Hali! Bocsi h már régen hoztam frisset de ha nincs komi akk ez van! Végül mégis feltettem! Remélem azért tetszeni fog! Aki pedig elolvassa KOMMENTÁRT írjon! Pusza: Petya
Reménysugár
Damonék vezették a kocsisorunkat. Egyre távolabb kerültünk a belvárostól. Gondoltam, hogy Nathaniel valami mocskos környezetet fog választani a végső leszámolásra. Éreztem a célt, tudtam, most elkapjuk őket. A helyzethez képest maga voltam a megtestesült nyugalom, egy cseppet se idegeskedtem, hittem a sikerünkben. Kezem egész úton a hasamon pihent. Lehet, hogy pont ez adott önbizalmat. Mikor újra és újra belegondoltam abba, hogy Sebastien egy darabja bennem él, megborzongtam. Olyan jófajta bizsergés futott végig minden porcikámon. Jó érzéssel töltött el az, hogy egy kisebb része velem volt.
10 perce már csak fák között mentünk. Sehol egy épület, sehol egy ember – vagy valami olyasmi, ami hasonlít egy emberre. Aztán egy ismerős fekete autó jelent meg mögöttünk.
- Basszus! – sziszegtem.
- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Grace.
- Hívatlan vendégek.
Idegesen hátrafordult, majd felmordult. Rögtön megérezte kik követnek. Vámpírok. Méghozzá Gabriel talpnyalói. Szemem összeszűkült és rátenyereltem a dudára, majd beletapostam a fékbe. A mögöttünk haladók nem számítottak erre, így belénk hajtottak. Fejem hangosan koppant a kormányon, Grace megtartotta magát, így nem lapult a műszerfalhoz. Miután nagyjából helyre rázkódtunk, ráléptem a gázpedálra és padlóig nyomtam. A motor hangosan felbőgött, és megszólalt a kölcsön telefonom. Pillanatok alatt előhúztam a zsebemből, megnéztem a hívó számot és felvettem.
- Igen?
- Mi volt ez? Kik követnek? – kérdezte ingerülten Damon.
- Gabriel vérszopói. Nem tudom, hogy ez az akció lelassította-e őket, vagy sem, de meg kellett tennem. Tudod, nem vagyok valami bosszúálló típus, de egyébként is, ki nem álltam azt a kocsit. – magyaráztam mosolyogva.
- Jól vagytok?
- Élünk még. – feleltem, közben a visszapillantóba néztem. – Basszus!
- Mi az? Mi a baj?
De nem tudtam válaszolni, mert egy másik fekete autó belénk jött. Ismét közeli barátságba kerültem a kormánykerékkel. Ne, ebből elég! Kezdett fájni a homlokom!
- Belehúzhatnátok! – javasoltam, utána letettem a telefont.
Eközben két újabb kocsi került elő a semmiből. Mellettünk. Ez rosszat jelentett! Mind a ketten egyszerre engedték le az ablakukat. Két férfi nézett ki a kocsiból, kezükben egy-egy Magnummal.
- Csesszétek meg!
És ekkor tüzeltek. Még időben lefékeztem és belementem a mögöttünk haladóba. A golyók célt tévesztettek, de a sofőrjeiket – akik mellesleg emberek voltak – megölték. A két kocsi felett elvesztették az irányítást és a fáknak sodródtak. A mögöttünk lévők azonban nem vesztették egy figyelmüket egy percre se. Hátulról ránk lőttek. Az ablak betört, minket üvegszilánkok leptek el.
- Fenébe! – szólalt meg Grace élesen. – Miért mindig a nőket hagyják hátra? És még, hogy nekünk kell dolgoznunk? – morgolódott, közben megfordult az ülésben és előhúzott egy fura pisztolyt. – Ha szólok, taposs bele a gázba, rendben?
Rám nézett, én pedig bólintottam. Arca most nem volt kedves, minden vonása vadállatiasan megfeszült, szeme őrült fényben égett. Elfordult tőlem, szemét a vámpírokra szegezte. A fegyvert kibiztosította, ami ezután halkan zümmögni kezdett, majd meghúzta a ravaszt.
- Gyerünk, taposs a gázra! És én most nagyon sietnék! – javasolta.
Nem tétováztam. A gázpedált tövig nyomtam és elszáguldottam a vámpíroktól. Kikerültem a fákba csapódó autókat, aztán felzárkóztam a fiúkhoz. Pillanatok múlva egy nagy robbanás hallatszódott mögülünk. Hátranéztem és meglepve tapasztaltam, a fekete autók eltűntek az útról.
- Ez mi volt?
- Egy bomba. Mindent mikroszkopikus darabokra robbant. – válaszolta mosolyogva, arca újra boldogan ragyogott.
Én is ilyen voltam démonként? Ilyen hangulathullámos? Soha nem vettem észre, hogy valaha is ilyen lettem volna. Ha mérges voltam, akkor nem csak két percig, hanem órákig is.
- Ez király volt. – mondta hirtelen Grace.
- Miért is? – értetlenkedtem.
