11. Valami jó (vol. 2)

A háznál szó szerint kiugrottam az autóból. A lépcsőn felfutottam és berontottam az ajtón. Leo irodája felé indultam közben Mariaba botlottam.

- Oh, Kida! Itt vagy! De jó!

- Lent van? – kérdeztem sietve.

- Igen! De várj! Van valami, amitől majd ne ijedj meg.

- Mi az?

- A szeme! Kicsit másabb.

- Miért mi van vele?

- Majd meglátod! Csak előre szóltam!

- Oké.

Beszélgetés közben beért Dorian. Mellém állt és csak mellettem állt, hallgatott.

- Oh, Dorian! Szervusz! Gyere velem! – mondta, de többet nem hallottam a beszélgetésükből, mert Leo irodájába léptem.

Nem volt bent. De nem is nagyon zavart. Felnyitottam a csapóajtót és lerohantam a pincébe. Ahogy leértem Damon felé fordultam. Az ágyon ült és éppen evett. Amint meglátott letette a tálat, majd lassan felállt az ágyról. Nagy, ingatag léptekkel felém indult. Sietősen én is közeledtem hozzá. Amikor elértük egymást, magához ölelt. Sírni kezdtem, miközben nevettem. A fejemet megfogta és a szemembe nézett. Atya... A gyönyörű kék szemek helyett vérvörös üstökösök néztek le rám. Nem érdekelt! Élt! És ez volt a legfontosabb. Durván megcsókolt. A kezét végighúzta az oldalamon és megfogta a combomat, majd az egész lábamat felemelte és maga köré fonta. Teljesen hozzá simultam. Száját elszakította az enyémtől, szemeit az enyémbe fúrta. Arcomról letörölte a könnyeket.

- Damon, annyira féltem, hogy elveszítelek! – mondtam aggodalmas hangon, miközben valahogy vidáman csengett.

- Nem tudsz engem elveszíteni! – nyugtatgatott mosolyogva.

- De... Szörnyű volt!

- Már minden rendben van! Élek! Jól vagyok! És ezt neked köszönhetem.

- Igen, látom!

- Szeretlek!

- Én is szeretlek! – suttogtam lágyan, majd a mellkasára hajtottam a fejem.

Hosszú csend után megszólalt:

- Kida! – kezdte idegesen.

- Igen. – felnéztem rá.

- Nem zavar a szemem? – kérdezte, közben félve összehúzta a szemöldökét.

- Nem! Nem érdekel, hogy milyen színű a szemed, én örülök annak, hogy végre láthatom őket! Nekem így is tökéletes vagy! Ezen semmi nem tud változtatni!

- Oké. Megnyu...

Mondandóját félbeszakította egy sikoly. Mind a ketten felnéztünk, majd kérdőn egy másra is.

- Mi volt ez? – kérdezte Damon.

- Nem tudom. De meg kéne néznem!

- Oké, menjünk.

- Hé! Fel szabad kelned az ágyból egyébként? – kérdeztem aggódva, szigorúan.

- Persze, szoktam lépcsőzni is.

- Oké.

Kibontakoztunk az ölelésből, utána felsiettünk a lépcsőn. Damon lassan jött mellettem. Nehezen vette a levegőt, de próbálta tartani a tempót. Ahogy kiértünk a folyosóra újabb sikoly hasított a levegőbe. Egyenesen a műhely felől. Megfagytam. Lábam a földbe gyökerezett. Damon aggódva nézett rám. A sikolyba felismertem egy hangot. Kiét? Dorianét!

- Basszus! – csúszott ki számon a kedvenc trágár szavam.

Gyorsan megindultam. Damon csak később eszmélt fel, hogy már nem mellette állok, így utánam sietett. A folyosón eszeveszettül végig rohantam. A műhely ajtaja előtt Andrew állt. Amikor előtte lefékeztem, kihúzta magát.

- Nem mehetsz be! – mondta szigorúan.

- De bemegyek! – akaratoskodtam.

- Maria azt mondta, hogy ne engedjek be senkit, míg nem végeznek.

- Mert?

- Azt nem mondta!

- Engedj be! Most! – mondtam dühösen.

- Nem le...

Nem tudta tovább mondani, mert Damon leütötte.

- Köszi!

Bólintott, majd Andrewt arrébb raktuk az ajtó elől. A kilincset lenyomtam és berontottunk. Doriant kezdtem keresni. A falnál ült. Előtte Maria állt. Odarohantam hozzájuk, s semmilyen sebet nem láttam rajta, csak Maria fogta a nyakát. Nem fojtogatta, csak simán fogta. Leo a szék mögött cövekelt, Dorian kezét fogta. Nem erőlködött, azonban Dorian megmozdítani se tudta a karját.

- Mit csinálsz vele? – rivalltam rá Mariara.

- Tudod... valahogy ki kell hozni belőle a Kiválasztottat. És máshogy nem lehet!

- Mi? – teljesen össze voltam zavarodva.

- Igen, jól hallottad! – mondta Leo. – Ő is Kiválasztott!

- Mi? – kérdeztem ismét.

- Nem jöttél rá eddig?

- Nem! – motyogtam. – De miért fáj ez ennyire neki?

- Mert mélyebbről kell előhozni belőle a Kiválasztott énét. Ezért csináljuk ezt gyerekkorban. Akkor még nem temetkezett el olyan mélyre. – világosított fel Maria.

- Mennyi időbe telik, míg felszínre hozod ezt?

- Már mindjárt kész!

- És eddig miért nem találtátok meg? – kérdezte Damon.

- Nem tudom. Egyik családtagja se volt Kiválasztott. Így azt gondoltuk, hogy nem lehet az. De végül felfigyeltünk rá.

- Hogyan? – kérdeztem vallatásszerűen.

- Pár más Kiválasztott észrevette, hogy a démonok folyton egy túszt cipelnek magukkal. Vlagyimir, egy orosz megérezte, hogy nem ember. Elküldte mindenkinek a Papírt, végül Néhányan rájöttek, hogy egy közülünk. Így elküldtelek érte és azt hittem, hogy érezni fogod rajta a különbséget. De úgy tűnik tévedtem. – mondta lassan.

- Igen, tévedtél. – szóltam vissza Leonak nem valami kedvesen.

Dorianre néztem. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Már nem rángatózott és nem nyögdécselt. Szeme be volt csukva. Maria elengedte és fellélegzett. Összegörnyedt a széken, majdnem le is esett róla. Megakadályoztam ebben. Gyorsan megtámasztottam és letérdeltem elé.

- Hé, pajti! Jól vagy? – aggodalmas volt a hangom.

- Aha. – mondta lihegve. – Csak kurvára fáj mindenem.

- El fog múlni, ha elalszol!

- Oké, az nem lesz nehéz! – mondta, s elmosolyodott.

- Fel tudsz állni?

- Biztos.

Fel próbált, de megingott és visszaesett a székre. Damonra segélykérően néztem. Dorian másik oldalára állt és segített felállítani őt. Nehezen kivánszorogtunk a műhelyből és Diana régi szobájába vittük az új kis Kiválasztottat. Letettük az ágyra. Amikor kimentünk, már hallottuk a halk horkolását. Boldogan jöttem ki a szobából. Rájöttem, hogy lett még valamim. Egy új bátyám!