15. Az idő... élet - A Kitaszított

Hali!Lehet h most csinálok egy maratont így hétfőn v kedden jön egy kövi rész majd! Remélem tetszik ez a fejezet is!Elég drámai lett de néha kell ilyen is!Aki olvassa: KOMMENTÁRT!
Pusza: Petya

Az idő... élet

LUCAS

Örülnöm kellett volna Jessnek, de amint a szemeibe néztem elszomorodtam. Az a gyűlölet, utálat, amit a tekintete sugárzott... Ez nem Jessre vallt! Hangja is sötét volt, minden vidámság elszállt belőle! Nem így ismertem meg őt, nem ilyen gonosznak, bezárkózottnak. Ez egy sokkal másabb Jessica volt. Biztos, nem ebbe az énébe szerettem bele.

Dühösen becsuktam a szemem és kifújtam a levegőt. A kiválasztottakkal utaztam. Kettőjük gondolatai egysíkúak, átlagosak voltak, azonban a vörös szemű kitűnt közülük. Szinte ordítottak az emlékei, gondolatai. Mintha direkt nekem mondta volna. Folyton egy nő került gondolatai középpontjába. Szeme Jessére hasonlított, csak úgy, mint a modora is. Mintha ő lett volna Jess ikertestvére, vagy legalábbis az a személyiség, akibe beleszerettem. Egy idő után fájtak a képek, elszomorodtam tőlük. Olyan sok boldogság volt bennük, olyan sok szeretet. Elrejtőztem előlük, félve bebújtam a saját kis, sötét zugomba. Kisgyerek módjára elmenekültem minden elől.

Állkapcsomat megfeszítettem, kezemet ökölbe szorítottam. Dühös voltam mindenkire és mindenre. Bármerre is néztem csak szeretetet és vidámságot láttam. Ebből csupán nekem a szerelmi szenvedés jutott, azzal pedig nem sokra mentem. Miért volt ilyen Jess? Mi változott meg az utolsó találkozásunk óta? Én még mindig fülig szerelmes voltam belé és most az egyszer azt kívántam, hogy engem válasszon a vámpírkája helyett. Ha kell, küzdök érte, ha kell, elengedem – bár ezt azért már nehezebben. Megértem, hogy tőlem nem sok dolgot kapott, de belegondolhatott volna abba, velem jobban járna! Mindent megadnék neki! Nem lennének határok, ha kell, lehozom a csillagokat is, vagy a Holdat! Olyan boldoggá tenném, mint senki más! Soha nem hagynám el, mert egy másik nő feltűnne a színen, örökké vele lennék! Csak az övé lenne a szívem... a lelkem... az egész életem!

Azonban ő vak, vagy csak egyszerűen nem vette észre, hogy az orra előtt lengetem a fehér zászlót, amin egy vörös szív díszeleg, így nem is látja a jövőjét. Én előttem azonban élesen kirajzolódott a jövőnk, a közös jövőnk. Otthagynám a vámpírokat, elköltöznénk, távol kerülnénk minden rossztól. Pár év múlva vidám gyerekek szaladgálnának a kertben a kutyák után, vagy elől. Mi kint ülnénk a verandán, átölelnénk egymást és egymásra mosolyognánk. Végül együtt halnánk meg, de akkor is még nevetünk, hisz boldogok lennénk.

JESSICA

Nathaniel megkötözve feküdt a hátsó ülésen. Mellettem. Olyan megállíthatatlan vágy kerített hatalmába, hogy alig bírtam megállni. Belé akartam harapni! Bármilyen visszataszító is volt az illata, inni akartam belőle! Szörnyen éhes voltam. Kezdtem magam megadni a késztetésnek, azonban még tartottam magam egy darabig. Nem szerettem volna Grace előtt enni, de hamarosan megtettem.

Nathaniel nyöszörögni, mocorogni kezdett. Éhes tekintetemet rászegeztem, ettől még jobban kezdett ficánkolni a helyén. Pillanatok alatt fölé magasodtam és lenyomtam az ülésre. Grace kíváncsian hátrapillantott, majd újra az útra szegezte ezüstös tekintetét. Tűhegyes fogaimat végighúztam Nathaniel nyakán. Artériája egyre jobban kidagadt a vékony bőr alatt. Egyre jobban hívogattak. A fülébe nyaltam. Ijedten megpróbált elhúzódni tőlem, de én erősen a két tenyerem közé fogtam a fejét, így képtelen volt menekülni. Ördögien elmosolyodtam.

- Ha csöndben maradsz, talán nem iszok belőled sokat! És én a te helyedben nem nagyon mocorognék. Nem akarok kiharapni belőled egy darabot! – suttogtam jéghideg hangon.

Felnyögött. Szemeibe néztem.

- Úgy tűnik, nem nagyon akarsz élni.

