Emlék csupán
- Hamarosan Memphisben leszünk. – jelentette ki édesen csilingelő hangon Grace.
- Igen, mindjárt.
Egész úton mindenféle dologról beszéltünk. Valahogy könnyen magnyíltam előtte, egyszerű volt vele bármiről is cseverészni. Már most megbíztam benne, a legféltettebb titkaimat is feltártam neki.
- Ööö... Heather mondta, hogy vigyázzak rád... és a babádra. És... ööö... – kezdte feszengve. – már előre bocsi, ha ezzel kellemetlen helyzetbe hozlak, de milyen egy vámpírral... lenni? Bensőségesen?
- Ezt hogy érted? – kérdeztem zavarodottan.
- A szex? Egy vámpírral? Milyen? Még én soha... senkivel. És kíváncsi vagyok. – vallotta be elcsigázottan.
- Wow... hát. – itt megremegtem az emlékektől. – Csodálatos. A gyönyör szinte már elviselhetetlen, ami minden egyes lökésnél, harapásnál fokozódik. Csak azt akarod, hogy még egyet és még egyet. A fejed elveszted és csak a szexre, a harapásokra a feléd magasodó férfira tudsz gondolni. És egyszer csak robbanás. Forró, édes hullámok borítanak el téged, égetően és kéjesen. Aztán kimerülten, izzadtan kezdődik újra az egész, mert nem éred be annyival, még többre vágysz.
Úgy éreztem, ekkor is elöntenek a mámorító, forró hullámok, gerincemen Sebastien keze siklik végig. Tudtam, hogy nincs velem, mégis magamban éreztem.
- Jessica?
- Igen?
- Köszönöm. – motyogta.
- Nincs mit. És azt megkérdezhetem, hogy te még miért nem feküdtél le senkivel? Nem zavar nehogy azt hidd. De olyan letört voltál, amikor mondtad, hogy te még nem voltál férfival. Tök jól nézel ki, mi a szex akadálya?
- Egyszerű. A bátyám, Anthony. Megtiltotta, hogy lefeküdjek bárkivel is míg meg nem házasodok. – felelte. – Mostanában meg nem is enged Jordan közelébe.
- Mi? Te és Jordan? – vágtam közbe.
- Igen, már vagy három éve imádom őt. Az első két évben faltuk egymást, de soha nem jutottunk el odáig. Aztán utána késő volt. Anthony egyszer meglátott minket és azóta utálja Jordant. Teljesen el tud borulni az agya. Akkor hozta ezt a nincs-szex-míg-meg-nem-házasodsz. – mondta szarkasztikusan.
- Nem maradsz le így se semmiről.
- 26 éves vagyok, a kurva életbe is! A Családban már az én koromban mindenki túlesett ezen, de én még nem. És annyira szeretném megtudni, milyen érzés. Jordan miattam nem fekszik le senkivel, nekem tartogatja magát.
- Akkor ezt miért nem mondtad el Anthonynak? – kérdeztem.
- Már próbálkoztam ezzel, de elengedett mindent a füle mellett. – válaszolta letörten. – Utálom! Utálom őt!
- Hé, ne utáld őt ezért! Azt hiszi, ezzel megvéd téged! Lehet, hogy nem akarja azt, hogy ugyanazokat a hibákat kövesd el, mint ő. Azt gondolja, úgy elveszít! Végül pedig már annyira fog védelmezni, hogy megutálod őt! Mond meg neki, hogy te a saját hibáidat akarod elkövetni, felnőtt vagy és szeretnél végre élni! Soha nem fog elveszteni téged, csak ő ezt nem érti!
- De olyan önfejű! – nyafogta.
- Pont, mint te. Vagy én. – kérdőn nézett rám. – Soha nem hallgattam senkire, engem se tudott senki se megfékezni. – elmosolyodtam. – Mindig a saját hibáimat követtem el és azokból nem mindig tanultam. Egy baklövést többször is elkövettem. És miért? Ó, igaz, mert egy idióta vagyok. – szomorúan felsóhajtottam. – Annyi vér tapadt már a kezemhez az ilyen őrültségek miatt. Ha akkor, azon a napon nem mentem volna el Leoval, most máshogy élnék. Lehet, hogy már lenne egy normális férjem, talán egy gyerekem is. Egy nagy kertes házban élnénk és lenne egy aranyos kutyánk. Nem ismerném a valóságot, én is egy tudatlan lennék, s egyre mélyebbre temetődne bennem az a részem, amely a végzetemet okozta.
