6. Mi van velem?

A szoba falai most fehéren világítottak. A plafon minden m²-én fehéren izzó lámpa lógott. Az egész szobát egy szürke aura töltötte be. Valaki nagyon szomorú lehetett. Most valahogy nem tudtam vele együtt érezni, mert a sebeim sajogtak. A hátamon és a hasamon éreztem a varratokat. A takaró alól kilátszott az egész lábam és a combomon egy kötés volt. Mellettem gépek kattogtak, pittyegtek. A karom össze volt kötve egy infúziós zacskóval. Folyamatosan csöpögött a folyadék, majd jutott a szervezetembe az. Korházban voltam! Akkor a fiúk megkapták a segélyjelemet. Az ablak felé fordultam. Nappal volt, de az égen szürke felhők úsztak és esett az eső. A Nap néha előbukkant a felhők között és megérintette az arcomat. A másik oldalamon valami megmozdult. Felé fordultam. Egy égkék szembe ütköztem. Damon szeme aggodalomról és meglepettségről árulkodott. A szeme alatt sötét karikák húzódtak. Úgy tűnik, már régen nem aludt.

- Ki… Ki… Kida? – dadogta.

- Igen. – suttogtam. – Szia.

Sóhajtott.

- Ránk ijesztettél! Fred érezte, hogy valami baj van és akkor megkaptuk a segélyjeledet. Istenem! Azt hittem, elkésünk! Jobban érzed magad?

- Mihez képest?

- Hát, néha gyorsabban vert a szíved, meg párszor sikítoztál. Elég rémisztő volt! Kétszer leállt a szíved. Másodszorra éppen, hogy vissza tudtak hozni. Majdnem meghaltál! Olyan állapotban voltunk, mint amikor Dianat holtan láttuk. Az orvosok is azt mondták, ezt a napot nem biztos, hogy túléled.

- Mióta vagyok ilyen állapotban? – leheltem.

Próbáltam felülni, de a sebek egyszerre kezdtek tiltakozni és Damon rögtön visszanyomott a párnára.

- Majdnem egy hete. – mondta. – És ne próbálj felülni, mert akkor felszakadnak a sebek. – tette hozzá.

Nem vette le rólam a tekintetét. Égetett a szemével. Éreztem, hogy elpirulok, ezt észrevette és elmosolyodott. A kezemet megfogta és a két tenyere közé fogta.

- Hogy ölted meg Margaretet? Mert amikor megtaláltunk és megláttuk a holttestet… elég morbidan nézett ki.

- Kapott két golyót. Az egyiket… a vállába, a másikat a szívébe… A szívébe még dobtam három dobócsillagot… és beleszúrtam a kést is. Utána letéptem… a sérült bőrt… és kiszakítottam a szívét. – mondtam, közben sokszor megálltam levegőt venni.

- Ügyi vagy.

- Köszi, tudom. – hencegtem.

Nevettem, de nem volt jó ötlet. A sebeim feszülni kezdtek. Felszisszentem, az arcom megrándult a fájdalomtól. Damon rögtön aggodalmasan nézett rám.

- Mi fáj?

Megráztam a fejem, a sebek még mindig sajogtak és nem kaptam levegőt. A szívem gyorsabban kezdett verni. Körmeimmel Damon kezébe martam.

- Kida! Kida! … – kiáltotta, de egy idő után már nem hallottam.

Az ajtó kinyílt és emberek vettek körül. A látásom elhomályosult, a testem megfeszült. A seb környékén olyan volt, mintha sav folyna. Égetett. Lassan kezdett az egész testem égni. A lélegzetem felgyorsult. A fülemben dübörgött a vér. A varratok felszakadtak és a vér átitatta a ruhámat. A körülöttem lévők az ágyra nyomtak, de így remegni kezdtem. Valaki a sebemből ömlő vért törölte le rólam. A számon kiszaladt egy éles sikoly, a fájdalom felesősödött. Mellőlem mindenki a nevemet kiáltotta. Aztán minden elhomályosult és lehalkult. Egy hang azonban a fülembe ordított.

- Kida, nyugodj meg! A srácoknak szükségük van rád! Nem jöhetsz még hozzám! Lent kell maradnod! Maradj ott!

