9. Váratlan eltűnés - A Kitaszított

Na, itt van az új feji! Ez csak egy olyan lightos rész lett, de ilyen is kellett bele! Remélem azért tetszeni fog! Kommentárt! Pusza: Petya

Váratlan eltűnés

Felnéztem lila szemeibe és ravaszul elmosolyodtam. Ha-ha! Végre visszajötte a csipetcsapat! És ő se hallja a gondolataimat! Egyedül leszek a fejemben végre. Most már le tudom ordítani a démon és a vámpír fejét. Olyan boldog voltam. Már csak Nathanielt kellett volna elkapnunk. Ekkor az örömöm elpárolgott, arcomról lehervadt a mosoly, s a szomorúság kerített hatalmába. Mi van, ha nem fogjuk megtalálni? Sebastien meghalna és én elvesznék én is, megölném magam. Kell még segítség! Gyorsan felültem. Szédelegni kezdtem, alattam az ágy meg-megbillent. Lucas visszahúzott, aztán mélyen a szemembe nézett.

- Jess, még ne siess sehova. – súgta. – Rendben, hogy már nincs semmi bajod, de Cassandra ereje még nem szívódott fel teljesen az elmédből!

- Pedig tényleg jól érzem magam. Nincs semmi bajom. – hazudtam.

- Kérlek, nem kell hősködnöd. Még van tíz napunk, hogy elkapjuk Nathanielt, úgyhogy nem kell sietnünk.

- És, ha nem találjuk meg? Ha kifutunk az időből és későn érünk oda? Az én egészségem miatt hagyjuk meghalni Sebastient? Nem, nem. A démonom mindent el fog intézni. Nem fogunk rám várni. – magyaráztam határozottan, ellentmondást nem tűrően. – Keresek segítőket, úgyhogy biztos el tudjuk majd kapni őket!

- De, Jessica! – próbált ellenkezni.

- Tudod, hogy addig nem nyugszom meg, míg el nem kapom Nathanielt.

- Most rögtön akarsz menni, vagy van még egy kis időd?

- Nem tudom, miért?

- Hát tudod, az egyik múltkori gondolatodban – már rosszul kezdődik – azt mondtad, hogy nem ismersz igazán. És most úgy gondoltam, mesélek egy kicsit magamról.

Fenébe! Ez volt az egyetlen dolog, amivel itt tarthatott maga mellett. Nagyon kíváncsi voltam ki ő igazából. Megadóan sóhajtottam és felé fordultam.

- Na, mesélj!

Feljebb nyomtam magam, hátamat a falnak vetettem. Lucas törökülésbe helyezkedett, kezét térdemre tette. Végül sóhajtott egyet és megszólalt.

- 1981. november 1.-én születtem, Detroitban. Anyám belehalt a szülésbe, apám öngyilkos lett. Vonat elé ugrott. Nagybátyámhoz kerültem. Ő nevelt, őt gondoltam az igazi apámnak. Nagyon sokat bénázott nevelésem közben, hiszen csak 19 éves volt, de én jól éreztem magam vele. Rengeteget segített.

Kamasz koromban azonban nem bírt vele. Minden szabályt semmibe vettem, napokig nem mentem haza. Ittam, füveztem és rengeteget buliztam. De ennek is vége szakadt, amikor egyik haverommal összebalhéztunk egy adag heroinon. Ő fegyvert fogott rám, én neki estem. Belém lőtt és nagyon kevés választott el attól, hogy meghaljak. Utána minden megváltozott, mintha teljesen kicseréltek volna. Újra jártam suliba, tanultam, nem ittam, nem drogoztam, szinte nem is mentem sehova se bulizni. Leérettségiztem, tovább tanultam.

