11. Valami jó (vol. 1)

Visszaültem a kanapéra és ránéztem.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem.

- Mindenre! – felelte, s olyan lett, mint egy gyerek.

- Huh! Az apám már születésem előtt elhagyott minket. Soha nem találkoztam vele, azonban nálam hagyta egyik legnagyobb ajándékát. – sóhajtottam, majd folytattam. – Hat évesen az egész életem felfordult. Egy őszi napon elszöktem anyámtól és találkoztam Leoval. Azt mondta, hogy olyanokat fog mutatni, amit csak kiváltságosak láthatnak, ez pedig engem nagyon felcsigázott, így elmentem vele.

- Elvitt magával és Maria szörnyű kínok közt Kiválasztottá változtatott. – folytattam. – Akkor teljesen kiakadtam, rémült voltam. Féltem, hogy mit fognak velem ezek az idegenek csinálni. De aztán megismerkedtem Damonnal, Dianaval és Freddel. Nagyon kedvesek voltak hozzám, ő miattuk kedveltem meg ezt az életet. Minden nap edzettünk, harcoltunk egymással. – elmosolyodtam. – Az első munkám egy kobold volt, ez a munka volt a legkönnyebb egész életemben. Kiderült, hogy én vagyok a leggyorsabb és a leglobbanékonyabb! Srácok a testvéreim lettek. Védtek! Semmi rossz nem ért 15 éves koromig. Ekkor Dianaval voltunk egy egyszerűnek tűnő munkán. Azonban Diana meghalt. Megöltem két vámpírt. Autót vezettem, miközben Diana holtteste mellettem feküdt élettelenül. Ez mindenkit megrázott. Azóta látok fura dolgokat...

- Várj! – szólalt meg először a beszámolóm közben. – Milyen fura dolgokat?

- Hát... Aurákat.

- Wow. És milyen?

- Először furcsa volt! De egy idő után már megszoktam, hogy mindenki körül egy színes burok van.

- Körülöttem milyen aura van?- kíváncsiskodott.

- Egy kis narancs és citromsárga keveréke. Egy hatalmas pink folt, meg egy kis vérvörös.

- Ezek mit jelentenek?

- A narancs a gondolkodást, a citromsárga az értelmet, a pink az a szeretetet, az őszinteséget és a barátságot, a vörös pedig az energiára utal.

- Ennyire színes egyéniség vagyok? – kérdezte gyerekesen.

- Igen. – mondtam mosolyogva.

- Te most milyen vagy?

- Most? Vörös és szürke.

- Azaz?

- Erős vagyok. És persze szomorú és kimerült.

- Fáradt vagy? – kérdezte letörten.

- Aha, marhára. – mondtam ásítás közben.

- Jó menj aludni, de az autóban ki foglak vallatni!

- Oké, megegyeztünk. Jó éjt! – köszöntem el tőle.

- Jó éjszakát! – mondta és ő is elindult a szobája felé.

***

A Denveri ház pincéjében voltam. Semmilyen orvosi felszerelést nem láttam. Kipakoltak belőle mindent. A falakon ökölnyomok voltak. A lépcső romokban állt, de még lehetett rajta közlekedni. Az egész szobát egy hatalmas vörös aura töltötte be, ami nem az enyém volt, hanem azé, aki a sarokban állt. Szeme pirosan izzott. Izmos karja kilógott a sötétből. Többet azonban nem láttam belőle. Egy részem azt ordította, hogy fussak, mentsem az életem, a másik, hogy derítsem ki, hogy ki is lapul a sötétben. A másodikra szavaztam. Szíve úgy dobogott, mint az enyém. Illata ismerős volt. Próbáltam átlátni a sötéten, de nem sikerült.

- Szia. – szólalt meg végül a sötétbe burkolózott alak.

Ez a hang olyan volt számomra, mit éhes embernek az ingyen lakoma. Erre vártam napok óta. Végre hallottam. Majdnem meghalt az én hibámból, de most már él... és megváltozott. Ő az én támaszom. Ő az én Damonom.

- Damon?

- Igen. Én vagyok, csak kicsit másabb.

- Hogyan? Vagyis hogy érted ezt?

Előlépett a sötétből és egy méterre tőlem megállt. Ugyan úgy nézett ki, mint régen, csak a szeme változott meg. Kék szemek helyett vérvörös szemek néztek le rám. Mintha magasabb is lett volna, de ebben nem voltam biztos. A nyakába omlottam és sírni kezdtem. Azonban eltolt magától és hátrébb lépett.

- Mi a gond?

- Nem akarlak bántani! – mondta dühösen.

- Miért bántanál? - értetlenkedtem.

- Szerinted? Nézz körül! – kezével közben a falakra mutatott. – Ezt mind én tettem!

- És? Ezek falak! Én nem egy fal vagyok! Én le tudlak állítani! – érveltem, majd kezemet erőtől duzzadó karjára fektettem.

El akart húzódni, de erősen megfogtam és ismét átöleltem. Karjait magam köré fontam és a szemeibe néztem. A szeme olyan volt, mint a forró lávafolyam. Kezeimet arca kéz oldalára tartottam, fogságban tartottam tekintetét.

- Na, látod? Nem nehéz!

De túl korán mondtam ezt. A kezeit az oldalamhoz nyomta és szorítani kezdett. Körmeivel a bőrömbe vájt. Egyre jobban összenyomott.

- Damon! – sziszegtem.

Nem reagált a nevére, továbbra is satuként nyomott össze. Felsikítottam és próbáltam eltolni magamtól, de nem sikerült. Egyre inkább összeroppantott.

