10. Túszmentés (vol. 2)

- Basszus! – mondtam dühösen.

Az ajtóban egy vámpír és egy vérfarkas állt. A vérfarkas egy sötét bőrű, barna férfi volt. Barna pólót és egy fekete farmert viselt. Mosolygott. A vámpír aranyhajú, kék szemű szépség volt. A meleg ellenére egy hosszú ujjú pulcsit hordott, melynek a kapucnija a fején pihent. Nyakában egy nagy medál lógott. Ő már nem vigyorgott. Csak mögém nézett. És mögöttem mi volt? Csak egy egyszerű hulla, semmi más. Ja meg egy Dorian.

A vámpír a férfi elé lépett. A fejét oldalra döntötte és úgy tanulmányozott tovább. Gúnyosan elmosolyodott. Hú! Ebből rossz fog kisülni! A vigyora szélesebbre húzódott. A fejét egyenesbe hozta, majd csettintett. Oldalra húzódott és a falnak dőlt. A farkas felém lépett. Még mindig mosolygott.

- Hello! Miért is ölted meg Evet? – kérdezte kedvesen.

- A srác miatt!

- Oh, hát ez rossz húzás volt tőled! Ő Tatjana, a testvérem. Amúgy Lukenak hívnak, a te személyes végzeted!

- Luke? Oké! – mondtam lassan. – Én Kida vagyok, a világ egyetlen igazi végzete!

Felkacagott, utána komoly arcot vágott. Basszus! A bőrét szőr kezdte befedni. Szeme sárgává változott, ujjai karmokká alakultak. Négy lábra állt és rám vicsorgott. A mellkasomig ért. Basszus!! Eddig csak egyszer kellett vérfarkast ölnöm, de azt se egyedül tettem! Utálom a farkasokat! Bármilyen értelemben is véve! A vérfarkasok... Hát! A nevükben is benne van, szeretik a vért! És pont előttem állt egy és vészesen közeledett felém! A körmeit kieresztette, minden lépésnél kopogtak a karmai a padlón. Nem nagyon szoktam félni, de ez most pont az a különleges alkalom volt, amikor megijedtem és elég rendesen rettegtem! Hátrálni kezdtem. Hátra pillantottam. Dorian a falnak simult, ő se volt valami bátor. Teljesen be volt rezelve. Ha nem egy ilyen helyzetben lettem volna, elröhögném magam az arckifejezésétől. De Luke lassan tovább menetelt felém. Itt a végem! Ez meg fog ölni, és utána nagy falatokban megeszik! Nyekk nekem!

- Kida?! – szólt Dorian idegesen.

Felé fordultam. Tatjana közeledett felé lassú, kecses léptekkel. A szemében kavargott a füst és a vér utáni vágy, ja meg persze a düh is. A mosolyából kivillant a szemfoga. Most erre...

- ... nem érek rá!

- De azért siethetnél! Nem vagyok olyan szuper gyilkoló gép, mint te!

- Csak... csak foglald le valahogy! – kiáltottam neki.

- Köszi! – gúnyolódott.

Bocs, de azért még valahogy egybe akarok lenni egy darabig. A farkas begyorsított és a lábamba harapott. Torkomból egy éles sikoly szaladt ki. Az állkapcsa erősen szorította a bokámat. A csontok eltörtek. Hátamra estem, utána a másik lábammal a fejét rugdostam, a kezemmel hadonászva előhúztam valami használható eszközt. Az első, ami a kezembe akadt egy doboz volt. Ez jó lesz! Az ezüst karmokat felhúztam a remegő ujjaimra. Ismét felkiáltottam. ÁÁÁ!! Ez marhára fáj! Kapkodva kezdtem venni a levegőt. Pánikba estem! Fogait egyre jobban a húsomba vájta. Felültem, majd sokkosan, de pontosan a nyakába döftem a karmokat. Nyüszített. A szorításon engedett, de nem eresztett el, fogai még mindig bennem voltak. Egy pisztolyt előhúztam a táskámból. Sárkánytűz! Ez jó! Remegő kezekkel kiélesítettem, majd meghúztam a ravaszt. A hátát találta el a lángcsóva. Rögtön elengedett és hátrébb ugrott. A seb kezdett begyógyulni, de most nem fájdalom nélkül. Szinte égett a harapásnyom. A fájdalommal nem foglalkozhattam, mivel egy dühös, éhes farkas állt mellettem. A csizmámból előhúztam egy Fekete tőrt és Luke szemébe dobtam. Felordított. Gyorsan megfordultam, majd odamásztam a 6 mm-eshez. A zsebemből kivettem egy tárat és gyorsan becsúsztattam a pisztolyba. Felültem, majd rögtön a farkasra céloztam. A fejébe ment az első golyó. A koponyáját áttörte, de az agyát még nem érte el. Még egy golyót majdnem pont oda lőttem be. A másik oldalon kijött az agyvelejének egy része. Eldőlt. Pulzálása elhalványult, majd teljesen eltűnt. Meghalt!

