Démonduma
Valaki megrázott, így muszáj volt felébrednem. Mindenem zsibbadtan tiltakozott az ellen, hogy fölálljak az ágyról, de mégis megtettem, mert amint kinyitottam a szemem, teljesen összezavarodtam. Hol voltam, most őszintén? Ajjaj! Ez a gyors felállás nem tett jót, rögtön szédülni kezdtem és elég durva hányingerem támadt. Visszarogytam a szivacsra. Nagyon el volt használódva, mivel a fenekembe beleszúródott egy rugó, így kénytelen voltam arrébb ülni. Mielőtt azonban elnyújtózhattam volna, valaki megköszörülte a torkát. Pillanatok alatt éberebb lettem. Keresni kezdtem a vendégemet. Egy széken ült. Méz szőke haja arcába hullott, néhány hosszabb tincs copfban lógott válla mögött. Szemei még ebben a kevés fényben is világított. Éppen cigarettázott, aminek füstje elért engem is.
- Végre felkelt a mi kis Csipkerózsikánk. – gúnyolódott. – Hogy aludtál álomszuszék?
- Jól. – feleltem röviden. – Ki vagy?
- Mi ez az ellenséges hangnem? Mi rosszat tettem veled? Amúgy meg Stefan vagyok. Én mentettem meg az életedet, ha úgy tetszik. – fényezte magát, miközben kifújt egy adag füstöt.
- Miért kellett volna engem megmenteni? – értetlenkedtem.
- Hát, édes kis bogaram, miközben Jace visszahozott, elájultál. Ő teljesen kiakadt, azt hitte, ő ölt meg.
- Nem sok hiányzott hozzá. – motyogtam inkább magamnak, mint neki, de úgy tűnt ő is meghallotta, mert elmosolyodott és elnyomott egy kacajt. – Folytasd! Kíváncsi vagyok, miért is vagy te az én megmentőm.
- Folytatni akartam úgy is, de megszakítottál cicám! – elnyomtam egy dühkitörést a cicám hallatán. – Na, igen...ööö...ja,nem minden sebed gyógyult be tökéletesen, így csak folyt a véred. És mivel én elég jó kis gyógyító vagyok, adnom kellett a véremből. Szóval, tegnap begyógyultak a sebeid, ma pedig már felkeltettelek, mert úgy, kilőve elég unalmas voltál. – fejezte be a mondandóját, majd elmosolyodott.
- Mikor hozott ide Jonathan?
- Két napja. – válaszolta.
- Te jó ég! – akadtam ki.
- Mi van? Csak nem sietsz valahova? Valaki meghal, ha késel, vagy mi? – találgatott és pont beletrafált.
- Pontosan. – suttogtam.
Összehúzta szemöldökét és lassan felállt a székből. A cigaretta csikket elnyomta a földön, utána még mindig értetlen tekintettel hozzám lépett és kezét nyújtotta. Felnéztem szemeibe, mely őszinte kedvességgel csillogott. Végül megfogtam kezét és felálltam. Amikor hozzáértem, apró bizsergés futott végig a testemen, láttam az arcán, ő is érezte. Barátságosan rám mosolygott.
- Ez azért volt, mert a tested felismerte a véremet a te szervezetedben is.
- Oké, megnyugodtam. – mondtam, de a két lépés távolságot tartottam vele.
- Nyugi, nem szoktam nagyot harapni...csak kicsit.
Szememet forgattam a hülyeségei miatt. Egyszerre utáltam és kedveltem ezt a fazont. Idegesítő és egyben megnyerő is. Folyton fecsegett és fura megjegyzéseket tett. Viszont, hogy most a folyosón járkáltunk, nem szólt egy szót se. Egyre hosszabbá és kényelmetlenebbé vált a csönd, így ráerőltettem magam, hogy beszéljek vele.
- Egyébként, te is démon vagy?
- Igen. Miért, minek gondoltál?
- Hát, sok mindennek gondoltalak. – hülyéskedtem, de ő valahogy nem vette a poént.
