12. Két fél (vol. 1)

Én vettem át Diana régi szerepét, Doriant és Damont ápolgattam. Bár annyira nem kellett Doriant ápolni, mégis jó volt mellette lenni és beszélni, nevetni vele. Tök laza volt és ezt nagyon bírtam benne, de ezért Damon féltékenykedni kezdett. Csak azt nem tudtam, miért volt ilyen! Nem bízik bennem? Azt hiszi, hogy kavarok Doriannal? Ez azért már sértés! Fáj, hogy nem bízik bennem! Bár az igaz, hogy Doriannal esetleg több időt töltök, de bármit is gondol, én azt nem csinálom, csak a barátomnak nézem Doriant! Damont pedig... Életre szóló társként gondolok rá! Ebbe hogy tud kételkedni?

Gondolkodás közben Damon szobájába mentem beszélgetni. Ami nálunk azt jelenti, hogy csókolózunk vagy csak egyszerűen az ágyon fekszünk és nézzünk egymást. Vagy... tényleg beszélgetünk. Amikor beléptem a szobájába, az ágyán ült és meredt maga elé, rögtön felkapta a fejét és az aurája átváltozott neon zöldre. Elindultam felé, majd leültem mellé. Ledöntöttem az ágyra, de kimászott alólam, a fal mellé állt és nem nézett rám.

- Most csak beszélgetünk. – mondta szigorúan.

- Oké. – motyogtam.

Várt egy pillanatot, majd felcsattant: - Szereted Doriant? Mit szoktatok csinálni a szobájában? Egyáltalán szeretsz még engem, vagy csak kedvedre játszadozol velem?

- Szerinted? – támadtam neki önkéntelenül, már szinte reflexszerűen, közben felálltam és dühösen rámeredtem.

- Szerintem? Ugyan azt csinálod vele, amit velem! Játszadozol mind a kettőnkkel! Esetleg még bele is zúgtál!

- Nagyon hülye vagy, ha ezt hiszed! – szűrtem a fogaim közt. – Miért szerettem volna belé?

- Mert teljesen olyan, mint én! Hogy megváltoztam, már nem is kellek neked!

- Ezt hiszed?

- Igen, ezt!

- Tudod mit? Egy nagy seggfej vagy! Higgy, amit akarsz, jó? Bármit! De nem értem, miért nem tudod felfogni azt, hogy Dorianről alig tudok valamit és esetleg róla beszélünk, amikor a szobájában vagyunk! – mondtam dühösen. – Esetleg azt sem feltételezed, hogy az életemet kockáztatnám érted? Szerettelek... mostanáig. De most, hogy ilyen barom lettél még barátnak se merlek nevezni. – megremegett.

Szemeimből már folytak a forró könnyek. Damon arcvonásai megenyhültek, de én még mindig dühöngtem.

- Hogy merted azt hinni, hogy megcsallak? – folytattam. – Így ismersz? Ha ezt gondoltad rólam, akkor lószart se ismersz engem! Egy idegen vagyok számodra!

- Kida! – kezdte lágyan, megbánva.

- Nincs Kida, oké? Neked nincs! Soha többé nem állok szóba veled és marhára jó lenne, ha te se szólnál hozzám! Nem ismerlek! – jelentettem ki lassú, remegő hangon.

Megfordultam és az ajtó felé indultam, de ő megfogta a csuklómat és nem eresztett. Visszafordultam felé és haragtól izzó tekintetemet a szemébe vájtam.

- Ne nyúlj hozzám! – préseltem ki dühösen, miközben próbáltam magam tartani, nem akartam előtte síró görcsöt kapni.

Kezét csalódottan maga mellé ejtette, én meg kiviharzottam a szobájából. A sajátomba berontottam, magam mögött becsaptam az ajtót. Az ágyra ugrottam és sírni kezdtem. A párnákba beletemetkeztem, miközben gondolkodni kezdtem. Hogy lehet valaki ilyen elvakultan hülye? Miért nem tudja felfogni, hogy én nem csalom meg? A végén persze rájött, de akkor már késő volt! Akkor már utáltam! Egy nem létező szeretet listán Leo mögé került, ami elég rossz helyezés, mivel az a legutolsó hely. De tényleg... Agh! Megráztam volna, hogy térjen észhez, de lehet, már az se segített volna. Önfejű állat! Olyan, mint... Honnan is tudnám? Fogalmam sincs! Mindegy. Le vagy ejtve és jó magasról a fejére szarok! Elméletileg nem is ismerem. Sajnálkozhat, könyöröghet... Már elcseszte az esélyét! Hogy lehet ilyen? Megkérdezte volna normálisan és akkor nem lett volna ez. De nem! Rögtön ordibálni kell! Persze! Basszus! Még mindig szeretem!