- 16 éve be vagyok zárva a Házba. Ott minden nap unalom, a legizgalmasabb elfoglaltság a kiképzéseken kívül a sakkozás volt. – mesélte szomorúan, a végére halványan elmosolyodott. – Ennyi idő alatt kiolvastam a világ szinte összes könyvét legalább három nyelven is. Úgyhogy az ilyen kis akciók jelentik a mindenemet. És meg kell, mondjam, elég nincstelen vagyok.
- Én cserélnék veled. – jelentettem ki nyugodtan.
- Mi? – akadt ki. – Cserélnél velem?
- Képzeld magad az én helyembe. Gyerekkorom óta így élek és már ebből marhára elegem van. Egy kis nyugalomra vágyok, egy rejtet zugra van szükségem, ahol pihenhetek. Egész életemet a gyilkolás határozta meg és ennek véget akarok vetni. Amikor már azt hiszem, minden rendben megy, egyszer csak újra a csatatér kellős közepén találom magam. Bármerre is nézek mindenhol vér folyik, halál tombol. Szóval, igen. Cserélnék veled. Ha csak egy-két hétre is.
- Gyere akkor a Házba!– ajánlotta.
- Nem mehetek.
- Miért nem?
- Nem tudnám megtenni. Nem tudnám csak úgy magam mögött hagyni Sebastient. Ő már az életem része. – hangom alig volt hangosabb a suttogásnál.
- Akkor gyere vele együtt!
- Grace, ő egy vámpír.
- Öhm... ezt teljesen elfelejtettem. De... ha úgy nézzük... most te is az vagy. – érvelt.
- Rendben. Tegyük fel, Sebastien és én elmennénk a Házba. Mit szólna ehhez Conor? És Eric? – felnyögtem a gondolattól is.
- Ne hagyd ki Stefant se!
Kérdőn rápillantottam.
- Miért is ne hagyjam ki Stefant?
- Istenem, te vak vagy! – akadt ki, miközben halkan felnevetett. – Szerinted miért volt bent nálad? Miért egyezett bele, hogy eljön veled?
- Először is, ezért volt bent nálam, mert ő gyógyított meg, nem?
- Stefan... – sóhajtott fel. – Bevetted ezt neki. Na, jól van, inkább ne is válaszolj. Most mondok neked valamit, de ha ezt megtudja, végem! Kinyír akkor!
- Rendben. Nem szólok egy szót se erről. – biztosítottam.
Pár pillanatig rózsaszín hajával játszadozott, majd ezüst szemét rám tapasztotta.
- Mikor a Házba költöztem, Stefannak még meg volt a családja. Édesanyjára, Sophiara a megszólalásig hasonlított Stef. Imádta őt. Apját már régebben elvesztette, de mindig boldog volt. Elválaszthatatlanok voltak. 16 éves volt, amikor egy új lány költözött hozzánk. A lány haja vörös lángtengerként lobogott, mikor ment, pillantása az óceán kék vizét tükrözte. Összebarátkoztak, majd szerelmesek lettek egymásba. Minden jól ment, azonban a lány egyszer csak eltűnt. Teljesen összeomlott, hiszen abban az évben anyját megölték. Az öccse tartotta benne a lelket. Néhány éve viszont megváltozott. Sokkal érettebb, megfontoltabb lett. Mindenki elhitte róla, hogy boldog. De én éreztem rajta, nem az igazi. Belül még mindig mardosta a bánat. Esténként bement a szobájába, a tükör elé állt és ordítani kezdett magával. Önmagát hibáztatta a történtek miatt. Te pedig most megjelentél! Szeme felcsillant és úgy mosolygott, mint régen. A régi lánynak hisz téged, Luciat látja benned. . az a lány folyton rombolt, dühöngött. Megfékezhetetlen volt. Nem tudom, hogyan tudott beleszeretni Stefan. Senkihez se tudott kedvesen, vagy akár normálisan beszélni, még Stefanhoz sem. De ő mégis szívből szerette őt.
- Szegény, Stef! – mondtam őszintén.
Tudtam, min ment keresztül. Nem akartam még jobban belegondolni abba, mit érezhetett. Én is legszívesebben tükör elé álltam volna, hogy ordítozhassak magammal. Hibát követtem el! Rosszul tettem, hogy nem akkor szabadítottam ki Sebastient! Most még szenved! Akkor, he meg vesztek, elbukok, ő is velem együtt hal meg! Egyszerűen elvághattam volna szenvedésének fonalát.
- Lehet egy kérdésem? – kérdeztem.
- Igen, lehet.
- Jordan miért ilyen? Ilyen komor?
- Csupán 7 éves volt, mikor a szüleit megölték. Azóta vár a bosszúra. És most eljött az ideje, hogy keresztbetegyen egy feketeangyalnak. – felelte komoran.
- És mikor veled van, akkor is ilyen?
- Nem. – elmosolyodott. – Akkor ez a kemény maszk lecsúszik az arcáról. Szeme vidáman csillog, arcán félmosoly terül el. Velem igazán boldog, kicsit elfelejti a múltját.