Nem vártam tovább, fogaim lágyan belemélyedtek nyakába. Sűrű, kesernyés vére selymesen folyt végig a torkomon. Felmelegített, s kezdett csillapodni az éhségem. Nathaniel a fenyegetésem ellenére is ficánkolt alattam. Fogaimat kelletlenül kitéptem belőle és rámorogtam, aztán folytattam ott, ahol abbahagytam. Vére úgy hatott rám, mint az alkohol. Megrészegített, elvesztettem a fejem.

- Jess, most már elég lesz! – szólt rám Grace. – Élve kell, nem?

- Nem. – hazudtam dorombolva.

- Pedig nekem azt mondtad. Halottként már nem sokat ér Gabrielnek. Ha megölöd, másnak is a végét okozod! Sebastien is meghal. Miattad.

Fogaimat azonnal kitéptem Nathaniel nyakából és fogalmam sincs róla, hogy hogyan, de az első ülésbe kerültem. Ajkaimat összepréseltem, körmeimet a tenyerembe vájtam, teljesen az ülésbe süppedtem. Hülye! Hülye! Hogy lehettem ilyen idióta? Fene! Ha Grace nem szól, simán megöltem volna Nathanielt.

- Ezerszer is az adósod vagyok, Grace. – suttogtam.

- Köszi. – mosolyodott el.

Kicsit elengedtem magam, majd kis idő után elaludtam. Az álmaim nem voltak félelmetesek, csak vidámak és boldogok.

HÁROM NAPPAL KÉSŐBB

Szerdára értünk Detroitba, addigra minden félelmem elszállt. Még bőven volt időnk. Nathaniel már Cincinnatitól csöndben feküdt az ülésen. Grace párszor elaludt mellettem, de nem zavart. Hadd pihenje ki az elmúlt napokat, megérdemelte a pár óra alvást. Boldog voltam attól a gondolattól, hogy hamarosan újra együtt lehetek Sebastiennel. Szám egy rég elfeledett mosolyra húzódott minden pillanatban. Viszont egyszer Gabrielre gondoltam és az arcom kemény maszkká keményedett. Amint visszaadja Sebastient, talán életben hagyom, csak pár nap múlva végzek vele.

Szívem nagyot dobbant, mikor megtettem az utolsó kanyart is. A démonok leparkoltak mögöttünk, csak úgy, mint Damonék is. Vettem egy nagy levegőt, aztán kiszálltam az autóból. Stefan lépett mellém és bíztatóan rám mosolygott. Kinyitotta a hátsó ajtót, én pedig gyorsan leszedtem Nathanielről a köteleket.

- Ha szökni próbálsz, megint eszek belőled, világos?

Grimaszt vágott, közben vigyorgott.

- Jó. – felelte.

Kirángattam a kocsiból, utána elindultam a lépcső felé, ahol már Leon és Lucas várakozott. Stefan és a többiek az autóknál maradtak. Tudták, ha bejönnek, nagy kavarodást okoznának. Én vezettem a mi kis vonulásunkat a lépcsőn. Minden szobán átvágtunk. Nem érdekeltek a kérdő tekintetek a Konyhában, felszegett fejjel az utolsó ajtóhoz léptem. Leon elővette a kártyáját, utána beléptünk Gabrielékhez. Éppen egy fiatal fiúból ebédeltek. Gabriel ránk vetette ezüstös tekintetét, aztán hirtelen a földre lökte a két lábon járó gyorsbüfét. A fiú gyorsan felállt, majd sietősen távozott a feszült hangulatú társaságból.

- Ilyen hamar elkaptátok? - hitetlenkedett Gabriel.

- Igen. Sőt még segítséget szerezni is volt időm.

- Ki engedte meg, hogy bárki segítsen neked Leonon és Lucason kívül? – kérdezte sziszegve Loren.

- Nem tiltottátok ezt meg, úgyhogy én kihasználtam a lehetőségeimet. – feleltem határozottan. – Most pedig kérem Sebastient!

- Ho-ho! Ne siess ennyire előre! Először kérem a feketeangyalt, utána megkapod Sebastient!

- Nem hiszek neked.

- Istenem, de egy nagy szamár vagy. – nevetett fel. – Leon, hozd ki a mi kis vendégünket. – parancsolta.

Leon tétovázás nélkül elindult Sebastien zárkája felé.

- Nem tudom, miért nem tudsz hinni nekünk, mikor azt is megígértük, hogy Sebastient életben hagyjuk. – mondta szemrehányóan Jennifer, miközben Gabriel egyik tincsével játszadozott.

- Jobb az elővigyázatosság.