De még nem végeztem. Dorian felé fordultam. A vámpír még nem ért oda hozzá! Ilyen gyorsan öltem meg Luke-ot? A seb még mindig fájdalmasan gyógyult, ezért csak vánszorogva tudtam futni. Dorian elé ugrottam. A vámpír rám morgott. A Sárkánytűz még mindig a kezemben volt, így a fejéhez emeltem és meghúztam a ravaszt. Elugrott előle. Mellém termett és megfogta a nyakam. Körmeit a bőrömbe mélyesztette. Felszisszentem. Tatjana elmosolyodott és éles fogait a nyakamhoz közelítette. Bal kezemen rajta maradtak a karmok, és azokat beledöftem a hasába. Nem engedett. A karmokat a szíve felé kezdtem mozgatni. Átvágtam a rekeszizmát – bár elég nehezen, de sikerült! – ezért a légzése leállt. Elengedett, de nem tudott elugrani előlem. A karmokat kitéptem belőle, majd másodpercek alatt átszúrtam a nyakán. Rám morgott ismét, most még sziszegett is. A Sárkánytüzet felemeltem és lőttem. A feje égni kezdett. Sikított. Karmolta a nyakában lévő kezemet, így a karmokat kitéptem és kiszakítottam a gégéjét. A feje lehanyatlott, majd a földre esett. Feje már csak egy nagy széndarab volt. Meghalt! Végre! Juppy!

Dorian hátulról átölelt. Magához szorított. Na, ezt már nem! Kicsúsztam a kezei közül é az utolsó tőrt előhúztam a nadrágomból. A nyaka alá tettem. A szemébe néztem.

- HA. MÉGEGYSZER. HOZZÁM. ÉRSZ. MEGÖLLEK. – lassan suttogtam a szavakat.

A kezeit felemelte megadás képen. A tőrt elvettem a nyakától és direkt megvágtam a nyakát. Felszisszent.

- Jó! Mehetünk! – mondtam színlelt vidámsággal.

***

A hotel felé menet nem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten gondolkodtunk. Dorian azon agyalt, hogyan tudna elmenekülni tőlem anélkül, hogy leütném vagy megölném. Tervezgethet nyugodtan, úgyse tud elszökni a kezeim közül. Én min gondolkodtam? Hát... Egyszerű. Damonon! Ha a hotelbe érünk, fel fogom hívni Mariat és megkérdezem, hogy van. Remélem, valamelyest javult az állapota – és még él. Detroitba mennék, de az a nagy baj, hogy este van, és ilyenkor nem akarok 700 km-t megtenni. Plusz hulla fáradt vagyok, ez az egész nagyon kifárasztott! A lábamon a seb égett. Fájt minden porcikám. Alig vártam, hogy beledőlhessek egy ágyba és sírhassak egy jót alvás előtt.

Amikor megérkeztünk senki nem bámult utánam. Hát igen! Egy ilyen érzelmi roncsot kevesen nézegetnek! Szar nekem! Dorian duzzogva jött mellettem, míg elkértem a szobakulcsot. A liftben a lehető legtávolabb állt meg tőlem. Nem nézett rám, csak maga elé meredt. Legyen mérges! Én elengedném, de Leo azt mondta, hogy feltétlen hozzam magammal! Nem tudom miért, de nem is nagyon érdekelt. Elviszem és kész.

A liftből kiszálltunk és a szobánk felé mentünk. Megint szótlanul jött mellettem. Sóhajtottam. Közben kinyitottam az ajtót és előre engedtem. Dühös tekintetét rám emelte, de egy szó nélkül belépett az ajtón. Utána mentem és az ajtót 3-szor becsuktam. Megállt a társalgóban, majd körülnézett.

- Melyik szoba az enyém? – kérdezte morcosan.

- Az ott hátul! – mutattam a legutolsó ajtóra.

Nem mondott semmi többet, csak beviharzott a szobájába. Végre! Leültem a kanapéra és elővettem a telefonomat. Megkerestem Maria számát és rögtön tárcsáztam. Negyedik csörgésre vette – csak – fel.

- Igen, haló? – szólt bele a telefonba Maria.

- Hello, Kida vagyok.

- Ó, szia. Meg vagy még?

- Persze. Testi épségem majdnem tökéletes. A lelki az meg olyan, mint amilyen eddig volt.

- A fiút megszerezted? – váltott témát.

- Igen. Itt van velem és folyton duzzog.

- Megértem! Te se szeretnél az ő helyében lenni!

- De én legalább ki tudnék szabadulni. – ellenkeztem.

- Ő is ki tudna. Csak nem a te felügyeleted alól. – magyarázta.

- Ez igaz. Hogy van? – a nevét nem mondtam ki úgyis tudta kire gondolok.

- Még mindig nem javult! Néha lassul a szíve. Előbb majdnem leállt. Nem tudom, hogy még meddig bírja!

A szememet szúrták a könnyek.

- Holnap megyünk. Addig... – itt elcsuklott a hangom.

- Életben tartjuk. Ne félj, jó?

- Jó.

- Még ki fogja bírni addig! Meg fog gyógyulni!

- Köszi!

- Szívesen! De most le kell tennem. Szia. Akkor majd holnap találkozunk. Bírd ki addig!

- Megpróbálom. Szia.