Komornak tűnt. Teljesen kicserélődött, már nem olyan volt, mint ott, a szobában. Elszállt belőle minden vidámság. Na, így már egy cseppet se volt szimpatikus. A hangulatom nekem is egy kicsit lejjebb csúszott, s az arcom érzelemmentes vonásokat öltött.
- Hova megyünk? – motyogtam kissé ellenségesen.
Megállt és rám nézett. Megrázta fejét, miközben sóhajtott. Válaszra nyitotta száját, de végül bezárta és megint elindult. Azonban én nem mentem utána, még vártam a válaszát. Pár lépéssel később vette csak észre, hogy nem tartok vele. Az arcán egy sötét árny zuhant át, szeme dühösen megcsillant.
- Jössz már? – dörögte.
- Hova megyünk? – kérdeztem újra.
Vett egy nagy levegőt, majd becsukta a szemét és így válaszolt.
- Te fürdeni mész, én pedig a többiekhez. Elmondom, hogy felkeltél. Így már jó? Most már gyere!
Nagy léptekkel mellé sétáltam, de nem indult el. Dühösen kifújtam a levegőt és direkt nem néztem rá.
- Nem indulunk már végre?
- Édes, kis hercegnőm, leszállhatnál a magas lóról! Nem te parancsolsz nekem, oké? És akkor indulunk, amikor én mondom!
- Akkor mondjad! – utasítottam.
Se szó, se beszéd, elindult, inkább végigviharzott a folyosón, mint sétált. Lassan én is követtem, mindvégig őt néztem. Inge alatt kidomborodó izmait végigsimítottam volna. Aurája vörösen izzott, az egész folyosót betöltötte. Végül megállt egy ajtó előtt és felém fordult. Arcvonásai rendeződtek, szeme ismét vidáman csillogott. Lehiggadt. Ez az érzelemhullámzás eléggé kiakasztott. Ilyet se láttam még. Közben beértem és két lépés távolságra megálltam előtte.
- Azt hiszem, van bent pár ruha, ami jó lehet. Fürödj meg, és ha bármi van, csak sikíts, jó?
Bólintottam és a kilincsért nyúltam. Stefan hátrébb lépett egyet, aztán rám mosolygott. Nem viszonoztam a vigyorát, csak beléptem a fürdőbe és orra előtt becsaptam az ajtót. Megfordultam. Majdnem elájultam az elém táruló látványtól. Az egész szoba fehér kristályokból volt kirakva. A padló, a fal, a plafon, minden. A kád a padlóban tűnt el és az is csillogó gyémántokból készült. Gyönyörű volt! Csak egy kis lámpa világított, mégis minden nem evilági fényben úszott. Mintha a mennyország egy darabja lett volna. Kényszerítettem magam, hogy engedjem el a kilincset és kezdjek levetkőzni. A ruháimat soha nem hajtottam össze ilyenkor, most mégis megtettem. Bemásztam a kádba. Nem is nyitottam meg a csapot, rögtön víz kezdte töltögetni a kisebb medencét. Tíz perc múlva már nem hallottam a víz csobogását. A forró, habos nedvesség teljesen körülölelt. Jó volt, hogy lemosta rólam az aggodalmat, a fájdalmat, a kétséget, a rettegést. Egy egész napot itt töltöttem volna, de most semmiképpen nem értem rá. Sebastiennek szüksége volt rám, nem hagyhattam cserben.
Végül háromnegyedóra után szomorúan kikászálódtam a kádból és ruhakeresésbe fogtam. Először észre se vettem a szekrényt, de aztán mégis megtaláltam. Kivettem belőle egy bővebb fehér ruhát, és felvettem, csak később vettem alá egy francia bugyit is. A hajamat megtöröltem és a még mindig vizes tincseket megfésültem. Az ajtón valaki kopogtatott. Szívem majdnem kieset a helyéről.
- Igen? – szóltam ki.
- Kész vagy már? Vagy úszóhártyákat is akarsz növeszteni?
Az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Stefan 15-cm-re állt tőlem. Teljesen meglepődtem. Egy lépést hátráltam, de ő kinyújtotta hosszú, izmos karját és visszahúzott magához. Szeme rabságban tartotta az enyémet.