Lassan, csöndben tovább haladtunk. Az eddigi sziklaszilárd nyugalmam elszállt, kezdtem idegeskedni. Éreztem, mindjárt ott vagyunk, nem jártunk messze. Ezt a bennem ugrándozó démon is jelezte. Ismét ki akart belőlem szakadni, de képtelen volt rá. A gyerekem magamhoz kötötte őt. Kárörvendően elmosolyodtam. Most nem szabadulsz!
Damonék lekanyarodtak. Megérkeztünk.
Az út szélén leparkoltunk, utána gyalog tettük meg az utat a... a romokig. Az a valami tényleg nem hasonlított házra, sőt semmilyen épületre se. Néhány helyen be volt omolva a teteje, falai hanyattfeküdtek. Teljesen benőtte a gaz. Aki nem ezt kereste, egyszerűen átsiklott rajta a tekintete. A fák takarásában tökéletes búvóhelyet biztosított.
Mind a tízen némán haladtunk egymás mellett. Mindnyájunk kezében fegyverek pihentek, harcra készen, kibiztosítva, élesre csiszolva. Szokástól eltérve nem tőröket szorongattam, hanem két 38-as Coltot. Ezekkel legalább távolabbról is meg tudtam magam védeni – nem mintha a tőrökkel nem. Démonom ijedten visongatott, míg a vámpírom harcra kész morgásokat hallatott. Éreztem, szívem és lélegzetem felgyorsult. Készen álltam a harcra. Izmaim megfeszültek, érzékeim kiélesedtek. Egyre közelebb kerültünk a viskóhoz, mikor egyszer az ajtó kinyílt.
Nathaniel és egy különös nő lépett ki rajta. A nőről tudtam, vámpír. Szeme skarlátvörösen villogott, haja ébenfeketén csillogott. Bianca felszisszent és egy lépést hátrált. Nem néztem felé, ezzel majd később foglalkozok. Tekintetem azonban nem az ismeretlenen, hanem Nathanielen állapodott meg. Vállsebe nagyjából begyógyulhatott, de még tanúskodott a rossz emlékekről. Rám vigyorgott. Egy pillanatra hátra nézett, majd visszafordult felénk és végigmért minket. Szeme félelemről árulkodott, azonban arcáról egy pillanatra se olvadt e a mosoly. Eközben mellé lépett Cassandra, pár dög pedig felsorakozott mögé. Fenébe!
- Nathaniel élve kell! – szóltam a többieknek.
Kurtán bólintottak, szemüket nem vették le az ellenségről. Cassandra gyűlöletes tekintettel nézett végig rajtam. Éreztem, hogy valami láthatatlan erő az aurámba csapódik, de ezen kívül nem történt semmi. Az én fejembe se tudott bemászni. Siker! Fölényesen meglepett arcába mosolyogtam. Nathanielnek valamit suttogott, majd kilépett az ajtóból és elindult az erdő felé. Basszus! Gracere néztem. Megérezte tekintetem, így felém fordult.
- Elbírtok velük? Nélkülem?
Bólintott, közben halvány mosolyra húzódott ajka. Nem vártam többre, Cassandra után iramodtam. Bevetettem magam a bokrok közé. Illata sós volt, könnyen követni tudtam. Hamarosan megpillantottam. Várt rám. Kiléptem a fák közül és egy kis réten találtam magam. Egyetlen szikla állt a szélén, a fák gyűrűje körbe zárta. Lassan a csípőjére tette a kezét.
- Nem gondoltam volna, hogy utánam jössz. Azt hittem, mindenképpen te, személyesen akarod megmenteni Lucast. De se baj. – színpadiasan felsóhajtott. – Legalább a saját súlycsoportomban harcolhatok.
- Nem kezdhetnénk végre? Utálom az ilyen beszélgetéseket! – morogtam.
Szeme felcsillant és előhúzott egy pisztolyt. De az első két támadás az enyém volt. A lábaira céloztam, tíz méterről. Az első célt tévesztett és egy fába fúródott Cassandra mögött, a második viszont a jobb combját súrolta végig és felhasította a régi sebet, nyomában vér spriccelt szét. Felsikított, mint egy állat, lábai összecsuklottak és pisztolya elsült mielőtt rám foghatta volna. Ahogy térde a földet érintette, átszeltem a köztünk húzódó távolságot és a fejére sújtottam a pisztollyal. A bal pofacsontját találtam el. Cass fegyvert tartó keze levált a pisztolyról, s a revolver az avarba hullott.
Cass az oldalára dőlt, szétroncsolt lábát szorongatta és nyöszörgött. Szívem vadul vert, a vér száguldott ereimben. Egy ordítást hallottam az erdő felől, s tekintetem a hang irányába fordítottam. Reméltem, a fiúk jól haladtak! Fújtatást hallottam. A hátam mögül. Megfordultam. Cassandra még egy lépést közelebb vonszolta magát és a jobb öklével arcon vágott. Erősebb volt, mint hittem. Az ütés erejétől hátracsuklott fejem. Miközben a föld egyre közelebb került hozzám, arcom lángba borult. A becsapódás a jobb vállamat érte. A pisztoly kicsúszott az ujjaim közül és hallottam, hogy elrepül valamerre a homályba.