Viszont elsőévesen megint elszaladt velem a ló. A kollégiumban minden nap buliztunk. Nem jártam be az órákra, majdnem eltanácsoltak. Utána észhez kaptam és minden ment tovább. Voltak még bulik, de nem olyan fékevesztettek. Túléltem az első szemesztert, azonban suliba mentem. Ott én voltam az új fiú. Érdekesség, az új hús. Mindenkivel összebarátkoztam, de főleg egy lánnyal. – megállt és rosszallóan megrázta a fejét. – Akkor ismerkedtem meg Cassandraval. Szerelem volt első látásra. Azt hittem, ebből nem lesz semmi, csak egy futó románc lesz, de még egyetem végén is együtt jártunk. Összeköltöztünk, vagyis inkább csak én költöztem Cassiehez. Apuci kicsi lánya volt, így egy hatalmas házban lakott. Volt kertésze, takarítónője, szakácsa, pincére, sofőrje és még ki tudja kik... vagy inkább mik.

22. születésnapján megkértem a kezét. Igent mondott, és akkor a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam. Tervezgettük az esküvőt. Már minden megvolt, csak a nagy napra vártunk, de 4 hónappal az esküvő előtt minden megváltozott. Akkor kezdtem mindenki gondolatát hallani. Először azt hittem, megbolondultam. Féltem bárkinek is elmondani ezt a dolgot. Arra vártam, hogy tűnjön el ez, valahogy azt hittem, el fog múlni. De ez teljesen felnyitotta a szemem. Cassandra már nem tudott irányítani, így amikor csak akartam ellent tudtam mondani neki. Megismertem az igazi személyiségét, ami egyenesen visszataszító volt. Ekkor csöppentem bele egy másik világba is. Először kiakadtam a démonok és a vámpírok létezése miatt, de végül ebbe is beletörődtem. Májusban azonban, az esküvő előtt egy hónappal, minden mértékben véget vetettem a kapcsolatomat Cassandraval. Kimondtam a véget és hátat fordítottam neki. Könyörgött, hogy maradjak vele, esküdte, hogy meg fog javulni, azonban tudtam, hazudik.

- És hogy kerültél a vámpírokhoz, - kérdeztem.

- Ez jött volna most úgyis. – mondta mosolyogva, szeme a távolba révedt. – Visszamentem nagybátyámhoz, akinek volt már egy felesége és két gyereke. Felesége egy vámpír volt, gyerekei még emberként éltek, nagybátyám pedig nyílegyenesen tartott a vámpírlét felé. Mindenről tudott ő is. Először el akarta titkolni előlem, de én megbeszéltem ezt vele és teljesen megnyugodott, hogy legalább előttem nem kell rejtegetnie semmit, a gyerekeik még nem tudtak semmiről, tudatlanságban, hazugságban éltek, csak úgy, mint a nagybátyám is. Tila, a felesége, nem szerette őt, csak azért került közelebb hozzá, hogy megismerjen valaki mást. Engem.

Egyik éjszaka elrabolt, másnap reggel már a vámpírtanyán ébredtem. Az étkezőben. – megremegett, karja libabőrös lett. – Akkor még ne tudtam csak úgy egyszerűen elrejtőzni a gondolatok elől és ott... egy horror és a világ legdurvább pornófilmje zajlott egyidőben mindenki elméjében. És a látvány... – nagyot nyelt és lehunyta szemét. – Mint egy rémálom, akár egy horrorfilm legrémesebb része, amit inkább becsukott szemmel megvárnád, hogy vége legyen. Mindenhol vér folyt. Néma csendbe mindig belehasított egy éles sikoly, amitől megremegtem. Menekültem volna, de mozdulni se tudtam a félelemtől. Aztán megpillantottam Tilat, aki elég intim kapcsolatba került egy férfivel, aki nem a nagybátyám volt.

Nem tudtam, mennyi ideig néztem a véresebbnél véresebb jeleneteket. Végül egy nő lépett hozzám és hatalmas rántással felállított a földről. Próbáltam elfutni tőle, de ő megerőltetés nélkül húzott maga után, majd Gabriel elé vitt. Vaksötétben teljesen betojtam. Azt hittem, hogy mindjárt végem, rám vetik magukat és megölnek... De egy nyugodt hang megszólalt közvetlen mögülem és kiugortam a bőrömből rémületemben. Megnyugtatott, bíztatott róla, hogy nem fognak megölni egy ilyen tehetséget. Tudta, hogy mi vagyok, ettől különösebben nem lepődtem meg. Felajánlotta, dolgozzak náluk, nekem meg csak két lehetőségem volt. Vagy elutasítom és meghalok, vagy elfogadom és életem hátralévő részében szolgálni fogom a vámpírokat. Mint látod, elfogadtam az ajánlatát. Egyévnyi szenvedés után kiképzett őrző lettem.