- Így sokkal jobban nézel ki. – vallotta be rekedtes hangon.
- Ilyen közelről, vagy ebben a ruhában?
- Mind a kétféleképpen.
Még mindig nem engedett el, kezdett nekem egyre kínosabb lenni ez a helyzet, miközben vérem a forrásponthoz közelített. Tekintetemet elszakítottam róla és ezzel elértem, hogy elengedjen.
- Menjünk! – motyogta, majd elindult. – Sajnálom, többé nem fog előfordulni.
- Semmi gond. Minden elfelejtve. – zártam le a témát.
Némán siettünk végig a folyosók labirintusán, egy idő után már fogalmam se volt arról, hogy hol voltunk. Mivel tovább mentünk, annál több démon sétált el mellettünk. Egyikük se foglalkozott velünk, csak saját magukkal törődtek. Egyszer csak a folyosó kiszélesedett és a plafonig érő ajtó elé értünk. Tucatnyi őr hajolt meg Stefan felé, miközben gyanakodva sandítottak rám.
- Velem van, nem okoz gondot! – nyugtatta meg őket.
Bólintottak, utána ketten az ajtóhoz léptek és kitárták előttünk. Stefan elindult, azonban visszafordult felém és intett nekem. Arca most is komor, érzelemmentes volt. Mi a szar baja volt ilyenkor? Tényleg nagyon fura! Nem voltam benne biztos, hogy meg tudtam volna szokni ezt. Közben mellé léptem és benéztem a terembe. Mindent vörös bársony borított be. Több kanapé sorakozott a falak mentén, melyek tömve voltak démonokkal. Középen egy kisebb emelvény magasodott, amin 5 trónszék foglalt helyet. Háromban ültek is. Középen egy idősebb, hosszú hajú férfi pihent, arca unalmat tükrözött. Zöld szeme megvillant, amint meglátott. Egyik oldalán egy gyönyörű, szőke hajú, kék szemű nő ült. Még ilyen távolságból is láttam hosszú, vörös körmeit és minden ujján megcsillanó gyűrűit. A férfi másik oldalán egy fiatal férfi terpeszkedett. Lábát lazán feltette a mellette lévő szék karfájára. Szeme olyan zöld volt, mint az idősebbik férfinak. Lehet, hogy ő volt a fia. Stefanra fölényesen ránézett, majd rám is, de amikor tekintete tovább időzött rajtam, elmosolyodott.
Stefan eközben közelebb ment az emelvényhez és meghajolt.
- Apám, anyám, ő itt Jessica Arle. Róla meséltem. – mondta őszinte tisztelettel.
- Gyere közelebb és hozd a lányt is. – parancsolta a férfi.
Eléjük vonultam, miközben Stefant néztem. Mellette álltam meg és tekintetemet az emelvényen ülőkre emeltem.
- Ő itt a feleségem, Heather és a fiam, Eric. Én Conor vagyok, a Dallasi Démonok Ura. Milyen szándékkal jöttél hozzánk?
- Segítségeteket kérem!
- Miben? – kérdezte az angyalszerű Heather, közben egy arany tincsével kezdett szórakozni.
- El kell kapnom egy feketeangyalt és vissza kell vinnem őt Detroitba.
- Detroit vámpírváros. – jelentette ki Conor.
- Igen, az.
- Akkor miért segítenénk? Utáljuk a vámpírokat, szóval nem teszünk nekik szívességet. – szólalt meg először Eric.
- Mert ez egy csere lenne. Én odaadom nekik a feketeangyalt, ők pedig visszaadják az egyik barátomat. Erre két hetet kaptam és már eltelt belőle öt nap. Úgyhogy sietnem kell, azért mert nem biztos, hogy megtartják a szavukat.
- Mi van akkor, ha már nem él a barátod? – vetette föl az ötletet Conor.
- Akkor bosszút állok és abban is segíthettek.
- És ez miért lenne jó nekünk?