Ez Diana volt! A szemembe könnyek szöktek. Ismét hallottam a hangját! És megmondta, hogy maradjak lent! Akkor lent fogok maradni! Ismét felsikoltottam és az egésznek vége szakadt. Zilálva kapkodtam levegő után. A sebemből szivárgott a vér. Sajgott az egész testem. A végtagjaimon és a mellkasomon még mindig kezek nyomását éreztem. A szemem kinyitottam és egy tucat ember nézett rám. Könnyek mögül néztem őket. Az egyik orvos letörölte a sebemet, majd mindenki távozott, csak ők maradtak bent. Maria és Fred a falhoz álltak és ijedten a szemembe néztek. Damon a székben ült, véremtől csöpögő keze közé fogta ismét a kezemet. Leo az ágy végében állt és a szemembe vájta tekintetét. Az aurája vörösen izzott. A félelemtől… és a haragtól.

- Mi lett veled? – kérdezte dühösen.

- Nem tudom. Miért? – suttogtam.

A szobában kezdett sétálni fel és le. Gondolkodott. Néha lopva rám nézett. Követtem a tekintetemmel. Kezdtem idegeskedni. Az oldalt álló Mariara néztem, de ő is elnézett rólam úgy, mint Fred. Nekik is vörös volt az aurájuk és a szemük úgy csillogott, mint Leonak. Mi van velük, Kérdőn Damonra néztem.

- Mi van? – kérdeztem elhaló hangon.

- A szemed! Az van!

Damon helyett Leo válaszolt. A szemembe nézett, vagy az jobb kijelentés lenne, hogy a szememet nézte.

- Miért, mi van a szemeimmel?

- Nem ő tehet róla. – vágott közbe Maria és közelebb lépett Leohoz.

- A szemeid kicsit megváltoztak. – mondta Damon. – Mielőtt ez a roham rád tört volna a szemed kék volt, de most… Kicsit másabb.

- Kicsit? – horkantott fel Fred. – Zöld lett. Az Isten szerelmére! Árny lett belőle.

Teljesen leblokkoltam. Újra és újra lejátszottam, hogy mit mondott Fred. „Árny lett belőle.”

- Mi. árny lettem? – kérdeztem. - Az lehetetlen! Nem! Kizárt! Nem harapott meg. – az eddigi suttogáshoz képest már kiabáltam.

- Kida nyugalom! Mindjárt elalszol és összevarrják a sebeket. – nyugtatgatott Damon.

- Már nem kell. – mondta Leo.

Lenéztem a hasamra. A seb összeforrt, már csak egy kis piros csík látszott. Felültem és meggyőződtem, hogy a hátamon lévő seb is begyógyult-e.

- Biztosan csinált vele valamit. Nem lehet olyan Kiválasztott, aki inkább hasonlít árnyra. Vagy démonra. – érvelt Maria.

- És ha ő olyan? Vagy benne több van mind a két vérből? Egy árny nem tud ilyen gyorsan gyógyulni és egy démonnak nem változik át a szeme zöldre. – közölte Leo, közben utálattal nézett.

- És csak most jött ki rajta? Biztos, hogy ezt Margaret csinálta! – mondta Damon.

- Eddig is látszottak a jelek! Lehet, hogy Margaret hozta elő őket! – motyogta Leo.

- Várj! – vágtam közbe – A késein volt valami folyadék. Az csinálhatott velem valamit.

- Nem az előhozta! – emelte fel hangját Leo.

Elnéztem róla és a kötést kezdtem leszedni a kötést a lábamról. A golyó nyoma begyógyult. Az infúziós tűt kiszedtem magamból és a mellkasomon lévő tapaszokat is leszedtem. A ruháimat kezdtem keresni. De nem találtam őket.

- Csak nem a ruháidat keresed? – gúnyolódott Fred.

- De.

- Ha nem találod, akkor miért nem teremted meg őket? – mondta és rám nézett. – Ha már árny vagy!