Cassandra rám ugrott. Hosszú körmeim végigszántották az arcát. Mellkason ütött, amitől elakadt a lélegzetem. Egy újabb ordítás az erdő felől, és tudtam nem csak én álltam rosszul. Egyik karomat Cass torka köré fontam és fojtogatni kezdtem. A bordáim közé ütött, majd tőle szokatlanul vad erővel felemelt a földről és meglendített. Mindketten a nagy sziklának csapódtunk, miközben a pisztolyom pár méterre feküdt a lábamtól.
Feltápászkodtam. Gyorsan felvettem a Coltot a földről.
- Kurva! – mondtam, közben vér ízét éreztem a számban.
Cassandranak elakadt a lélegzete. Felemeltem a 38-ast és a csövét egyenesen a homloka közepéhez tartottam.
Meghúztam a ravaszt. Cass feje a pisztoly dörrenésével egyszerre csapódott hátra. Szája tátva maradt. Teste is hátrazuhant, követve a fejét. Néhány lépést botorkált hátrafelé. A lyuk vöröslött a homlokán, mögötte agydarabkák hullottak a földre. Szempillái megremegtek. Fojtott, mókusszerű vinnyogás szaladt ki a száján, aztán hátrazuhant, bele a vér-harmatos fűbe. Lábai megremegtek, mintha újra fel akart volna állni. Nyitott szemmel és tátott szájjal halt meg, a nap pont az arcára sütött. Egészen addig álltam mellette, míg tüdője teljesen meg nem nyugodott. A pisztolylövések elriasztották a madarakat, egyetlen zaj a saját szívverésem volt és az aláhulló vércseppek kopogása a száraz leveleken. Megfordultam. Magam mögött hagytam a holttestet és bevetettem magam a bozótba. Miután kiértem belőle, abba az irányba futottam, ahol a többiek küzdöttek.
Amint megpillantottam Nathanielt, hatalmas düh járt át. Teljesen kikeltem a jó-Jessica-szerepből és felszínre került a bennem nyugvó démon. Két tőr rögtön a kezembe került, miközben vad iramban Nathaniel felé futottam. De az utolsó lépéseknél észrevettem valami oda nem illőt. Nathaniel mögött hatalmas fekete árny húzódott, mely nagyon megrémített. Szívem nagyot dobbant, majd éreztem, nem voltam egész. A démon kilépett belőlem, azonban a vámpír még mindig hozzám ragaszkodott. Nem nőttek ki az agyaraim, de Nathaniel édes, kesernyés illatát még jobban éreztem. Ekkor észrevett és egész testével felém fordult. A sérült vállába dobtam egy tőrt, s Nathaniel fél térdre esett. Egy utolsó lépést tettem felé, utána a halántékára sújtottam a másik tőr nyelével. Eszméletlenül eldőlt a földön.
A csata zaja hamarosan elhalkult és csak a barátaim nevetését zilálását hallottam. Nathanielt eltoltam az utamból, majd beléptem a házba. Bent is minden szörnyű állapotban volt. A falak omladoztak, az ajtók elkorhadtak. Mindenhol régi bútorok darabjai feküdtek, így nehezen tudtam közlekedni. Az orrom megtelt az állott, poros levegővel, más illatot szinte csak alig éreztem. Valamin megakadt a szemem. Egy falrészleten. Valahogy nem ide tartozott, sokkal szebb volt, mint bármi más. Az ott lévő ajtó is sokkal jobb állapotban volt a többihez képest. Kikerültem mindent, ami az utamba került és egyenesen a mahagóni ajtóhoz siettem. Be volt zárva. Bingó! Itt voltak! Az ajtó nem okozott nagy akadályt, mivel előhúztam egy 32-es automatát és háromszor a kilincsre lőttem. Az ajtó lassan engedett, majd betoltam a kilyuggatott fát és a nyirkos helyiségbe léptem.
Leon és Lucas megfeszült izmokkal vártak egy matracszerűség előtt. Amint megpillantottak, fellélegeztek. Leon egy köszit motyogott, majd kiviharzott mellettem. Lucas gyorsan hozzám lépett és átölelt. Meg akart csókolni, de én elfordultam tőle, így ajkai az arcomat érintették.
- Mi a gond? - suttogta, miközben közelebb hajolt a fülemhez.
Nem borzongtam meg a hangjától és nem is lettem jobban. Nem ő volt számomra az igazi! nem ő volt Sebastien! Állam alá nyúlt és lágyan maga felé fordított. Szeme az arcomon vizsgálódott. Arcomat még merev maszk takarta, semmilyen érzelmet nem tudott róla leolvasni. Végül feladta és elengedett. Ellépett tőlem, majd mélyen a szemeimbe temetkezett. Nem tudom mit láthatott, de hamar elkapta tekintetét rólam és a földre szegezte.
