10. Túszmentés (vol. 1)

Egy kihalt utca legromosabb és egyben legnagyobb házába törtem be. Semmi zajt nem csaptam – bejutás közben. Tőreim, mint mindig, harcra készen a kezeimben pihentek. Figyeltem az önkontrolomra, mert a démonom folyton azt kiáltotta – most! , és feszegette az általam felépített börtön rácsait. De nem hagytam kitörni, nem ez a megfelelő alkalom. Várnia kell még Eve-ig. Csak nála fogom elengedni magam és akkor a démon azt csinálhat, amit csak akar! Már nagyon nehéz volt magamban tartanom. Harapdált belülről, karmolászott. Ordított és sikított. Tépte a bőrömet, törte a csontjaimat. Fájdalom hasított bele minden porcikámba, de nyikkanás nélkül tovább mentem. Csak a látásomat engedtem szabadjára, a többit is kordában tartottam. A folyosó végében lévő szobában két személy tartózkodott. Az egyik egy székhez volt kötözve. A másik... A másik egy démon volt! Ő a falnál állt. Kezében egy kést tartott. A szoba legvégében állt, ami kb. az ajtótól 40 méterre volt. Szép kis szoba!

Végigmentem a folyosón és az ajtót próbáltam halkan kinyitni. Nem sikerült! Nyikorgott. Fene! Fene! Fene! Eve észrevett és az ajtó felé fordult. Rögtön megérezte, hogy démon – is vagyok. Doriantől felemelkedett és nagy léptekkel közeledett felém. A szoba közepén megállt, majd végigmért. Beléptem a szobába és becsuktam az ajtót. Végignéztem rajta. Zöld szeme röntgenként vizsgált – még mindig. Hosszú szőke haja copfban pihent a vállán. Nagyon vékony testalkata ellenére én tudtam, hogy marha erős és biztos, hogy laposra tudna verni. Tekintetét belefúrta az enyémbe, majd megszólalt.

- Ki vagy te? – kérdezte bemutatkozás helyett.

- Kidának hívnak.

Jobb oldalra lépett, én pedig vele ellentétes irányba indultam. Meghagytam a köztünk húzódó távolságot. Ha így fog ez menni simán elérek Dorianig, de azért ő se ennyire hülye, hogy ennél közelebb engedjen a sráchoz!

- Mit akarsz?

- A fiút szeretném! – mondtam és a tőrökkel Dorian felé böktem.

- Miért kell neked? Nem finom a húsa!

- Ki mondta, hogy én meg akarom enni? Csak egyszerűen kiszabadítom.

- Te? – csodálkozott. – Egy démon? Te si...

- Nem csak démon vagyok! – szakítottam félbe. – És ha csak az lennék, már simán rávetettem volna magam! – elmosolyodtam.

- Miért akarod elvinni tőlem? Jól érzi itt magát! – mondta gúnyosan, közben a fiúhoz ment.

Kést a nyaka alá tette és megvágta. A sebhez hajolt, majd lenyalta a vért. Dorian szisszenés nélkül tűrte. Nem félt. Végig nyugodtan engem bámult acél szemeivel. Valami nagyon nem stimmelt vele! Félelem nélkül ült megkötözve, miközben egy démon keze alatt van?! Bár én se nagyon rettegnék, de akkor is! Ő egy ember! Szeme azonban bátorságot sugallt. Heges állán egy izom sem rándult meg. Izmai félelmetesen kidagadtak. Fekete trikója ráfeszül a felsőtestére, ami még jobban kiemelte férfias testalkatát. Átlagos rosszfiús kinézete volt. Jól nézett ki, de nem annyira, mint Damon. Damon! Hozzá hasonlítottam Doriant. Mindenben Damon győzött, attól függetlenül, hogy ismertem volna Dorian személyiségét. Nagyon hiányzik!

Eve eközben felegyenesedett és rám vigyorgott. A szemében fellobbant valamilyen szikra, ezért a bennem ugrándozó démon leállt, majd hangos kacagásban tört ki. Mi van? – kérdeztem a démonomtól.

Semmi. Csak jobb lenne, ha kiengednél, mert mindjárt rád fog ugrani. És így nem biztos, hogy le tudnád győzni. – közölte velem, utána ismét röhögni kezdett.

Sóhajtottam és kinyitottam a cella ajtaját. Minden porszemet láttam, rengeteg, sőt még annál is több hangot hallottam. Körülöttem és Eve körül fekete köd lengedezett. Gondolom, ez azt jelenti, hogy démon vagyok. Valahogy olyan érzésem volt, hogy futni, harapni, vágni, tépni... ölni akarok! Nem zavart – vagyis a démont nem zavarta! Ő vezetett! Evehez irányított. Rugalmas, finom léptekkel közeledtem felé. Minden rezzenésre figyeltem, semmi sem kerülte el a figyelmemet. Ragadozó lettem! Húsra és vérre vágytam! A tőröket erősebben fogtam. Eve megtorpant és hátrált egy lépésnyit. Ennyire ijesztő vagyok? Ördögi vigyorra húzódott a szám. Eve folyamatosan hátrált. Megálltam a szoba közepén. Eve is megállt.