- Damon! - sikítottam.

Valaki fentről a nevemet suttogta, de nem tudtam semmit se mondani, válaszként csak sikítottam. A számban vér gyűlt össze. A bordáim összetörtek. Tüdőm összeomlott, nem volt képes dolgozni. Nem kaptam levegőt. Közben a suttogás kezdett egyre hangosabb lenni, szinte már ordított. Teljesen mellőlem szólt. A hang felé fordultam és a fájdalomnak vége szakadt. Ismét a hotelben találtam magam.

***

Nagyokat nyeltem a levegőből. Hajam a nyakamra tapadt, körmeimmel a húsomba vágtam. Dorian mellettem állt és aggódva nézett rám. Ő is zilált.

- Kida!? – mondta még egyszer aggódva.

- Igen. – ziláltam.

- Minden rendben?

- Igen..., csak rosszat álmodtam...

- Damonnal?

Bólintottam.

- Az ő nevét sikítottad, majd utána megállás nélkül sikítoztál. Aztán egyszer csak felkeltél.

Felültem és a homlokomról elhúztam a hajamat. Történteken kezdtem gondolkodni. Ez most tényleg csak egy álom volt? Vagy ez is olyan volt, mint amikor azt álmodtam, hogy Damon megcsókol? Ebből is lehet valóság? Nem tudom! Ez is olyan élethű volt! Dorianre néztem. Még mindig engem bámult aggodalomtól csillogó szemével.

- Köszi, hogy felkeltettél. – hálálkodtam.

- Nincs mit! Egyébként se tudnék aludni, ha valaki a másik szobában sikongat! – magyarázta. – És nem kell folyton hálálkodni nekem! Nem vagyok hős!

- Ebben tévedsz! – ellenkeztem és visszadőltem a párnák közé.

Elmosolyodott. Kihúzta magát, majd Superman pózba állt be. Elnevettem magam, majd egy párnát dobtam a fejére.

- SOS! A hőst eltalálták! – mondta robot hangon.

Lerogyott a földre és jajgatni kezdett. Tekintetemet rosszallóan ráemeltem, de elmosolyodtam rajta.

- Hagyd már abba! – mondtam színlelt morcossággal.

Parancsszóra be is fejezte, Felállt a földről, majd leült mellém az ágyra.

- Nem baj, ha itt alszom?

- Miért?

- Mert előbb majdnem elestem sietés közben. És ha megint sikítozni kezdesz, csak lelöklek az ágyról és felkelsz. Huh! Ez nem is rossz ötlet! Miért nem jutott ez előbb az eszembe? – mondta, közben az állát simogatta.

- Oké! Aludj itt! – sóhajtottam megadóan.

- Ja, lehet, hogy beszélek álmomban! – értesített.

- Jó. Én is lehet, hogy beszélek, de az nem biztos! Ha esetleg igen, akkor nyugodtan kelts fel!

Bólintott. Becsúsztam a fal mellé és átöleltem a nagy párnát. Dorian is elhelyezkedett és az ajtó felé fordult. Közben levette a pólóját, kezét bedugta a párna alá. Hátán megláttam a hatalmas forradásokat, hegeket, de most túl fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem, hogyan szerezte őket.

- Jó éjszakát! Ismét. – mondta ironikusan az ismét-et.

- Neked is! – mondtam és rögtön el is aludtam.

***

Az autóúton Dorian teljesen kifaggatott. Amit tudtam elmondtam magamról – és másokról, persze titkokat nem fecsegtem ki senkiről. Közben őrült tempóban vezettem Detroit felé. Minél hamarabb ott akartam lenni! Mellette akartam ülni és várni! Lehet, hogy már fel is kelt a kómából, bár ezt kétlem! Jó lesz ismét látni őt.

- Hé, Kida! Én is mondjak magamról valamit? – szakította meg a gondolat menetemet Dorian.

- Nyugodtan.

- Hát oké! – kezdte, de rögtön meg is állt, mert megszólalt a telefonom.

Előhúztam a zsebemből. Maria volt az. Gondolkodás nélkül felvettem.

- Igen, Maria?

- Hello. Jaj de jó, hogy felvetted! Olyan jó hírem van!

- Mi? – kérdeztem figyelmesen.

- Képzeld! Damon felkelt! Beadtuk neki a te régi véredet! És felkelt! Még fekszik, de meggyógyult! Beszél, nevet, eszik! Felkelt! Semmi baja nincsen! Nem halt meg! Jól van! Nem csodás? De! Elhiszed? Olyan jól van, hogy csak, na! Azt mondja, fel van töltődve energiával! – visította örömében.

Közben a leállósávba hajtottam. Örömkönnyek folytak végig az arcomon. Szólni se tudtam. Nem hittem el! Tényleg felkelt?

- Kida? Még ott vagy? – kérdezte aggódva.

- Igen. Itt vagyok. Csak...

- Csak?

- Ez... ez... csodás! Tényleg! Sietünk, jó?

- Persze, siessetek! Damon már alig várja, hogy láthasson!

- Rendben! Szia. – mondtam, majd letettem.

Dorian felé fordultam és elmosolyodtam. Ő felvonta az egyik szemöldökét és kérdőn nézett rám.

- Mi az? – kérdezte végül.

- Damon felkelt! – mondtam vidáman.

- Tényleg? Az jó!

- Maria valami olyat sikítozott, hogy beadták neki a véremet és felkelt a kómából.

- Wow! Csoda véred van!

- Ja! – mondtam vigyorogva. – De siessünk!

Bólintott, én pedig rátapostam a gázpedálra. Repülünk, Damon!