- Szívesen. Nem kell hálálkodnod. – mondtam szemrehányóan.
- Köszönöm. – suttogta utólag.
Nagy kanyarban kikerült és eltűnt a házban. Tudtam, ezzel megbántottam, viszont ha ezt nem tettem volna meg, később még fájdalmasabb lenne neki. Kis léptekkel utána mentem, ki a romokból, a porból.
10 perce már csak fák között mentünk. Sehol egy épület, sehol egy ember – vagy valami olyasmi, ami hasonlít egy emberre. Aztán egy ismerős fekete autó jelent meg mögöttünk.
- Basszus! – sziszegtem.
- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Grace.
- Hívatlan vendégek.
Idegesen hátrafordult, majd felmordult. Rögtön megérezte kik követnek. Vámpírok. Méghozzá Gabriel talpnyalói. Szemem összeszűkült és rátenyereltem a dudára, majd beletapostam a fékbe. A mögöttünk haladók nem számítottak erre, így belénk hajtottak. Fejem hangosan koppant a kormányon, Grace megtartotta magát, így nem lapult a műszerfalhoz. Miután nagyjából helyre rázkódtunk, ráléptem a gázpedálra és padlóig nyomtam. A motor hangosan felbőgött, és megszólalt a kölcsön telefonom. Pillanatok alatt előhúztam a zsebemből, megnéztem a hívó számot és felvettem.
- Igen?
- Mi volt ez? Kik követnek? – kérdezte ingerülten Damon.
- Gabriel vérszopói. Nem tudom, hogy ez az akció lelassította-e őket, vagy sem, de meg kellett tennem. Tudod, nem vagyok valami bosszúálló típus, de egyébként is, ki nem álltam azt a kocsit. – magyaráztam mosolyogva.
- Jól vagytok?
- Élünk még. – feleltem, közben a visszapillantóba néztem. – Basszus!
- Mi az? Mi a baj?
De nem tudtam válaszolni, mert egy másik fekete autó belénk jött. Ismét közeli barátságba kerültem a kormánykerékkel. Ne, ebből elég! Kezdett fájni a homlokom!
- Belehúzhatnátok! – javasoltam, utána letettem a telefont.
Eközben két újabb kocsi került elő a semmiből. Mellettünk. Ez rosszat jelentett! Mind a ketten egyszerre engedték le az ablakukat. Két férfi nézett ki a kocsiból, kezükben egy-egy Magnummal.
- Csesszétek meg!
És ekkor tüzeltek. Még időben lefékeztem és belementem a mögöttünk haladóba. A golyók célt tévesztettek, de a sofőrjeiket – akik mellesleg emberek voltak – megölték. A két kocsi felett elvesztették az irányítást és a fáknak sodródtak. A mögöttünk lévők azonban nem vesztették egy figyelmüket egy percre se. Hátulról ránk lőttek. Az ablak betört, minket üvegszilánkok leptek el.
- Fenébe! – szólalt meg Grace élesen. – Miért mindig a nőket hagyják hátra? És még, hogy nekünk kell dolgoznunk? – morgolódott, közben megfordult az ülésben és előhúzott egy fura pisztolyt. – Ha szólok, taposs bele a gázba, rendben?
Rám nézett, én pedig bólintottam. Arca most nem volt kedves, minden vonása vadállatiasan megfeszült, szeme őrült fényben égett. Elfordult tőlem, szemét a vámpírokra szegezte. A fegyvert kibiztosította, ami ezután halkan zümmögni kezdett, majd meghúzta a ravaszt.
- Gyerünk, taposs a gázra! És én most nagyon sietnék! – javasolta.
Nem tétováztam. A gázpedált tövig nyomtam és elszáguldottam a vámpíroktól. Kikerültem a fákba csapódó autókat, aztán felzárkóztam a fiúkhoz. Pillanatok múlva egy nagy robbanás hallatszódott mögülünk. Hátranéztem és meglepve tapasztaltam, a fekete autók eltűntek az útról.
- Ez mi volt?
- Egy bomba. Mindent mikroszkopikus darabokra robbant. – válaszolta mosolyogva, arca újra boldogan ragyogott.
Én is ilyen voltam démonként? Ilyen hangulathullámos? Soha nem vettem észre, hogy valaha is ilyen lettem volna. Ha mérges voltam, akkor nem csak két percig, hanem órákig is.
- Ez király volt. – mondta hirtelen Grace.
- Miért is? – értetlenkedtem.
- 16 éve be vagyok zárva a Házba. Ott minden nap unalom, a legizgalmasabb elfoglaltság a kiképzéseken kívül a sakkozás volt. – mesélte szomorúan, a végére halványan elmosolyodott. – Ennyi idő alatt kiolvastam a világ szinte összes könyvét legalább három nyelven is. Úgyhogy az ilyen kis akciók jelentik a mindenemet. És meg kell, mondjam, elég nincstelen vagyok.
- Én cserélnék veled. – jelentettem ki nyugodtan.
- Mi? – akadt ki. – Cserélnél velem?