A vonal megszakadt én pedig könnyekben törtem ki. Átöleltem a lábamat. Ökölbe szorítottam a tenyeremet. Próbáltam halkan sírni, de néha hangosan felzokogtam. Minden Damonnal kapcsolatos emlékemet átnéztem. Ettől még jobban kezdtem sírni, de legalább láttam az arcát, a szemét, az ellenállhatatlan mosolyát. Az emlékek közé bekúszott a legrosszabb jelenet is. Amikor a raktárban feküdt véresen, sebesülten, ájultan. Sikítottam volna, de mégse tettem, helyette csak beleharaptam a nyelvembe. Megéreztem a vérem ízét. Lenyeltem és melegség járt át. Basszus! Ez a hülye árnyoldalam! Szívesen megölném magam ezért! Plusz Damon is haldoklik. Emiatt is meghalnék!

A könnyeim még mindig megállás nélkül bugyogtak elő a szememből. Bárcsak átlagos ember lehetnék! Olyan jó lenne! Nyugodtan élhetnék. Nem kéne minden nap azon izgulnom, hogy mikor ölnek meg! De miért is lenne könnyebb az életem? Miért lennék normális? Miért lennék szerencsés és boldog? Az a szar, hogy az életem csak nehéz lehet! Nem lehetek se normális, se szerencsés és végképp nem lehetek boldog! Az én sorsom, csak az, hogy szenvedjek! Harcoljak! És végül kínok között haljak meg! Ugye milyen marha jó?! Roncs vagyok! Egy bazi nagy útakadály!

Ekkor Dorian kijött a szobájából. Rám nézett, majd a tv mögé lépett. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd a szemeibe néztem. Nem szólalt meg, csak az arcomat vizsgálta. Végül úgy döntött, hogy leül az egyik fotelbe. A könyökét rátette a térdére, és a kezébe temette állát.

- Mit akarsz? - kérdeztem ellenségesen.

- Csak azon gondolkodom, hogy miért sírhatsz!

- Nem mindegy neked?

- De! Csak lehet, hogy tudok segíteni.

- Ezen nem tudsz változtatni! Senki nem tud segíteni! – éreztem, hogy újabb könnyzuhatag készül előtörni a szememből.

- És miért nem? - akaratoskodott.

- Mert nem lehet. – mondtam belenyugodva a történtekbe.

- Min nem lehet segíteni?

- Az igazat akarod tudni?

Bólintott.

- Oké! Damonon nem lehet segíteni! A barátom haldoklik! És tudod ki miatt? Miattam! – mondtam élesen.

- Mi történt vele? - érdeklődött.

- Az utolsó munkámon Damon is velem jött. Gyorsan megtaláltuk a Kígyót...

- Kígyót, - értetlenkedett.

- Igen. Egy alakváltó. Kígyóvá tudott átváltozni. De nem egyszerű kis vízisiklóvá, hanem mamut méretű kobrává. – magyaráztam.

- Aztán mi történt?

- Damon támadta meg először. Lassú volt. A Kígyó a falnak dobta. Mindenét vér itatta át. A bordái átszúrták a bőrét. Majdnem meghalt.

- És mi lett Kígyóval?

- Megöltem. – mondtam szárazon.

- Hogy van most Damon?

- Lassú a szíve. Hideg a bőre. Kómában van. Haldoklik. – az utolsó szónál megbicsaklott a hangom.

- Sajnálom!

Megráztam a fejem és becsuktam a szemem. Damont láttam. Véresen. Sérülten. Forró könnyek szöktek le az arcomon. Körmeimmel a húsomba vájtam. Az egész testem megfeszült. A hátam és a vállam megremegett a sírástól. Éreztem, hogy Dorian felemeli a kezét, de aztán visszaejti maga mellé. Nem akart megérinteni! Egy kicsit féltette az életét! Ránéztem és szomorúan elmosolyodtam.

- Azért köszi!

- Mit?

- Amit az előbb akartál csinálni.

- Ó! Láttad? Azt hittem, nem. Bocsi!

- Nem! Nem! – állítottam le. – Előbb azt mondtam, hogy azért köszi! Szerintem ez nem egy gyilkos első mondata!

- Oké. Igaz! – és elmosolyodott.

- És nyugi, nem harapok! Nagyot!

- Kösz a biztatást. – mondta színlelt félelemmel.

A kezeimet leütöttem a kanapéra, majd felpattantam róla.
- Megyek aludni.

- Mi? Aludni? Nem félsz attól, hogy esetleg elszököm?

- Nem. Már egy kicsit jobban ismerlek. És te se vagy olyan hülye, hogy elmenj.

- Miért is?

- Megmutassam megint?

- Mit?

- Hát nem is tudom! Például amikor kényszerítettelek, hogy fogd meg a bokádat! Vagy esetleg amikor megöltem Evet, Luket vagy Tatjanat! Nem is tudom! - nagyot nyelt és egy mis félelem jelent meg az aurájában.

- Oké nem megyek.

- Én is így gondoltam. – megfordultam és a szobám felé indultam.

- Kida!

- Igen? – visszanéztem rá.

- Hogy lettél ilyen?