- Mert végre lenne egy kis akció az életetekben. – csattantam föl. – Egész életetekben itt ültök, és nem csináltok semmit. Páran, ha megtehetnétek, kilépnétek ezekből az unalmas napokból, és ha már megtehetitek, akkor csináljatok valami jót is. Ne csak romboljatok, építsetek is! Nem azt kérem tőletek, hogy mindannyian velem gyertek, elég lenne pár démon is. – Hangom ellágyult, szinte már könyörögtem. – Néha valakinek fel kell kelnie a tündérmesékből és az a valaki mindig én vagyok. Négy hónapja új életet kezdtem és egész jól is ment, míg a vámpírok közbe nem avatkoztak és el nem vitték Sebastient. Utána minden összeomlott, de most újra felépíthetem az álmom, ha segítetek nekem. Ha kell, könyörgöm. Csak kérlek, segítsetek!
Pár perc némaság következett, majd Eric hangos nevetésben tört ki.
- Hú, de megható volt! Már majdnem el is hittem. Jó kis színésznő vagy, az biztos! – mondta, miközben még mindig röhögött.
- Miért, ki vagy te, hogy kérdőre vonj engem? Te nem egy isten vagy, aki büntet és megkegyelmez, tilt és jutalmaz. Te egy démon vagy, aki ilyennek képzeli magát, miközben egy nagy nulla, egy senki vagy. – a senkit úgy ordítottam, hogy még egy süket is meghallotta volna.
Felháborodás és helyeslés moraja zúdult végig a kanapékról szemlélődők tömegén. Eric arcáról lehervadt a mosoly, s szemében vad düh csillant meg. Conor arca azonban düh helyett elismerést mutatott. Stefannak leesett az álla, elkerekedett szeme köztem és Eric között cikázott.
- Hogy merted ezt mondani, te kurva? Vond vissza azonnal, vagy hord el innen magad! – ordította magából kikelve.
- Soha nem fogom visszavonni és egyébként sem parancsolsz nekem, mivel már mondtam, egy senki vagy. – nem ordítottam, helyette nyugodtan, fölényesen beszéltem.
Eric arca vörös színt öltött, szeme őrülten csillogott. Felállt, s pillanatok alatt leviharzott az emelvényről. Elém lépett. Meg akart ütni, de én elhajoltam a ballosa elől, így a levegőbe öklözött. Mellé léptem és egy egyszerű mozdulattal kilöktem alóla a lábát. Tehetetlenül a padlóra esett, ettől még dühösebb lett. Felállt, azonban mielőtt megüthetett volna, Conor lépett közénk. Fiát ellökte tőlem, majd gyorsan felém fordult. Elismerően bólintott és félig meghajolt.
- Nem tarod vissza az indulataidat. Ez pedig csakis egy tökéletes démonra vall. Aki pedig képes egy Urat becsmérelni, az nem őrült, hanem bátor. – mondta hangosan, hogy mindenki hallhassa. – Segítünk neked!
- Köszönöm.
- Nincs mit. Aki ilyen démon, annak öröm segíteni. – elmosolyodott közben.
- És tényleg elég csak pár démon. Nem akarok egy hatalmas hadsereggel elindulni. – magaráztam.
Legyintett, majd körbenézett a teremben.
- Anthony, Grace, benne vagytok? Segítetek neki?
Követtem tekintetének útját. Egy rózsaszín hajú nőt és egy gyönyörűen csillogó, zöld szemű férfit nézett. Mindketten bólintottak, majd felálltak és közelebb jöttek. Conor Stefan felé fordult.
- Te és Frank? – kérdezte.
- Persze, bármikor. Frank már úgyis akart valami kis izgalmat.
- Uram, mi is mehetünk? – szólalt meg egy ismerős hang az ajtóból.
Felé fordultam. Jonathan volt az, mellette egy rá hasonlító férfi állt.
- Ó, Jordan! Végre kibújtál a barlangodból? – gúnyolódott Anthony.
- Eddig is kint voltam. – válaszolta mogorván Jordan. – Conor, ha megengedné, szeretnék én is segíteni. A feketeangyalokra úgyis bosszút fogadtam és most már ideje törleszteni a szüleim halálát.