- Képzeld magad az én helyembe. Gyerekkorom óta így élek és már ebből marhára elegem van. Egy kis nyugalomra vágyok, egy rejtet zugra van szükségem, ahol pihenhetek. Egész életemet a gyilkolás határozta meg és ennek véget akarok vetni. Amikor már azt hiszem, minden rendben megy, egyszer csak újra a csatatér kellős közepén találom magam. Bármerre is nézek mindenhol vér folyik, halál tombol. Szóval, igen. Cserélnék veled. Ha csak egy-két hétre is.
- Gyere akkor a Házba!– ajánlotta.
- Nem mehetek.
- Miért nem?
- Nem tudnám megtenni. Nem tudnám csak úgy magam mögött hagyni Sebastient. Ő már az életem része. – hangom alig volt hangosabb a suttogásnál.
- Akkor gyere vele együtt!
- Grace, ő egy vámpír.
- Öhm... ezt teljesen elfelejtettem. De... ha úgy nézzük... most te is az vagy. – érvelt.
- Rendben. Tegyük fel, Sebastien és én elmennénk a Házba. Mit szólna ehhez Conor? És Eric? – felnyögtem a gondolattól is.
- Ne hagyd ki Stefant se!
Kérdőn rápillantottam.
- Miért is ne hagyjam ki Stefant?
- Istenem, te vak vagy! – akadt ki, miközben halkan felnevetett. – Szerinted miért volt bent nálad? Miért egyezett bele, hogy eljön veled?
- Először is, ezért volt bent nálam, mert ő gyógyított meg, nem?
- Stefan... – sóhajtott fel. – Bevetted ezt neki. Na, jól van, inkább ne is válaszolj. Most mondok neked valamit, de ha ezt megtudja, végem! Kinyír akkor!
- Rendben. Nem szólok egy szót se erről. – biztosítottam.
Pár pillanatig rózsaszín hajával játszadozott, majd ezüst szemét rám tapasztotta.
- Mikor a Házba költöztem, Stefannak még meg volt a családja. Édesanyjára, Sophiara a megszólalásig hasonlított Stef. Imádta őt. Apját már régebben elvesztette, de mindig boldog volt. Elválaszthatatlanok voltak. 16 éves volt, amikor egy új lány költözött hozzánk. A lány haja vörös lángtengerként lobogott, mikor ment, pillantása az óceán kék vizét tükrözte. Összebarátkoztak, majd szerelmesek lettek egymásba. Minden jól ment, azonban a lány egyszer csak eltűnt. Teljesen összeomlott, hiszen abban az évben anyját megölték. Az öccse tartotta benne a lelket. Néhány éve viszont megváltozott. Sokkal érettebb, megfontoltabb lett. Mindenki elhitte róla, hogy boldog. De én éreztem rajta, nem az igazi. Belül még mindig mardosta a bánat. Esténként bement a szobájába, a tükör elé állt és ordítani kezdett magával. Önmagát hibáztatta a történtek miatt. Te pedig most megjelentél! Szeme felcsillant és úgy mosolygott, mint régen. A régi lánynak hisz téged, Luciat látja benned. . az a lány folyton rombolt, dühöngött. Megfékezhetetlen volt. Nem tudom, hogyan tudott beleszeretni Stefan. Senkihez se tudott kedvesen, vagy akár normálisan beszélni, még Stefanhoz sem. De ő mégis szívből szerette őt.
- Szegény, Stef! – mondtam őszintén.
Tudtam, min ment keresztül. Nem akartam még jobban belegondolni abba, mit érezhetett. Én is legszívesebben tükör elé álltam volna, hogy ordítozhassak magammal. Hibát követtem el! Rosszul tettem, hogy nem akkor szabadítottam ki Sebastient! Most még szenved! Akkor, he meg vesztek, elbukok, ő is velem együtt hal meg! Egyszerűen elvághattam volna szenvedésének fonalát.
- Lehet egy kérdésem? – kérdeztem.
- Igen, lehet.
- Jordan miért ilyen? Ilyen komor?
- Csupán 7 éves volt, mikor a szüleit megölték. Azóta vár a bosszúra. És most eljött az ideje, hogy keresztbetegyen egy feketeangyalnak. – felelte komoran.
- És mikor veled van, akkor is ilyen?
- Nem. – elmosolyodott. – Akkor ez a kemény maszk lecsúszik az arcáról. Szeme vidáman csillog, arcán félmosoly terül el. Velem igazán boldog, kicsit elfelejti a múltját.
Lassan, csöndben tovább haladtunk. Az eddigi sziklaszilárd nyugalmam elszállt, kezdtem idegeskedni. Éreztem, mindjárt ott vagyunk, nem jártunk messze. Ezt a bennem ugrándozó démon is jelezte. Ismét ki akart belőlem szakadni, de képtelen volt rá. A gyerekem magamhoz kötötte őt. Kárörvendően elmosolyodtam. Most nem szabadulsz!
Damonék lekanyarodtak. Megérkeztünk.