A kezem bizseregni kezdett és az ágyon megjelent egy trikó és egy nadrág. Tényleg árny lettem! A véremet is el kéne tüntetni. Lenéztem a vérfoltokra. Fokozatosan eltűntek. Damon keze is ismét tisztává változott. Mindenki haraggal nézett rám. Csak Damon tekintete volt együtt érző és aggodalmas.

- Na, most már teljesen biztosra tudjuk, hogy árny. – mondta keserűen Fred.

- És azt is, hogy démon. – szólalt meg Leo.

- Úgyhogy már nem Kiválasztott. – jegyezte meg szomorúan Maria.

- Hé! – hívtam fel magamra a figyelmet. – még a régi én vagyok. Nem változtam meg.

- Dehogy nem! Nem vagy tiszta! – szólt élesen Leo.

- De tiszta vagyok!

- Nem! – vágott közbe Fred.

- Pofa be! – förmedtem rá.

Mindenki elhallgatott és elnézett rólam.

- Kiválasztott maradtam! Csak a két felem megerősödött. Ennyi! Nem lehet valaki démon is és árny is. Én pechemre egyszerre mind a kettő vagyok. De az maradtam, aki eddig voltam, csak sokkal erősebb.

- Igaza van! – mondta Damon, majd hozzám lépett.

- Eddig nem akartam senkit se megölni, úgyhogy nem vagyok annyira veszélyes! Meg kényszerítettem valakit? Nem. Nem akarlak irányítani! Nem lettem rossz!

Kezdtek kételkedni a saját szavukban. Leo és Fred egymásra néztek, majd rám.

- Oké, igaz. De akkor is megváltoztál. – morogta Fred.

- Kiválasztott maradtál. Azonban van egy feltételem, amit ha megszegsz… - állt meg beszéd közben Leo. – Ha meg akarsz ölni minket vagy irányítani fogsz, megölünk. Rendben?

Bólintottam.

- Jó! Akkor minden szép és jó! – mondta színlelt vidámsággal. – Mehetünk is!

Fred rögtön kirontott az ajtón. Maria rám nézett majd ő is távozott. Gyorsan átöltöztem, majd kimentem én is. Damon mellettem jött. Már nem látszott annyira feszültnek. Leo jött mögöttünk és minket nézett. Főleg engem. Minden lépésemet, mozdulatomat nézte. Várta, mikor tör elő belőlem a Rossz. Na, azt várhatja! Közben beszálltunk a liftbe és én elszöktem az orvosoktól. A fülke egyik falán egy kis tükör lógott. Belenéztem. A kék helyett smaragdzöld szemek néztek vissza rám. A tetoválásom megnyúlt. Elérte a vállamat és az arcomra rálógott egy része. Tényleg megváltoztam.

A lift megérkezett a földszintre és kiugrottunk belőle. Kint állt az autó. Elől Andrew gubbasztott, várt minket. Fred ment elől. Beült Andrew mellé. Maria még bepréselődött előre. Úgy tűnik nem akartak közel kerülni hozzám. Fred az undora miatt, de Maria félelemből nem akart mellém jönni. Beültem az ablak mellé és kinéztem rajta. Damon mellém csusszant, Leo a másik ablakhoz ült. Végig rajtam tartotta a tekintetét. Andrew a visszapillantó tükörben rám nézet. Látta a szememet és a tetoválásomat, mégse kérdezett semmit.

***

Amint megérkeztünk kiugrottam az autóból. Nem a főbejáraton, hanem a kiképző terem ajtaján mentem be. A falról levettem 3 tőrt és a falba illetve a bábuba dobtam őket. A bábun teljesen átment és a falat is elég mélyen átszúrta. Durva! Megint a falhoz mentem és levettem egy kis kést. A bal tenyeremet a falnak támasztottam. A jobb kezemmel fogtam a kést és lesújtottam azzal.

Felszisszentem. Két csont közé találtam be. Vér folyt a sebből, de amint kihúztam a kést a kezemből, rögtön begyógyult a szúrás. Bizsergett egy kicsit, de nem fájt. Tényleg démon lettem – ja és persze árny is! Huh! Le kell ülnöm! A földre lehuppantam. A tenyerembe temettem az arcomat. A könnyek megindultak és csak folytak és folytak.