- Minél több, annál jobb, nem? – szólalt meg vidáman a rózsaszín hajú Grace.
Rám mosolygott, s én önkéntelenül elmosolyodtam. Úgy tűnt, vele jól megleszek. Stefan eközben eltűnt. Furcsa aggodalom kerített hatalmába. Ő volt is az úgymond támaszom, az itt jelenlévők közül őt ismertem a legjobban. Nélküle majdhogynem védtelen voltam. Aggodalmamat próbáltam leplezni a többiek előtt. Anthony és Jordan tovább folytatták a saját kis szócsatájukat. Kezdett ebből nagyon elegem lenni. Tudtam és néha szerettem is ordítozni, de most ezekhez a vitákhoz egyáltalán nem volt semmi kedvem. Ideje volt közbeszólni, vagy inkább közbeordítani.
- Hagyjátok már abba az egymás csipkelődését! Felőlem ordítozzatok egymással, de most sietnünk kell! Felejtsétek el a köztetek dúló nézeteltéréseket és fogjátok be a pofátokat! – kiabáltam.
Az egész teremre halálos némaság omlott. Conor most is mosolygott, azonban aurája szélét a félelem pirosa csipkézte. A kanapékon ülők lassan hullámoztak ki a teremből. Eric még utálatosabb tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Remek! Szuper! Még egy ellenség. Már nem volt így is elég belőle? Kellet nekem még ez is! És végre! Stefan visszatért, oldalán egy fiatalabb sráccal. Olyan szeme volt, mint Jordannek, azonban a többi dolog egyáltalán nem stimmelt. Arca sokkal kedvesebb, vidámabb volt, haját kék és piros csíkok tarkították.
- Á, Frank! Reméltem, bátyád meggyőz arról, te is segíts Jessicanak! – szólalt meg Conor a fájdalmas csöndben.
- Végre nem kell folyton a tévé előtt ülnöm és pornót néznem. – felelte őszintén Frank. – De mi ez a nagy csönd? Valaki meghalt? Gyászolunk? Mert akkor gyorsan át kéne öltöznöm. Bár senki nincs talpig feketében. – körbenézett, tekintete megakadt Jordanen. – De mégis! – száját elhúzta, majd rám emelte vörös szemeit. – Egy ismeretlen angyalarc! Hadd mutatkozzam be. Frank Ring vagyok, bár ezt könnyen kitalálhattad volna. – beszéd közben felém lépett és viccesen meghajolt.
- Jaj, Istenem! Semmi esélyed öcsikém! Már foglalt. – nevetett föl Stefan.
- Próbálkozni csak lehet, nem?
- Hát... nem. – válaszolta, miközben tekintete lágyan simogatta minden porcikámat.
- Srácok, nem mehetnénk végre? – kérdeztem elpirulva.
Ennyi figyelem már túl sok! Valahogy mindig a reflektorfény szélén álltam, de most úgy éreztem, a reflektort pontosan rám irányították. Elég frusztráló volt. Ekkor Heather felállt és lejött az emelvényről.
- Jessica, gyere! Beszélnem kell veled! – jelentette ki, aztán elindult.
Összezavarodva követtem. Kimentünk az ajtón és átvágtunk a kint várakozó démonok tömegén. Azonban a folyosókon nem barangoltunk sokat, rögtön az első ajtón bementünk. A szoba egyetlen berendezése egy hatalmas ágy volt. Arra ült le Heather. Kezével mellé intett, hogy üljek le.
- Inkább állva maradok!
- Én a te helyedben leültem volna, de te tudod. – sóhajtott. – Mégse ülsz le? Nem akarom, hogy bármi bajotok essen.
- Bajotok? – értetlenkedtem.
- Igen. Jól hallottad. Te...
Petya a függővég szupi lett mi lesz jesssel? gratula
VálaszTörléspuszy
köcce
VálaszTörlésmajd kiderül...
meglepő lesz bár lehetett már sejteni
pusza: Petya