***
Az út szélén leparkoltunk, utána gyalog tettük meg az utat a... a romokig. Az a valami tényleg nem hasonlított házra, sőt semmilyen épületre se. Néhány helyen be volt omolva a teteje, falai hanyattfeküdtek. Teljesen benőtte a gaz. Aki nem ezt kereste, egyszerűen átsiklott rajta a tekintete. A fák takarásában tökéletes búvóhelyet biztosított.
Mind a tízen némán haladtunk egymás mellett. Mindnyájunk kezében fegyverek pihentek, harcra készen, kibiztosítva, élesre csiszolva. Szokástól eltérve nem tőröket szorongattam, hanem két 38-as Coltot. Ezekkel legalább távolabbról is meg tudtam magam védeni – nem mintha a tőrökkel nem. Démonom ijedten visongatott, míg a vámpírom harcra kész morgásokat hallatott. Éreztem, szívem és lélegzetem felgyorsult. Készen álltam a harcra. Izmaim megfeszültek, érzékeim kiélesedtek. Egyre közelebb kerültünk a viskóhoz, mikor egyszer az ajtó kinyílt.
Nathaniel és egy különös nő lépett ki rajta. A nőről tudtam, vámpír. Szeme skarlátvörösen villogott, haja ébenfeketén csillogott. Bianca felszisszent és egy lépést hátrált. Nem néztem felé, ezzel majd később foglalkozok. Tekintetem azonban nem az ismeretlenen, hanem Nathanielen állapodott meg. Vállsebe nagyjából begyógyulhatott, de még tanúskodott a rossz emlékekről. Rám vigyorgott. Egy pillanatra hátra nézett, majd visszafordult felénk és végigmért minket. Szeme félelemről árulkodott, azonban arcáról egy pillanatra se olvadt e a mosoly. Eközben mellé lépett Cassandra, pár dög pedig felsorakozott mögé. Fenébe!
- Nathaniel élve kell! – szóltam a többieknek.
Kurtán bólintottak, szemüket nem vették le az ellenségről. Cassandra gyűlöletes tekintettel nézett végig rajtam. Éreztem, hogy valami láthatatlan erő az aurámba csapódik, de ezen kívül nem történt semmi. Az én fejembe se tudott bemászni. Siker! Fölényesen meglepett arcába mosolyogtam. Nathanielnek valamit suttogott, majd kilépett az ajtóból és elindult az erdő felé. Basszus! Gracere néztem. Megérezte tekintetem, így felém fordult.
- Elbírtok velük? Nélkülem?
Bólintott, közben halvány mosolyra húzódott ajka. Nem vártam többre, Cassandra után iramodtam. Bevetettem magam a bokrok közé. Illata sós volt, könnyen követni tudtam. Hamarosan megpillantottam. Várt rám. Kiléptem a fák közül és egy kis réten találtam magam. Egyetlen szikla állt a szélén, a fák gyűrűje körbe zárta. Lassan a csípőjére tette a kezét.
- Nem gondoltam volna, hogy utánam jössz. Azt hittem, mindenképpen te, személyesen akarod megmenteni Lucast. De se baj. – színpadiasan felsóhajtott. – Legalább a saját súlycsoportomban harcolhatok.
- Nem kezdhetnénk végre? Utálom az ilyen beszélgetéseket! – morogtam.
Szeme felcsillant és előhúzott egy pisztolyt. De az első két támadás az enyém volt. A lábaira céloztam, tíz méterről. Az első célt tévesztett és egy fába fúródott Cassandra mögött, a második viszont a jobb combját súrolta végig és felhasította a régi sebet, nyomában vér spriccelt szét. Felsikított, mint egy állat, lábai összecsuklottak és pisztolya elsült mielőtt rám foghatta volna. Ahogy térde a földet érintette, átszeltem a köztünk húzódó távolságot és a fejére sújtottam a pisztollyal. A bal pofacsontját találtam el. Cass fegyvert tartó keze levált a pisztolyról, s a revolver az avarba hullott.
Cass az oldalára dőlt, szétroncsolt lábát szorongatta és nyöszörgött. Szívem vadul vert, a vér száguldott ereimben. Egy ordítást hallottam az erdő felől, s tekintetem a hang irányába fordítottam. Reméltem, a fiúk jól haladtak! Fújtatást hallottam. A hátam mögül. Megfordultam. Cassandra még egy lépést közelebb vonszolta magát és a jobb öklével arcon vágott. Erősebb volt, mint hittem. Az ütés erejétől hátracsuklott fejem. Miközben a föld egyre közelebb került hozzám, arcom lángba borult. A becsapódás a jobb vállamat érte. A pisztoly kicsúszott az ujjaim közül és hallottam, hogy elrepül valamerre a homályba.
Cassandra rám ugrott. Hosszú körmeim végigszántották az arcát. Mellkason ütött, amitől elakadt a lélegzetem. Egy újabb ordítás az erdő felől, és tudtam nem csak én álltam rosszul. Egyik karomat Cass torka köré fontam és fojtogatni kezdtem. A bordáim közé ütött, majd tőle szokatlanul vad erővel felemelt a földről és meglendített. Mindketten a nagy sziklának csapódtunk, miközben a pisztolyom pár méterre feküdt a lábamtól.
