam a véget. Nem sokat kellett tétlenül állnom. Tyler erősen megfogta a lándzsát, a válla fölé emelte és eldobta. Nem voltam elég gyors, így a hegye a combomba fúródott. Sikítottam a fájdalomtól. A földre estem és a vállamba belement egy ajtódarab. Teljesen átszúrta a bőrömet, a fa hegye a fejem mellett jelent meg. Fenébe! Tyler közelebb jött hozzám, a Fekete tőrt a vállába dobtam. Ő is szerezzen már sebeket tőlem! Felszisszent. Kihúzta a tőrt a sebből, fehér pulcsiját átitatta a vére. Előhúzott egy pisztolyt és a hasamba lőtt vele. Anyukádat! Leguggolt a fejemhez és a kezemből kitekerte a kést. A szoba másik végébe dobta. A fülemhez hajolt.

- Úgy tűnik, hogy mégse vagy valami nagy szám! – mondta gonoszul. – Élvezni fogom a halálodat.

Belenyalt a fülembe, majd felkapta a fejét egy sikolyra. Mollyra nézett, de rögtön visszakapta felém a tekintetét. Az övemből kihúzott egy tőrt. Egy Gyémánt tőrt! A másik combomba beledöfte és teljesen a térdemig felvágta a bőrömet. Ismét felsikoltottam. Végig az arcomat nézte és mosolygott. A tőrt bennem hagyta, kezét a lándzsájára fonta, majd egy nagy húzással kihúzta belőlem. Elnyomtam egy sikolyt, kezemet ökölbe szorítottam.

- Gyönyörűek a kék szemeid! – szólalt meg hirtelen.

Mi? Kék? Az nem lehet! Nekem zöldek a szemeim! Nem kékek! A lábamon nem kezdett gyógyulni a seb. Itt valami nagyon nem stimmel! Basszus! Basszus!! BASSZUS!!! Elhagytak! Érezték a végemet és mentették magukat. Basszus! De nem tudtam tovább foglalkozni ezzel, mert ismét felsikítottam. Az oldalamba döfte a lándzsát.

- Tyler! –sikította Molly.

Felállt és Molly felé fordult. Remegő, rubinvörös kezekkel kerestem egy pisztolyt. Kihúztam és amint Tyler visszafordult hozzám, meghúztam a ravaszt. A két szeme között találtam el. A másik oldalon kijött a golyó és vele együtt egy kis agyvelő is. Összeesett, majd tehetetlenül, mozdulatlanul mellém dőlt. Akadozva vettem egy nagy levegőt, utána az oldalamból nagy nehezen kihúztam a lándzsát. Felordítottam. A térdemnél lévő tőrt is kiszedtem magamból. Fáradtan, legyőzötten a földhöz simultam. Vállamból próbáltam kiszedni a fadarabot, de nem sikerült. A hasamban lévő golyót képtelen voltam elérni, túl mélyen volt bennem. Molly még egy utolsót sikított, majd a földre esett. A fiúk még győzelemittasan mellette álltak egy kicsit, csak később eszméltek fel és rám néztek. Amint megláttak mellém futottak. Mind a nevemet ordították. Damon óvatosan a karjaiba vett és lágyan felemelt, de még így is felszisszentem, arcom eltorzult az egész testemen végigfutó fájdalomtól. Sajnálkozott. Fred és Dorian előre futottak. Dorian az ülésre rakott valami plédet és arra rakott rá Damon, majd beült mellém.

A szemhéjam elnehezedett, így lehunytam a szememet. Az autó elindult alattunk. Jó, hogy nem vittük fel a bőröndöket a hotelszobába, így most nyugodtan mehetünk haza. Éreztem, hogy Damon átlépi a 200-at és az autópályára hajt. Miért siet? Semmi bajom nincs! Ez csak pár karcolás! Huh! Megítélő képességemnek vége! Ezek nem csak felszíni sérülések, halálosak is lehetnek! A vérem továbbra is folyt mindenhonnan. Kezemet erőtlenül Damon vállára tettem. Rögtön felém fordult.

- Damon! A golyó... hasamban. – mondtam szaggatottan, összefüggéstelenül, de ő megértette.
A telefonját előhúzta és felhívott valakit.

- A leállósávba megyek! – mondta röviden, majd letette.

Lassított és a szélső sávba ment. Kinyitottam a szemem és ránéztem.

- Mivel szedjem ki? – kérdezte aggódva.

