Őrület
- Te terhes vagy! Gyereket vársz!
A föld forogni kezdett velem. Megkapaszkodtam a kilincsben, de a fém egyszerűen kifolyt az ujjaim között. Tehetetlenül a földre rogytam. Ó Istenem! Ez nem lehet! Kizárt dolog!
- Hogyan? – suttogtam.
- Hát, tudod, mikor egy nő és egy férfi ellenállhatatlan vágyat érez arra...
- Nem, azt tudom, hogyan lehet valaki terhes, de te honnan tudod, hogy én az vagyok?
- Érzem, és hallom! – felelte.
- Mi? Ez már nagyon zavaros.
- Nem tudom, mióta lehetsz terhes, azonban én már hallom a szívdobogását és a lélegzését. Vagyis a főbb szervei már nagyjából meg vannak, de te még nem veheted észre, mert még nem nőtt akkorára, hogy a hasad gömbölyödjön.
Kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. Sebastien gyerekét vártam. Arcomon egy hatalmas könnycsepp gördült le. Az életem meg fog változni. Nem engedem, hogy bárki is ártson neki, különben, ha valaki megsebzi, azt megölöm... könyörtelenül.
- És ő vámpír vagy démon lesz? – tettem fel az első bennem égő kérdést.
- Ezt nem tudom megmondani... de azt biztosra tudom, különleges és nagyon erős lesz. Ha valamelyik csoport mellé áll egy háborúban, az a fél fog győzedelmeskedni. – mondta baljósan.
- Köszönöm, Heather. – most még jobban aggódhatok, gondoltam magamban.
Bólintott, majd felállt és egy másik ajtón távozott. Egyedül maradtam. Szívem hangosan dobogott, lélegzetem szabálytalan volt. Agyamban ekkor ugrottak a kockák a helyére. A gyerekem nem csak az én életemet fogja megváltoztatni, hanem az egész világét. Ha tényleg lesz egy háború és a gyermekem egy faj oldalára áll, akkor az a fél világuralomra tör. Talán a vámpírok lesznek azok, talán a démonok, bárkivel is köt szövetséget, az emberiség sorsa megpecsételődött. A pokol elszabadulna és megállíthatatlan lesz. Azt pedig én nem engedhetem.
***
- Indulhatnánk már végre? – kérdezte harmadszorra Frank.
Én is kezdtem türelmetlen lenni. A Nap lemenőben volt és feltámadtak halottaikból a szürke felhők, melyek esőről árulkodtak. Már rég úton kellett volna lennünk... csak még azt nem tudtam, hogy merre. Kellett volna egy kis segítség, de aki tudott volna segíteni... nem léphettem újra az életébe csak úgy. Nem kérhettem tőle egy ekkora szívességet. Azt se tudtam, hogyan reagálna rám. Basszus! Pedig akkor is fel kellett hívnom őt! Beszélnem kellett ve... Damonnal! Felrúgtam az ígéretemet, de ha ezt nem tettem volna meg, Sebastien meghal.
- Frank, elkérhetném a telefonodat?
- Persze, Jess! – mondta, miközben belenyúlt pulcsija zsebébe. – Tessék, itt van!
Elvettem tőle, aztán gondolkodás nélkül beírtam a telefonszámot. Remegő ujjakkal megnyomtam a hívás gombot és pár lépéssel arrébb mentem a többiektől. Az ötödik csengésre le akartam tenni, de ekkor beleszólt.
- Ha még jobban meg szeretnéd keseríteni az életemet, Bianca, akkor mondjad nyugodtan.
- Damon?
- Ó, bocsi. Hello. Ki vagy? – kérdezett vissza.
- Ööö.. egy nagyon régi barátod vagyok. Olyan négy hónapja nem találkoztunk.
- Bocs, még mindig fogalmam nincs arról, hogy ki vagy.
- Megígértem, hogy örökre kilépek az életedből. – sóhajtottam. – Én vagyok az, Kida.
Nem jött válasz, csak a zilálását hallottam. Teltek a másodpercek, majd suttogásszerűen megszólalt.
- Tényleg te vagy az?
- Igen, Damon. Én vagyok. – biztosítottam remegő hangon.
- Istenem, ezt nem hiszem el. Felhívtál és beszéltél velem! Most már csak az kell, hogy vissza gyere! Szerelmem, annyira hiányoztál! Hol vagy most?
- Dallasban. És azért hívtalak, mert segítened kéne!
- Miben?
- Egy feketeangyalt keresek. Életbevágóan fontos lenne megtalálnom őt. – feleltem.
- Hogy hívják?
- Nathaniel Fres, de ha őt nem találod meg, akkor Cassandra Kiss is jó lenne.
- Rendben, várj egy pillanatot!
- Várok.
Két perc elteltével felsóhajtott és megszólalt.
- Oklahoma Cityben tartózkodnak éppen mind a ketten.
- Ó, nagyon köszönöm.
- Segíthetnék én is! – ajánlotta.
- Damon, nem akarlak ebbe téged is belekeverni. Van már elég segítőm. Nem lettem most ezzel a telefonhívással újra az életed része, érted?