Elhallgattam és hosszú ideig némán haladtunk az úton. Egyre több ház suhant el mellettünk, már Memphisben voltunk. Most az egyszer azt akartam ordítani: Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni! Ha belegondoltam abba, milyen lett volna az életem akkor, ha nem lennék Kiválasztott, elsírnám magam, megkérnék valakit, öljön meg. Igaz, nem ismerném Sebastient, de Diana még mindig élhetne és bármennyire is utáltam Fredet, ő is élhetne még.
- Jessica, hallod magad ilyenkor? – kérdezte a némaságba Grace. – Ne mondj ilyeneket, jó? Így vagy jó! Nem tudnálak téged elképzelni háziasszonynak. Tökéletes vagy, én ezen nem változtatnék a te helyedben. Mindenkinek meg van a maga harca, és aki feladja a küzdelmet, az igazán hülye és biztos halál a sorsa. Az élet egy nagy kihívás, és csak azok tudják igazán, mit is jelent élni, akik elfogadják a kihívást. És amikor azt mondod: Feladom., gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: Egek, mekkora lehetőség. Tudom, te ezt az életet átokként éled meg, de te olyan dolgokat láttál, hogy sok ember irigyelne téged. Örülj annak, hogy élsz, és ennyire barátod van, akik folyton támogatnak.
- De... – próbáltam ellenkezni, de a szavamba vágott.
- Nincs de! Rengeteg dolgot éltél át, és ha ezek a tapasztalataid nem lennének meg, nem ilyen lennél. Nem az igazi volnál, csak egy rossz másolat.
Gracenek igaza volt. Én se tudtam magam máshogy elképzelni. Nem voltam tökéletes, de legalább igazi lehettem. A hibáim nélkül csak egy hamisítvány lennék, csak árnyéka önmagamnak. A múlton nem tudok változtatni, azonban a jövő még előttem áll és nem látok tőle semmit. Eddig féltem a kudarcoktól, de most már tudom, hogy ez hülyeség volt. Nem kell félnem a kudarcoktól, végig kell játszanom a játékot.
***
A kávézó felé sétáltunk. Az autókat egy közli parkba hagytuk, onnan mentünk a találkozási helyre. Az emberek eléggé feltűnően megbámultak minket, főleg Jordant és Franket. Nagyon kitűntünk a tömegből. A kávézóba amint beléptünk, elhallgatott mindenki, majd miután minden porcikánkat jól megnézték, újra beszélgetni kezdtek. Dorianék illatát rögtön megéreztem és hamarosan meg is pillantottam őket. Egy bokszban ültek és vártak ránk. Frank és Stefan mellettem maradt, a többiek szétszéledtek. Hárman Dorianék asztalához mentünk. Dorian felnézett, majd elmosolyodott.
- Nem kérünk semmit! – morogta Damon, miközben rám nézett.
Szeme nem változott semmit, ugyanolyan vörös és gyönyörű volt, de nem árulkodott felismerésről. Elmosolyodtam és leültem Dorian mellé.
- Nem mondtad meg nekik? – kérdeztem.
- Nem, meglepinek hagytam a... dolgokat.
- Bocsi az orrodért.
- Hé, Dorian! Kik ezek? - kérdezte az ismeretlen, Bianca.
Ijesztően hasonlított régi önmagamra. Haja neki is rövid volt, így jól láttam a tetoválást a nyakán. Szeme kék tűzben égtek, arcvonásai most megfeszültek. Keze a fegyverén pihent, harcra készen.
- Bianca, Damon bemutatom az egyetlen, az utánozhatatlan... Jessicat! – kicsit túljátszotta magát. – Bár nektek más néven ismerős. Ő Kida.
- Jó vicc, de most tényleg? Ki ez a kis mű lotyó? – kérdezte Bianca mosolyogva.
Damon mozdulatlanul nézett engem. Minden apró mozdulatomat, arcom minden vonását, szemem csillogását. Pár pillanat múlva eltátotta a száját, szeme elkerekedett.
- Tényleg te vagy az? - hangja remegett.
Arcom elkomorult és felidéztem egy szomorú dolgot, amit csak ő és én tudhattunk.
- Ezer csókot és a szívemet hagyom itt neked. – idéztem.
- Kida. – bukott ki belőle.
- Na, végre!
- Dorian, kuss! – hurrogta le.