- Az emberek nem nagyon bíznak bennünk. – szólalt meg Gabriel, közben felállt. – Pedig mi soha nem hazudunk egy élettel kapcsolatban. Az élet számunkra még több lehetőség arra, hogy több időnk legyen gyilkolni a te fajtádat. Minél több életet oltunk ki, annál több időnk van. Tovább élünk minden egyes vége szakadt élettel. Szóval ilyenkor nem szoktunk csak úgy dobálózni a szavakkal. Számunkra az élet a legfontosabb.

- Az élet számotokra semmit se jelent. Ti is már félig halottak vagytok.

- Ezt rosszul hiszed. – mondta Gabriel. – Csak a halál által válhattunk mássá, de attól még nem vagyunk halottak. Mi is úgy élünk, mint egy normális ember, mint te is. A vérünkbe egyszerűen más alkotók, szerintetek vírus került. Igazából élünk, hiszen ver a szívünk és minket is meg lehet ölni.

- Titeket biztosan könnyebben. – motyogtam, de a gúnyos nevetésekből ítélve mind meghallották.

- Igen, Szerinted száz 200 éves vagy annál idősebb vámpírral könnyű elbánni?

Nagyot nyeltem, de több félelmet nem tudott kipréselni belőlem ezzel a kérdéssel. Ekkor Leon kilépett az ajtón. Mögötte két vámpír hurcolta az életemet, Sebastient.

- Sebastien. – szakadt ki belőlem neve suttogva.

Fejét felém fordította, majd szeme megállapodott rajtam és rám mosolygott. Szemem egy rövid könnyfátyol takarta el, aztán gondolatban megráztam magam. Nem szabad még elérzékenyülnöm. Sebastient két strázsája elengedte, s mindketten mögém és Lucas mögé léptek.

- Amint látod, még mindig él. De most már kérném az én részemet. – már nem volt olyan nyugodt a hangja, inkább már követelőző volt és parancsoló.

- Először Sebastient.

- Már megint kezded, - kérdezte. – Tudod mit, Nem is kell az a feketeangyal. Megölöm Sebastient és kész. Engem hidegen hagy a foglyod sorsa... de ezt te nem tudnád, így mondani. – gúnyolódott.

- Basszus! – suttogtam.

Nathaniel két lapockája közé tettem a tenyerem és Gabriel felé löktem őt. Gabrielhez lépett, majd... Kezet ráztak? Mi a szar?

- Bocsáss meg a téged ért sérelmek miatt, barátom.

- Kibírtam – felelte. - , főleg ha egy ilyen embertől szenvedhettem el ezeket.

- Gabriel, kérem Sebastient! – hangom remegett.

- Á, tényleg. Leon, idejönnél?

Leon kiskutyaként követte Gabriel utasításait. Jennifer a széke mögül elővett egy karcot és odaadta Leonnak. Gabriel ördögien rámosolygott, majd fényesen villogó szemét rám emelte.

- Leon, vidd Sebastient a megérdemelt helyére. – mondta, aztán tekintete átsiklott a mögöttem álló vámpírokra, akik hirtelen lefogtak.

Értetlenül először fel se fogtam szorult helyzetemet, de amint eljutott tudatomig a történéssorozat, vadul próbáltam szabadulni. Rúgkapáltam, ütöttem, vágtam. Mindhiába. A vámpírok egyre jobban szorították a karomat, hamarosan már nem éreztem az ujjaimat és a kezeim is zsibbadni kezdtek.

- Gabriel, mit csinálsz? – ordítottam rá.

Nem felelt, csak legyintett és visszaült a helyére. Közben Leon egyre közelebb került Sebastienhez, aki már felállt. Engem nézett elgyötört tekintettel. Tudta, képtelen lett volna segíteni rajtam. Azonban valami nagyon zavart a tartásában. Mintha valamire várt volna. Rám mosolygott, utána tekintetét elszakította rólam. Leonra nézett. Leon még egy lépést tett felé, majd megfogta szerelmem vállát. A kardot vészesen közel tartotta Sebastien testéhez.

- Leon?

Megremegett, de nem nézett rám. Gabriel felé fordult, aki lassan bólintott, majd arcán még nagyobb vigyor terült el. Sebastien tekintete találkozott az enyémmel. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Szeretlek.

Tudtam, hogy most mi fog történni. Küzdöttem a fogva tartóimmal a szabadulásért. Úgy káromkodtam, ahogy más sem mert volna. Forró könnyek patakzottak az arcomon.

- Leon! Ne! Ne tedd ezt! Kérlek, ne tedd meg! Szükségem van rá! Gabriel! Kérlek! Kérlek!

Leon habozott. Nyelt egyet... aztán hasba szúrta Sebastient. Felsikítottam és erősen feszültem az őrök vasmarkának. Tudtam, ez a szúrás Sebastien életébe kerülhet. Már annyira le volt gyengülve, hogy szinte emberi volt. Az őrök még jobban, még erősebben tartottak. Fájdalmas hullámok futottak végig a megfeszült karjaimon. De a fájdalom se érdekelt, csak egy dolog számított és ő ott haldoklott előttem.