- Nem, nem értem. Miért nem tudsz visszajönni hozzánk? Mi akadályoz meg ebben? – csattant föl.
- Amit tettem, az akadályoz meg. És új életet kezdtem, minden megváltozott. Már nem is ismersz. Teljesen más lettem. – magyaráztam.
- Szeretsz még?
- Igen, de nem úgy, ahogy te szeretnéd. Az az érzés, számomra már csak egy elmúlt emlékkép.
- És a levél? Amit abba leírtál, mind hazugság volt?
- Nem, nem volt hazugság. De már mondtam, minden más lett. Kérlek, értsd meg, mást szeretek. Az érzéseim elhalványultak irántad. Te már számomra, csak egy legjobb barát vagy, akivel közös múltunk volt! Nem gondolok rád úgy, mint régen.
- Jó, értem! Oklahomában találkozunk. – zárta le a témát.
- De...
- Tudod, hogy nem szeretem az ellenkezést.
- Tudom. Ismerlek.
- Nem teljesen. – mondta. – Fred halála óta megváltoztam én is.
- Mi?
- Igen, Fred halott.
- Istenkém. – kezemet a szám elé kaptam. – Annyira sajnálom. Mikor történt?
- Miután elmentél, rá két hétre. Egy hónapban két legfontosabb személyt elveszteni elég durva volt. Aznap este is kimentünk keresni téged. Rosszul tettük. Beleütköztünk pár vámpírba. Fredet megölték, de legalább magával vitt egyet. Ő is már kint nyugszik Diana és Leo mellett.
- Leot is kitemettétek? – kérdeztem igazi, maró gyűlölettel.
- Igen.
Az eddigi eltemetett dühöm fellángolt Leo neve hallatán. Újra meg akartam ölni, de most sokkal kegyetlenebbül. Eljátszadoztam volna vele. Azonban megnyugtatott az a tudat, hogy Leo helyett Gabrielt tudom majd így megölni.
- Kida, még ott vagy?
- Igen, itt vagyok.
- Jó, rendben. Mikorra értek oda Oklahoma Citybe? – érdeklődött.
- Holnapra már ott leszünk.
- Ott találkozunk.
- Damon...
- Nem, eldöntöttem. Akár akarod, akár nem, megyek. Dorian és Bianca is jön velem és akkor még többen leszünk.
- Ki az a Bianca? – kérdeztem.
- Ő is egy Kiválasztott, aki folyton idegesít minket. Nagyon ügyes és gyors, olyan, mint amilyen te is voltál, csak ő nem annyira lobbanékony.
- Már én se vagyok annyira lobbanékony. - ellenkeztem.
- Aha, persze. Akkor találkozunk Oklahomában. Szia.
- Szia. – a vonal megszakadt. – Basszus! – motyogtam.
Hogy lehettem ilyen hülye? Basszus! A telefont gyorsan visszaadtam Franknek, majd a fal mellé ültem. Nem voltam normális. Ő még legbelül engem akart, én pedig, tudtam, még mindig szeretem egy kicsit. Mi lesz, ha újra látom? Fellobban bennem a régi vágy? Csak úgy eldobnék érte mindent? Nem, ezt nem tehettem volna. Nem akartam még egy oltári nagy hibát elkövetni. Már így is nyakig ültem a szarban, és hálát adtam Istennek, hogy legalább nem hullámzik.
- Minden rendben? – vágott bele a gondolataimba Stefan.
- Igen. Persze. Minden csodás és rózsaszín egyszarvúak ugrálnak mindenhol. – gúnyolódtam.
- Úgy tűnik valaki kicsit kikészült. – állapította meg vigyorogva.
- Kicsit? Kicsit nagyon! – javítottam ki. – Basszus!
Kezemet hasamba csúsztattam és a gyerekemtől vártam a nyugalmat... nem sok sikerrel. Kezdtem úgy érezni, valaki nagyon pikkel rám és minden pillanatban a nevemet átkozza. Minden egyszerre a nyakamba szakadt. Sebastien, a vámpírok, Dorian, Damon és még ez a ki, meg nem született csöppség is. Azt hittem még két hónapja, hogy az új életem sokkal nyugisabb lesz. Erre meg... minden a feje tetejére fordult.
Várjunk csak! Te jó ég! Lucas! Teljesen kikészülhettek.
- Frank, még egy kicsit elkérhetném a telefonodat, légyszi! – kértem, miközben bociszemekkel néztem rá.
Ismét a zsebébe nyúlt és kihalászta a telefonját, utána nekem dobta. Rámosolyogtam, utána gyorsan tárcsáztam Lucas számát. A második csöngésre fel is vette. Valaki.
- Igen, haló? – szólt bele egy ismerős női hang.
- Hol van Lucas?
- Hé, be se mutatkozol? – nevetett a telefonba.
- Cassandra, hol van Lucas? – kérdeztem ismét.
- A hátsó ülésen alszik. Autókázunk egy kicsit.
- Még Oklahoma Cityben vagytok?
- Honnan gondolod, hogy Oklahoma Cityben lennénk?