- Elmagyarázná már valaki, hogy most mi van? - kérte zavarodottan Bianca.
Biancara vigyorogtam, kezemet az asztalra tettem.
- Én is olyan voltam, mint te. Csak néhány dolog miatt most már máshogy nézek ki. – kezdtem. – Ugye tudod, hogy kik nyugszanak a kertben? Egyiküket én öltem meg. – suttogtam jéghidegen. – Leo annyira idegesítő volt, szívből gyűlöletem és hát... végeztem vele. Gondolom azt is tudod, bár azt kétlem, hogy meséltek volna rólam, de egy elég erős Kiválasztott voltam. Már ez se igaz. Változtak a dolgok Margaret. Tyler és Sebastien után.
- Ki az a Sebastien? - érdeklődött Damon.
- A te utódod. – válaszolta helyettem Dorian. – Egy cukorfalat... vérszívó.
Ekkor Damon agyában minden a helyére ugrott. Szeme elsötétült, arca megkeményedett.
- Tényleg azt kéred, hogy mentsük meg a te kis drágalátos vérszívódat? – minden szót nehezen ejtett ki a düh miatt.
- Igen, ezt kérem tőletek.
Bianca elővette a pisztolyát és az asztal alá rejtette, Damon ugrásra készen megfeszítette minden izmát, Dorian pedig... csak nyugodtan ült mellettem.
- Hat démon és egy lidérc ellen is ki mertek állni, - szólalt meg először Stefan.
- Stef, nem fogunk egymással harcolni! Ha nem akarnak segíteni, akkor nem erőltetem. – szólaltam meg. – Így is elegen vagyunk, el tudjuk kapni Nathanielt és Cassandrat. – az arcomon egy-egy izom megrándult, amikor kiejtettem a nevüket.
- Nyugi csajszi, én veled vagyok, ha nem húzol be még egyet. – nyugtatott Dorian.
- Normális vagy, Dorian? – akadt ki Bianca. – Egy vámpírt megmentenél, csak azért mert ez a csaj azt mondja?
- Kida megmentette az életem kétszer is, az egyikbe majdnem belei s halt. Tartozom neki ennyivel. – válaszolta sziklaszilárdan.
- De akkor is vámpír! Tudod, az a szívtelen szörnyetek, aki ártatlan emberek vérét szívja. – mondta Bianca.
- Te semmit se tudsz a vámpírokról. – felhorkantottam. – Az igaz, vannak szívtelen vámpírok, de nem mind az. Néhányan tudnak szeretni, még nem is ölnek embereket. Egyiküket elég közelről megismertem és nála egy ember se tudna jobban szeretni. – magyaráztam. – Ha ő nem lenne, én még ma is csak egy roncs lennék. Rengeteget köszönhetek neki. Ugyanúgy szeret m őt, mint egykor Damont. Bármit megtennék érte. Megmentem őt, akár segítetek, akár nem. – arcomon végigfutott egy forró könnycsepp. – És ha most azt mondjátok, nem segítetek, akkor mennénk is. Nem érünk rá beszélgetni, sietnünk kell.
Felálltam az asztaltól és letöröltem a kósza könnycseppet. Damon felsóhajtott, kezét tarkójára tette.
- Nekünk csak abba kell segítenünk, hogy elkapjunk valakit? - kérdezte.
- Igen, csak ennyit kérek tőletek. – feleltem higgadtan.
- Bianca benne vagy?
- Van más választásom, - kérdezett vissza.
- Szerintem nem nagyon. – felelte százas mosollyal Dorian.
Bianca elhúzta a száját, majd rám nézett. Pár pillanat múlva legyintett és bólintott.
- Köszönöm. – suttogtam.
Damon felnézett és a szemeimbe temetkezett. Éreztem, hogy mindjárt megtörik a jég és ő is segíteni fog. Hamarosan be is következett ez.
- Segítünk, és utána mindenki éli tovább a maga saját életét, jó?
Bólintottam. Mind a hárman egyszerre felálltak az asztaltól és mellénk léptek. Halványan elmosolyodtam, aztán megfordultam és elindultam az ajtó felé. 10 emberrel csak el tudjuk kapni őket. Így már biztos sikerülni fog.