Feltápászkodtam. Gyorsan felvettem a Coltot a földről.
- Kurva! – mondtam, közben vér ízét éreztem a számban.
Cassandranak elakadt a lélegzete. Felemeltem a 38-ast és a csövét egyenesen a homloka közepéhez tartottam.
Meghúztam a ravaszt. Cass feje a pisztoly dörrenésével egyszerre csapódott hátra. Szája tátva maradt. Teste is hátrazuhant, követve a fejét. Néhány lépést botorkált hátrafelé. A lyuk vöröslött a homlokán, mögötte agydarabkák hullottak a földre. Szempillái megremegtek. Fojtott, mókusszerű vinnyogás szaladt ki a száján, aztán hátrazuhant, bele a vér-harmatos fűbe. Lábai megremegtek, mintha újra fel akart volna állni. Nyitott szemmel és tátott szájjal halt meg, a nap pont az arcára sütött. Egészen addig álltam mellette, míg tüdője teljesen meg nem nyugodott. A pisztolylövések elriasztották a madarakat, egyetlen zaj a saját szívverésem volt és az aláhulló vércseppek kopogása a száraz leveleken. Megfordultam. Magam mögött hagytam a holttestet és bevetettem magam a bozótba. Miután kiértem belőle, abba az irányba futottam, ahol a többiek küzdöttek.
Amint megpillantottam Nathanielt, hatalmas düh járt át. Teljesen kikeltem a jó-Jessica-szerepből és felszínre került a bennem nyugvó démon. Két tőr rögtön a kezembe került, miközben vad iramban Nathaniel felé futottam. De az utolsó lépéseknél észrevettem valami oda nem illőt. Nathaniel mögött hatalmas fekete árny húzódott, mely nagyon megrémített. Szívem nagyot dobbant, majd éreztem, nem voltam egész. A démon kilépett belőlem, azonban a vámpír még mindig hozzám ragaszkodott. Nem nőttek ki az agyaraim, de Nathaniel édes, kesernyés illatát még jobban éreztem. Ekkor észrevett és egész testével felém fordult. A sérült vállába dobtam egy tőrt, s Nathaniel fél térdre esett. Egy utolsó lépést tettem felé, utána a halántékára sújtottam a másik tőr nyelével. Eszméletlenül eldőlt a földön.
A csata zaja hamarosan elhalkult és csak a barátaim nevetését zilálását hallottam. Nathanielt eltoltam az utamból, majd beléptem a házba. Bent is minden szörnyű állapotban volt. A falak omladoztak, az ajtók elkorhadtak. Mindenhol régi bútorok darabjai feküdtek, így nehezen tudtam közlekedni. Az orrom megtelt az állott, poros levegővel, más illatot szinte csak alig éreztem. Valamin megakadt a szemem. Egy falrészleten. Valahogy nem ide tartozott, sokkal szebb volt, mint bármi más. Az ott lévő ajtó is sokkal jobb állapotban volt a többihez képest. Kikerültem mindent, ami az utamba került és egyenesen a mahagóni ajtóhoz siettem. Be volt zárva. Bingó! Itt voltak! Az ajtó nem okozott nagy akadályt, mivel előhúztam egy 32-es automatát és háromszor a kilincsre lőttem. Az ajtó lassan engedett, majd betoltam a kilyuggatott fát és a nyirkos helyiségbe léptem.
Leon és Lucas megfeszült izmokkal vártak egy matracszerűség előtt. Amint megpillantottak, fellélegeztek. Leon egy köszit motyogott, majd kiviharzott mellettem. Lucas gyorsan hozzám lépett és átölelt. Meg akart csókolni, de én elfordultam tőle, így ajkai az arcomat érintették.
- Mi a gond? - suttogta, miközben közelebb hajolt a fülemhez.
Nem borzongtam meg a hangjától és nem is lettem jobban. Nem ő volt számomra az igazi! nem ő volt Sebastien! Állam alá nyúlt és lágyan maga felé fordított. Szeme az arcomon vizsgálódott. Arcomat még merev maszk takarta, semmilyen érzelmet nem tudott róla leolvasni. Végül feladta és elengedett. Ellépett tőlem, majd mélyen a szemeimbe temetkezett. Nem tudom mit láthatott, de hamar elkapta tekintetét rólam és a földre szegezte.
- Szívesen. Nem kell hálálkodnod. – mondtam szemrehányóan.
- Köszönöm. – suttogta utólag.
Nagy kanyarban kikerült és eltűnt a házban. Tudtam, ezzel megbántottam, viszont ha ezt nem tettem volna meg, később még fájdalmasabb lenne neki. Kis léptekkel utána mentem, ki a romokból, a porból.
szia ez csúcs gratulálok
VálaszTörléspuszi
mikor lesz friss?
köcce
VálaszTörléssztem majd valamikor a jöv hét elején mert 26-tól nem leszek itthon