- Csipesszel.

- Hol van?

- Ülés alatt. Dobozban.

Gyorsan az ülés alá nyúlt és előhúzott egy kis dobozt. Kutakodott, majd előhúzott egy ollószerű csipeszt. A dobozt ledobta a földre, mely így kiborult, minden orvosi dolog a padlóra szóródott. Ismét felém fordult. Mélyen a szemembe nézett, csipeszt a seb mellé tette. Másik kezét az ép vállamra tette és belenyomott az ülésbe.

- Fájni fog! Előre sajnálom! – hadarta.

A csipeszt a hasamba dugta és megfogta valamimet. Felnyögtem. Keresgetni kezdte a golyót. Mindvégig a szemembe nézett, nem szakította el tőlem a tekintetét. Végül rátalált a lövedékre. Óvatosan kihúzta, majd a csipeszt a doboz mellé dobta. Átnyúlt a másik vállamhoz és szabad kezét az arcomra tette. Lágyan simogatott, néha lopva a fára pillantott. A másik végét megfogta a fadarabnak és egy nagy rántással kihúzta belőlem. Elnyomtam egy ordítást, az arcom azonban megvonaglott.

- Kida, jól vagy még?

Bólintottam közben visszadőltem az ülésre.

- Kibírod Detroitig,

Megint bólintottam, de nem voltam benne biztos, ezért rögtön megráztam a fejem. Damon ismét előhúzta a mobilját.

- Kida nem bírja már sokáig, úgyhogy az itteni korházba viszem!

Elhelyezkedett a vezetőülésbe, közben megfogta a kezemet. Néha rám nézett. Levegőt nehezen vettem, néhány rész már kiesett. Szemem önkéntelenül becsukódott. Fáztam. Szívem szabálytalanul vert. Szokatlanul rossz állapotban voltam. Soha nem voltam még ennyire gyenge és kiszolgáltatott. Csak reménykedtem, hogy nem sürget az idő, de előbb vagy utóbb – úgy érzem inkább előbb – megérzem sötét, vérre éhező karmait a bőrömben, akkor teljesen összeomlok sikítva, kapálok egyet a lábammal és végem. Nem marad bennem harci kedv, ami azt illeti, szinte nem marad bennem semmi. Elragad a sötét Semmi és végleg ott fogok ragadni. Nem hozhat onnan vissza semmi, senki. Meghalok. Nem valami fényes jövő! De így könnyebb lesz mindenkinek! Remélhetőleg. Vagyis ki fog hiányolni? Senki. Megeshet, hogy egy kicsit Damon, meg Dorian. Esetleg Fred és Maria is. Lehet, hogy Andrewnak is hiányoznék. De Leo örülne a halálomnak. Tehát? Szinte mindenkinek fájdalmat okoznék! Ááá. Miért vagyok én ilyen nagyon kedvelt figura? Amikor simán elmehetnék – örökre -, nem mehetek, mert mindenki hiányolna! De jó nekem.

Damon lement az autópályáról és őrült tempóban tovább vezetett. Rájöttem, hogy nekem is hiányozna valaki. Damon. Már 15 éves korom óta szerelmes voltam belé, és csak másfél hónapja vállaltuk fel, mit is érzünk egymás iránt. Tudtam, hogy ő is belém volt zúgva, de valahogy féltem megkérdezni erről őt. Ő tényleg nagyon hiányozna! Nélküle én is... Senki vagyok! Ő az én támaszom. Ha szomorú voltam, mindig ő vidított fel. Amikor mindenki elment, ő maradt. Elveszek nélküle. Ha ő meghalna, nem tudom, mit tennék. Nem ironikus? Az ő haláláról beszélek, miközben az enyém már a küszöbön áll és vár rám. De nem adom meg magam könnyen. Az utolsó lélegzetvételért is küzdeni fogok. Nem veszíthetek! Nyernem kell!

Feljebb toltam magam az ülésben és kinyitottam a szemem. Nagyon nehezen ment, de sikerült. Sebeimet próbáltam befogni, nem sokat segített ez, de ne érdekelt. Ha már meghalok, akkor az legyen véres.

- Damon! – szólaltam meg kicsit határozottabban. – Ne siess! Kibírom még!

- Nem biztos!

Igaza is volt. Eljött értem az, amire mindig is vártam, csak most nem. A Semmi pillanatok alatt elnyelt. Semmit sem láttam, teljesen körülölelt a magányos némaság.