- Mi van cica, félsz a tigristől? – kérdeztük.

Szeme élesen villant, majd Dorian széke mögé lépett. A földről felvett egy kést és felénk lépett. Fölényesen a szemünkbe nézett. Álltuk a tekintetét. Közben közeledni kezdtünk hozzá. Ő is elindult. Még mindig farkasszemet néztünk egymással. Három lépésre egymástól megálltunk. Dorian nyújtogatta a nyakát. Figyelte minden mozdulatunkat. Berogyasztottuk a térdünket, ugrásra készen álltunk be. És kezdődött az összecsapás.

Eve kezdett. Elhajított egy kést, de elugrottunk előle. Huh! Ez gyors volt! Másodpercek alatt eltűntünk a kés útjából! Durva! De jó!! Most mi jövünk! Az egyik tőrt a válla felé dobtuk. Ő nem bizonyult ilyen gyorsnak, ezért a tőr belefúródott a kulcscsontja alá. Hah! De ez nem fog sokáig tartani. A sebből fájdalmasan kihúzta a tőrt és a szúrás pillanatok alatt begyógyult. Felénk futott, majd nekünk ütközött. Majdnem lesodort a lábunkról, de csak pár métert csúsztunk hátrébb. A kését beleszúrta a hátunkba. Mellkasunkból egy állati morgás tört elő, miközben felszisszentünk. A tőrünket a bordái alá szúrtuk és kilyukasztottuk az egyik tüdejét. Azt azért kicsit tovább fogja ápolni! Egy null nekünk! Ellöktük magunktól. A kést kihúztuk a hátunkból Volt egy tervünk.

- Lenne egy kérdésem! – mondtuk, és itt direkt nem használtuk a többes számot. – Vissza tudod növeszteni a fejed?

- Nem tudom. Még nem próbáltam! – mondta miközben nehezen vette a levegőt.

Nem kérdeztünk többet, csak előhúztuk Damon 6 mm-es pisztolyát. Eve szemei elkerekedtek, ekkor jött rá mi a célunk. Rögtön céloztunk. Az egyik golyó a gégéjét találta el. A feje hátrabicsaklott, de a seb kezdett begyógyulni. Még egyszer lőttünk. Most a két kulcscsontja közé talált a golyó. Utána nem vártunk. Az egész tárat megállás nélkül a nyakába lőttük. Minden lövésnél közelebb léptünk hozzá. Közben elővettünk egy tőrt. A feje már teljesen lehanyatlott. Eldőlt. Leguggoltunk mellé, a pisztolyt eltettük és a tőrrel elvágtuk az utolsó húsdarabot, ami a testéhez rögzítette a fejét. A pulzálása eltűnt. A fejét elrúgtuk a testétől. Kész! Huh! A démont visszatuszkoltam a helyére, majd lefeküdtem a véres padlóra. Nem is volt olyan vészes! Még élveztem is! Főleg a gyorsaságot! Az marha jó volt!

Akkor kiengedhetnél megint. Úgyis megéheztem és véletlenül itt ez a fiú. – szólalt meg a démon lágyan, hízelgően.

Nem. – torkoltam le.

Dorian megköszörülte a torkát. Rögtön felugrottam. A földről felvettem egy véres kést és a székéhez mentem. Elvágtam a kötelet. A szájáról letépte a ragasztószalagot. Megdörzsölte a csuklóját, majd felém fordult. Mosolygott. A szája közepén egy piercing volt. Tényleg rosszfiú!

- Dorian Marc! – mutatkozott be és felém nyújtotta a kezét.

- Kida Peek!

Nem fogtam vele kezet, így lassan leengedte a kezét maga mellé.

- Oké! – kezdte vontatottan. – Köszi, hogy megmentettél! De most, ha nem bánod... – köszönte meg, majd megfordult.

Utána léptem és megfogtam a karját. Visszafordult, s haragos tekintettel nézett rám.

- Nem ész te sehová! El kell téged vinnem magammal! Ha nem akarsz velem jönni, saját módszerekhez folyamodok! Leütlek vagy árnyként kényszerítelek! – a végére már fenyegetővé vált a hangom.

- És? Ha árnyként kényszerítesz, akkor mi van?

- Kipróbáljuk? - kérdeztem vissza.

Semmit sem mondott ezt igennek vettem.

- Fogd meg a bokád! – mondtam először normális, emberi hangon.

- Minek fognám meg? – kicsit összezavarodott volt az arckifejezése.

Elmosolyodtam.

- Fogd meg a bokádat! – ismételtem kicsit másképpen... árnyként.

Engedelmeskedett. Lenyúlt és megfogta a bokáját. Tekintete üveges lett. Végig a szemembe nézett. Még mindig a lábát szorongatta. Végül elengedtem a tekintetét és a szeme ismét felcsillant. Meghökkenve nézett le a kezére. Majd rám nézett és egy kis félelem motoszkált a szemeiben.

- Ezt... most? – kérdezte szaggatottan.

Bólintottam, majd elmentem mellette. Megveregettem a vállát és mosolyogva kifele indultam. A véres padlót néztem, közben vigyorogtam.

- Kopp, kopp?!

(folyt. köv.)