- Ne! Ne! Sebastien!

Hasából ömlött a vér, teljesen átáztatta az ingét. Sebastien összeszorította ajkát, valahogy sikerült csendben és talpon maradnia.

- Szeretlek. – ismételte.

Leon megint beleszúrta a kardot.

- Sebastien! Leon! Hagyd abba! Hagyd abba! – zokogtam tehetetlenül, dühösen. – Lucas! Állítsd meg!

Régi angyalom lesütötte szemét és nem mondott semmit. A harmadik kardszúrásra Sebastien összeesett. Sikoltott. Nem az én voltam. Ő csak nyöszörgött.

- Nem... fáj. – zilálta. – Semmi bajom.

- Sebastien! – neve kétségbeesett könyörgésként remegett az ajkamon. – Istenem! Nem! Sebastien! Miért nem csinálsz semmit? Miért hagyod magad? Leon, hagyd abba! Abba kell hagynod! – nem tudtam elégszer mondani.

Sebastien tekintete ismét találkozott az enyémmel és olyan sok szeretetet láttam benne, hogy belül teljesen felkavarodtam.

- Szeretlek. – suttogta.

- Sebastien! Sebastien! Tarts ki! Cak tarts ki! Nem halsz meg! Nem halhatsz meg! Leon, hagyd abba! Ő ártatlan!

Leon nem hallgatott rám, hanem újra és újra leszúrta Sebastient. Életem szeme lecsukódott. Aztán Leon megállt. Nyelt egyet. Felnézett a mennyezettre, utána a még mindig vigyorgó Gabrielre pillantott. Végül Leon rámérte az utolsó csapást is. A szívére.

- Sebastien!

Vér folyt Sebastien most már élettelen teste körül, mint egy vörös tócsa. Szememből ömlöttek a könnyek. Még mindig küzdöttem.

- Miért? Miért?

Gabriel bólintott az őröknek, s azok elengedtek. Sebastienhez futottam és lerogytam mellé. Karjaimba vettem. Seb feje oldalra billent, halott volt. Eltűnt, mintha sosem létezett volna.

- Nem! – szívszaggatottan zokogtam. – Kérlek, kelj fel!

- Vége. – mondta zordan Lucas, aki időközben mellém lépett.

Sebastien hajába temettem arcomat, úgy ringattam tovább gyerekem apját. Sebeiből ömlött a vér, mint a csapból.

- Sebastien, nehogy meghalj! Nélkülem meg ne merd tenni! Hallod? Maradj velem! Kérlek! – suttogtam.

Tudtam, hogy meghalt, de nem akartam beletörődni. Ő nem halhat meg! Neki örökké kell élnie! Miért nem gyógyulnak a sebei? Miért nem kel fel? Kezemmel kétségbeesetten a pulzusát kerestem. Semmi! Nem, nem lehet! Nem halhat meg! Vissza fog jönni! Fel fog kelni!

- Sebastien! – ordítottam, közben a könnyeimtől fuldokoltam.

Nem engedem el! Ez az én mesém és meg fogom menteni a hercegemet! Csak... ne keljen még elköszönnöm tőle! Még ne! Ennek a mesének itt most nem lehet vége! Nem lehet szomorú a befejezése! Nem hagyhatom!

- Azt akarom, hogy tudd... – itt megbicsaklott a hangom. – Én is szeretlek. Kérlek, ne hagyj itt! Ne hagyj egyedül! – semmilyen reakciót nem mutatott, még mindig élettelenül feküdt a karjaimban.

- Ó, te szegény! Ne vigasztaljon meg az édes Nathaniel bácsi? – kérdezte a feketeangyal.

Szemem elsötétedett. Felé fordultam. Arcáról a mosoly lassan lehervadt és elnézett rólam.

- Gabriel, ha nem bánod, én most már mennék.

Gabriel csak bólintott, mindvégig engem nézett. Nathaniel gyorsan az ajtó felé indult. Tekintetemmel minden lépését követtem. Mielőtt kilépett volna a szobából, rám nézett.

- Még találkozunk. – mondta.

Intett, utána már el is tűnt. Tovább nem érdekelt, minden figyelmemet Gabrielre és a talpnyalóira összpontosítottam. Sebastient lágyan a földre fektettem, majd felálltam. A levegő hirtelen fagyossá vált, szinte már láttam a lélegzetemet. De én mégse fáztam, sőt szinte forrongott bennem a vér. A szoba már többé nem burkolózott sötétségbe, mindent éles fény ölelt körül. Egész életemben most éreztem magam a legerősebbnek, legdühösebbnek... legkiéhezettebbnek egy jó kis harcra. A szörnyeteg elszabadult.