LUCAS
A fejem iszonyatos ütemben lüktetett, Szemgolyóm azzal fenyegetett, hogy hamarosan kiesik az üregéből. Minden mozdulatnál tiltakoztak izmaim. Egy nyirkos szoba padlóján feküdtem, egy eléggé vékonyra kifeküdt, piszkos matracon. A szoba egyetlen lámpája idegesítően zümmögött és villogott. Valaki mellettem morgolódott, fel-alá járkált. A szobatársamra néztem. Leon volt az. A tudatomig csak akkor ért el az, mi is történt. Lassan felültem, közben a szemeimet dörzsöltem. Meg akartam szólalni, de a torkom ellenségesen tiltakozott a beszéd ellen. Fenébe! ez a szer rendesen kiütött. Aztán mégis megszólaltam.
- Hol vagyunk?
- Memphisben. – felelte röviden.
- Régóta? – kérdeztem két ásítás között.
- Nem, csak 4 órája.
Lassan felálltam és a falnak támaszkodtam. Fejemet hátra döntöttem, szemeimet lehunytam.
- Honnan ismered azt a Suet? – érdeklődtem.
Megállt, utána mellém lépett és a földre ült, hátát a falnak vetve. Sóhajtott.
- Ő a testvérem. – itt egy kis szünetet tartott, majd fojtatta. – 1667 áprilisában új emberek jöttek a faluba. Sokkal másabbak voltak, mint mi. Máshogy beszéltek, máshogy öltöztek... és máshogy étkeztek. Miután megérkeztek különös gyilkosságok történtek. Kijárási tilalmat rendeltek el, de én sokszor este dolgoztam. Egyik este hazafele menet találkoztam egyikükkel. Nem volt valami elbűvölő szépség, azonban a szeme... olyan volt, mint az olvadt csokoládé. Teljesen megigézett a tekintete, szerelem volt első látásra. Akkoriban volt egy másik kedvesem is, de amint megláttam Annat, teljesen elfelejtettem.
- Ő változtatott át? – szóltam közbe.
- Nem. A férje volt az. Egy hónapig minden jól ment, viszont utána minden pokollá változott. Május 22.-én esett az eső. Akkor is kint dolgoztam a házunknál. Anna eljött hozzám. Azt mondta, meneküljek, mert nem akar nemek olyan életet nekem, mint amilyen az övé volt. Nem értettem, hogy ezzel mit akar mondani. Hallgatom kellett volna rá, de nem tettem, csak megnyugtattam és dolgoztam tovább. Sírt, könyörgött, kért, hogy hallgassak rá és meneküljek, mentsem az életem, amíg nem késő. – itt megrázta a fejét. – Másnap ismét eljött. De nem egyedül. Egy vörös, magas férfi kísérte őt. Anna szemében égtek a könnyek, a férfi undorral méregetett. Különös nyelven Annahoz szólt, majd arcon vágta. Én felkaptam egy ásót és a férfi fejére sújtottam. Azonban ő nem jajgatni, hanem nevetni kezdett, aztán arca elkomorult és rám ugrott. Simán a földhöz ragasztott, meg se tudtam alatta mozdulni. Belém harapott, az összes véremet kiszívta. Reggel azonban újra felkeltem. Éhes voltam, így hát kimentem a pajtából. Sue a konyhában szorgoskodott. Ebédet főzött. Haját felkontyolta, nyakán az erek kidagadtak. Amint megéreztem a vére illatát, minden izmom megfeszült és csak azt akartam. Mögé lopakodtam, először csak belé kóstoltam, de végül az összes vérét kiszívtam. Megijedtem, azonban egy részem azt ordította, adjak neki a véremből. Nem gondolkodtam tovább, megtettem. Megvágtam a csuklómat és adtam a véremből. Hülye voltam, hogy ezt tettem. Rendben, nem halt meg, de miután ő is megtapasztalta ezt az életet, azt mondta, ez sokkal rosszabb, mint a halál. Eltávolodtunk egymástól, próbáltunk elvegyülni az emberek között, bár ilyen szemekkel elég nehéz volt. Én még azért jobban jártam a sárgával, de Sue vörös szempárja... Utána soha többé nem találkoztunk, egészen mostanáig.
- Te is utálod őt? Vagy még azért testvérként tekintesz rá?
- Mindkettő. Mióta azt a dolgot tette, utálom. – szeme elsötétedett, viszont az emlékeit nem hallottam. – De még mindig a testvérem.
- És azt a vámpírt, aki átváltoztatott, megtaláltad?
- Megöltem. – felelte félvállról.
- Annaval mi lett? – kíváncsiskodtam.
- Őt is megöltem. – mondta érzelemmentesen, majd felállt és a matracra dőlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése