12. Két fél (vol. 2)

Már két hete nem foglalkoztam vele. Azonban éreztem, ő engem néz és beszélni akar velem arról. Én is ismét nevetni akartam vele, de nagyon mérges voltam rá még mindig, miközben őrülten szerettem volna megcsókolni, magamhoz ölelni. Amikor egy szobában tartózkodtunk, a mellkasom összeszorult és nem kaptam levegőt. Azóta rengeteget sírtam. Soha nem voltam otthon, folyton csak kint kószáltam. Nem akartam vele találkozni, kerültem őt. Alig beszéltem, ha meg megszólaltam, csak motyogtam vagy suttogtam. Nem vállaltam el semmilyen munkát, teljesen összeomlottam. Egy hónapja még nagyjából boldog voltam, de most... Teljesen ki vagyok készülve. Dorian próbált felvidítani, azonban nem járt sok sikerrel. Néha csak beszélt mindenféléről én pedig csak hallgattam őt.

Lehet, hogy nem is vagyok démon! Nem tudom meggyógyítani az összes sebemet! Mivel a mellkasomban akkor megjelent egy hatalmas lyuk, és még mindig ott tátong, véresen, azóta nem gyógyult be! Árny se vagyok! Nem tudok boldog, szép és persze nyugodt életet teremteni! Én egy Senki vagyok!

Amikor kint sétálok, minden összemosódik, semmit se veszek észre. Hallottként közlekedek az emberek között. Néha egy-egy arcot kiveszek a tömegből, de utána gyorsan visszaolvad az is a foltba. Amikor pedig esetleg normálisan látok, összeszorul a szívem, a szememet szúrják az előtörni készülő könnyek. Mindenhol szerelmesek nevetgélnek, vidám gyerekek szaladgálnak a galambok után. Ilyenkor a cipőmet kezdem tanulmányozni és sietősen eltűnök a boldogok közeléből.

Kint voltam most is. Fürödtem a hideg, ezüstös hold fényében. Sehol egy árva lelket nem láttam, csak pár autó ment el mellettem. Csend volt, néha-néha tv zaja szűrődött ki a házakból. Beleolvadtam az aszfaltba és zajtalanul, céltalanul barangoltam az utcákon. Tekintetem a járdát égette. A póló kapucnija a fejemen pihent, egy vászontáskát szorongattam a kezemben, amiben nem volt semmilyen fegyver. Nem bántam volna, ha esetleg valaki megtámad. Nem védekeznék akkor. Meg is ölhetnének. Nem érdekelne. Végre vége szakadna a létezésemnek. Könnyebb lenne! De mint már tudom, ez számomra lehetetlen! Könnyebb... Nem is ismerem igazán mit is jelent! Még soha nem tapasztaltam.

Könnyebb lenne haza menni és beszélni vele! Könnyebb lenne, ha elfogadnám, ki is vagyok! Könnyebb lenne megőrülni és meghalni! Minden sokkal könnyebb lenne, ha... Nem is léteznék! Mindent csak elrontok! Karanténba kéne zárni engem. Mindenkinek sokkal könnyebb lenne.

Végül megtorpantam és 180^o fordulatot vettem. Most valami könnyebb lehet! Haza megyek és beszélek vele! Lerendezem ezt! Kibékülünk! Újra jobb lesz egy kicsit az életem! Nagy léptekkel végigmentem az utcán. Mikor a házhoz értem, megálltam. Az ajtóra néztem és nem tudtam felé indulni. A lépcső valahogy túl hosszúnk, meredeknek tűnt, a kilincs magasan volt, nem tudtam volna elérni. De mégis elindultam. Lassan felléptem az első lépcsőfokra, aztán valahogy már minden könnyebbnek tűnt. Csak arra kellett figyelnem, hogy a jobb és a bal lábamat egymás elé tegyem. Az ajtó előtt megálltam egy pillanatra, majd határozottan lenyomtam a kilincset és beléptem a házba.