- Cassandra! Még egyszer kérdezem...
- Igen, még ott vagyunk. – szólalt meg Nathaniel kicsit messzebbről. – De nem sokáig. Ha sietsz, talán még elérsz minket azelőtt, hogy megölnénk a te kis drágalátos Lucasodat és ezt az izomállat Leont.
- Ha egy hajszála is meggörbül, halott vagy. – fenyegettem.
- Nem biztos. – és letette a telefont.
Egy percig lefagytam, majd az égető düh életre keltett. Ismét felhívtam Damont. A többiek elnémultak és feszülten figyeltek.
- Merre tartanak Nathanielék? – vágtam rögtön a közepébe.
- Várj, mindjárt...
- Nem, nem várok. Siess!. – szóltam közbe aggodalmas hangon.
- Rendben. – pár másodperc múlva újra megszólalt. – Memphis felé mennek. Egy fekete Mercédesszel.
- Köszi.
- Mi is oda megyünk.
Nem köszöntem el tőle. Rögtön letettem, felálltam a faltól, a telefont Visszadobtam Franknek és a csomagokért nyúltam.
- Most azonnal megyünk! – jelentettem ki. – Irány, mozgás! Aki itt van, az jön, aki meg nincs, az majd később csatlakozik.
Megindult Stefan, én pedig gondolkodás nélkül követtem. Grace, Anthony és Frank sietősen felzárkóztak és próbálták tartani a gyors tempót. A folyosón a fény kezdett egyre jobban erősödni, a végén már elvakított a fehérség. Egy hatalmas terembe értünk, ahol az ajtóban álló őrök mellett ott várt ránk Jordan és Jonathan.
- Végre, mindenki megvan! – hadartam.
Az őrök gyorsan kitárták az ajtót előttünk, mi pedig kiléptünk a csillagos éjszakába. Enyhe szél enyhített a melegen. A felhők között előtűnt az ezüstös Hold és hideg fénye. Az út szélén három fekete autó parkolt.
- Ó, én kicsikém! – szólalt meg mögöttem Grace. – Jess, te velem jössz, jó?
- Persze, veled megyek.
Megfogta a könyökömet és a BMW-hez tolt.
- Vezethetek? – kérdeztem.
- Igen. – válaszolta, majd odaadta a kulcsokat.
Mind a ketten beültünk a kényelmes bőrülésekbe. Felsóhajtottam. Ez sokkal jobb volt, mint az én kis Audim. Újítanom kell majd egy kicsit. A kulcsot elfordítottam a gyújtásban és a motor vadul dorombolni kezdett. Hm! Ez tetszett! Rátapostam a gázra. Száguldani kezdtünk.
LUCAS
(a telefonálás előtt 6 órával)
Leon egész nap gyilkos tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Gondolataiban újra és újra belém kóstolt, megölt. Azonban délben kopogtattak a hotelszoba ajtaján. Felálltam a kanapéról, nem törődtem az oldalamba nyilalló fájdalommal. És elkövettem egy hibát. Nem hallgattam meg a kint várakozók gondolatait, egyszerűen csak ajtót nyitottam.
- Szia, Lucas! – köszönt Cassandra, majd beljebb lökött.
Nathaniel és egy vörös szemű vámpír követte. Leon leugrott az asztalról és tekintete még jobban lángolni kezdett a dühtől. Gondolataiban véres emlékek pörögtek sebesen. Ismerte ezt a vámpírt. Sue. Számomra nem mondott ez a név semmit, de már néha láttam Leon gondolataiban. Sue és Leon szeme megszólalásig egyezett formailag. A nő gondolatai is gyűlöletet sugárzott Leon felé, szeme villámokat szórt.
- Bátyus! Régen láttalak!
- Mit kerestek itt? – kérdezte Leon.
- Azt az édes kis cukorfalatot, Jessicat! Be akarjuk fejezni azt, mait elkezdtünk. Nem szeretünk semmit se félbehagyni. – felelte vigyorogva Nathaniel.
Leon felhorkantott és mellém lépett.
- Mi is őt keressük.
- Hol van? – kérdezte Cassie.
- Ha megtaláljátok, szóljatok. Mi se tudjuk. – válaszoltam. –Nem találjuk.
- Ez nagyon sajnálatos. – mondta Nathaniel.
Sue rám vetette magát. Leterített a földre, fejemet a márványhoz nyomta. Leon eközben felmordult és ő is a padlón kötött ki. Háta ívbe feszült, szeme az égre meredt. Cassandra kínozta. Nathaniel mellém guggolt és a kezembe szúrt egy tűt, melyen keresztül valamiféle kék folyadék folyt át a testembe. Látásom pillanatok alatt elhomályosult, a hangok elhaltak körülöttem. Percek múlva már csak lebegtem a semmi közepén.
petya te zseni vagy ez isteni feji lett gratulálok puszy
VálaszTörlésui.:első
mint mindig első vagy és lehet h csak az egyetlebn):
VálaszTörlésez azért elég tré meg minden de örülök h te legalább olvasod
nagyon köcce
pusza:Petya