Csend volt. Valaki zuhanyozott. Démoni énem rögtön elfoglalta a szemem irányítását a kíváncsiság miatt. Az a valaki nagyon szomorú volt, édes illata belém ütközött. Ő volt az! Damon volt az! A fürdő ajtaja elé mentem és megtorpantam. Mi lesz, ha nem fog sikerülni? Ha nem akar hozzám szólni? Nem akar látni? Ezeket a gondolatokat elhessegettem és becsukott szemmel bementem a fürdőbe. Csendbe bezártam az ajtót, mégis felém fordult. A szeme rubinvörös volt, amiben mintha könnyek csillogtak volna. A haja csöpögött a víztől, teste habos volt. Amikor meglátott, leült a kádba és még szomorúbban nézett rám. A vizet elzárta, csönd ülepedett le a fürdőre. Odamentem a wc-hez és lehajtottam a fedelét. Ráültem és egy repedést tanulmányoztam a falon. Nem tudtam megszólalni. Némán ült ő is és várt. Végül ránéztem és könnyek folytak le az arcomon. Rám nézett, majd lehajtotta és megrázta a fejét.

- Damon. – kezdtem, de rögtön elcsuklott a hangom.

Felnézett rám, kezét a tarkójára tette.

- Damon. – mondtam ismét, de most tudtam folytatni. – Annyira sajnálok mindent! Hülye voltam! És miattam mindenkit lehangoltam. Légy szíves bocsáss meg! – hadartam, közben sírtam. – mindent elrontottam! Nem kellett volna felkapnom a vizet! Túlreagáltam mindent!

- Kida. – szakított félbe. – Ne magadat hibáztasd! Normálisan kellett volna megkérdeznem! Nem kellett volna így reagálnom! Te bocsáss meg nekem!

Bólintottam, mert nem tudtam megszólalni.

- Kida ne sírj! – monda és megint bólintottam. – Nyugodj meg, kérlek!

Felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz és magamhoz öleltem a lábamat. A fejemet lehajtottam, folyamatosan csak sírtam. Hallottam, ahogy kifújta a levegőt és kiszállt a kádból. Dereka köré tekert egy törölközőt, majd leguggolt elém. Kezeit az enyémre rakta és megszorította őket.

- Hé, hé! Kida! Nézz rám!

A könnyeim mögül felnéztem rá. Szám önkéntelenül lefelé konyult. Örültem annak, hogy kibékültünk, de csak most jöttem rá igazán, mennyire is hibáztam. Én csesztem el az egészet! Eddig őt hibáztattam, miközben nem is vettem észre az igazi bűnöst. A szememből tovább folytak a könnyek, vállam még mindig remegett a sírástól. Ahol Damon hozzám ért, ott jó érzés töltött el. Nagyon régen nyúlt hozzám. Oké, hogy csak két hete nem vettem róla tudomást, de ez nekem két hétnek tűnt. Most, hogy beszéltem vele, valami visszatért belém! Talán a szeretet, a barátság vagy a boldogság. Bármi is volt az már nagyon szükségem volt rá. A sírásom elállt és hüppögni kezdtem. Elnéztem róla, majd a padlót kezdtem vizsgálni. Azonban az állam alá rakta az egyik kezét és maga felé fordított. Becsuktam a szemem, alsó ajkamat beharaptam.

- Kida! Légy szíves! – unszolt. – Nyisd ki a szemed és nézz rám!

Hevesen megráztam a fejem. Beletúrt a hajamba és a homlokomra adott egy lágy csókot. Két szemem között kisimított egy ráncot. Végül mégis ránéztem. Elmosolyodott.

- Na, látod? Nem is volt nehéz!

Bólintottam és egy mosolyféle valamibe görbült a szám.

- Barátok vagyunk? – kérdeztem.

- Igen!

- Oké! Akkor most már minden rendben van! – biztosítottam inkább magamat, mintsem őt.

Nem mozdult, továbbra is a fejemet tartotta és előttem guggolt egy szál törölközőben. Szeme most is gyönyörű volt. Nagyon szép - és fura! De nem számít, nekem így tökéletes! Közben megcsókolt. Mielőtt tovább mehetett volna, elfordultam tőle és majdnem leestem a wc-ről.

- Damon. Ezt... ne, jó?

- Igen. De mért nem?

- Hát... amikor nem beszéltünk én azt úgy vettem mintha nem járnánk. És... – motyogtam.

- De szeretsz? Vagyis még szerelmes vagy belém?

- Persze! Csak... nem is tudom.

- Oké! Tudom, mire gondolsz!

- Igen! – kérdeztem ijedten.

- Pihenjünk egy kicsit.

- Igen! Pontosan. Addig lassítsunk, míg meg nem békélek magammal, jó?

- Mi? Nem... Vagyis miért kell kibékélned magaddal? – kérdezte zavarodottan.

- Azért mert én voltam a hibás! – vallottam be szomorúan.

- Kida, ne hülyéskedj már! Nem csak te rontottad el! Sőt te nem is rontottál el semmit. – magyarázta.

- De... – próbáltam ellenkezni, de leállított.

- Nincsen de!

- Oké! – egyeztem bele.

Kezeit lecsúsztatta az arcomról. Felállt, majd én is lemásztam a wc tetejéről. Az ajtó felé indultam.

- Ja és Kida! – állított meg Damon. – Leo keresett!

- Oké! – mondtam unottan.

Hát akkor Leohoz. Elindultam az irodája felé. Az ajtó ki volt nyitva, így csak egyszerűen besurrantam a résen. A székében ült a nagy mahagóni asztal mögött. Egyik vastag, több évszázados könyvet olvasgatta.

- Miért kerestél?

Megugrott ijedtében. Amint meglátott felállt, hosszú hajába beletúrt. A könyvet bezárta, majd megkerülte az asztalt és a szélének támaszkodott.

- Kerestelek, de már nem kellesz!

- Miért, mire kellettem volna? – mogorváskodtam.

- Doriant elkísérni az első munkájára. – úgy mondta, mintha csak az időjárásról társalognánk.

- Mi?

- Jól hallottad!

- Te teljesen hülye vagy? – akadtam ki. – Elment az eszed.

- Miért is? – értetlenkedett.

- Csak egy hónapja van itt!

- És akkor mi van? – kérdezte flegmán.

- Még nem készült fel normálisan! Várhattál volna még! Én is csak három év után mentem el az elsőre! Oké, tudom idősebb meg minden, de akkor se készült fel teljesen. Meg is halhat.

- Dehogy! Nagyon ügyes! Könnyen tanult!

- De akkor is!

- Fred vele van, ha esetleg segítségre van szüksége.

- Fred? Nagy segítség. – gúnyolódtam.

- Nem voltál itt! Sajnálom.

- Megvárhattál volna. – vágtam vissza. – És legalább könnyút kapott?

- Persze. Egy fekete angyal ikerpárt.

A szemöldököm a homlokom közepére szaladt, állam pedig leesett.

- Mi? Fekete angyal? – csattantam fel.

- Igen.

- Az neked könnyű?

- Miért neked nem az?

- De! De akkor se koboldok! Nagyon gyorsak és erősek! Erre nem gondoltál? Főleg egy ikerpár? Azok még erősebbek, mint egy. Elevenen felfalják őt.

- Mondom ezért küldtem el vele Fredet. – értesített róla ismét.

- Ja, a leglassúbbat és a leggyengébbet. Tényleg jó ötlet volt.

- Ha meghal, akkor meg nem is volt valami jó Kiválasztott.

- Nem vagy normális! – ordítottam.

Nem mondott semmit, csak állta a tekintetemet, szájának sarkában halvány mosoly bujkált. Belül fortyogtam a dühtől. Hogy lehet ilyen seggfej? Őrült f*szfej.

- Add ide a Papírt! Utánuk megyünk Damonnal! – mondtam határozottan.

- Felőlem.

- Oké! De tényleg jó lenne, ha ideadnád a Papírt!

Az asztalon kutakodni kezdett, majd egy vörös mappát nyújtott át. Kikaptam a kezéből és gyorsan átlapoztam.

- Már ma elindulunk Indianapolisba!

- Rendben.

- Az Audival mennék!

- Andrewtól kérd!

Megfordultam és Andrew szobája felé vettem az irányt. Egyet kopogtam és rögtön kinyitotta az ajtót.

- Hello. Elkérhetem Az Audi R8-at?

- Igen. Most javítottam meg! – büszkélkedett vidáman.

- Köszi.

A zsebéből előhúzott egy kulcsot és a tenyerembe ejtette.

- De ne legyen egy karcolás se rajta!

- Oké, egybe fogom visszahozni! – ígértem meg.

Vagyis próbálom kevés sérüléssel visszahozni, de erről neki nem kell tudnia!