- Várj, ez az őrzős dolog mi?

- Ha egy ember fejet hajt vámpír, árny, vagy bármi más előtt, őrző lesz. Egy-két évig különféle embermegpróbáló kiképzésen vesz részt, ha elbukik, keresnek helyette valaki mást. Én három hónapot töltöttem egy valkűr társaságában. Mondhatom, nem volt valami kellemes élmény, viszont kisebb-nagyobb, inkább nagyobb sérülésekkel túléltem. – magyarázta.

- Találkoztál valkűrrel? – akadtam ki.

Ők a fő faj, az alapítók, az Atyák! Ők az igazi halhatatlanok, mivel semmilyen sebet nem szerezhetnek – persze ha nincs éppen kéznél nálad egy angyalnyíl, amivel megölheted őket – kizárt, hogy bármilyen betegséget elkapjanak. A világ legerősebb és leggyorsabb lényei. Egy csettintéssel bármit megteremthetnek, még életet is adhatnak és vehetnek el. Ők is olyan kevesen voltak, mint a Kiválasztottak. Belőlük fejlődött ki a három faj: a démon, az angyal és az árny.

- Igen, volt balszerencsém találkozni egyel. De ne irigyelj ezért, örülj, hogy te még nem találkoztál egyikükkel se.

- Nem tudtad kiszedni a fejemből ezt az emléket? – kérdeztem értetlenül.

- Milyen emléket?

- 19 évesen két órára meghaltam és most nem élnék, ha akkor éppen nem botlik belém egy valkűr. Visszahozott a halálból, lehetőséget adott arra, hogy újra éljek. – suttogtam, miközben szememet szúrták a könnyek, melyek hálásan folytak végig az arcomon pillanatok múlva. – Akkor megfogadtam, hogy megkeresem őt és még ezerszer köszönetet mondok neki, hogy élhettem és még többet szenvedhettem. – meséltem enyhén szarkasztikusan.

- Nem tudtam. – vallotta be.

- Miért tudtad volna? Ebben a pár napban nem gondoltam rá és az emlékeim közt is, ha kutakodtál, biztos nem ezt kerested. – mondtam szemrehányóan.

Bocsánatkérően nézett rám. Kezét leráztam magamról, majd felpattantam az ágyról. Pár pillanatig még forgott velem a föld, de aztán minden egy helyben maradt. Visszanéztem Lucasra.

- Sétálok egy kicsit.

Bólintott, én pedig kisurrantam a szobából. A fürdőbe mentem. Kelletlenül a tükörbe néztem. Nem is volt olyan rossz a helyzet. Lehámoztam a ruha még ép darabjait és beültem a kádba. Forró vizet engedtem, próbáltam ellazulni, de nem sok sikerrel ment. Lucas múltja teljesen feszültté tett. Nem tudom miért. Nem haragudtam meg rá azért, mert a valkűröket szidta, de a fő faj számomra olyanok voltak, mint az istenségek, és hogy Lucas mindegyikről azt hitte, rossz, az egy kicsit fájt. Ha az a valkűr nem talál rám, akkor én most nem élnék, nem ismerkedtem meg volna Sebastiennel. Rendben, az oké, hogy akkor nem szenvedtem volna tovább, de nem is éltem volna át a legszebb pillanatokat.

Fél óra múlva kiszálltam a kádból, magam köré tekertem egy törölközőt és egyenesen a szobámba mentem. Lucas már kiment, így egyedül voltam csak. Kényelmesbe öltöztem és egy válltáskát teletömtem fegyverekkel. Démonkeresésre fel! A hajamat összefogtam, aztán hangtalanul kiléptem a hotelszobából, ki a folyosóra. Fellélegeztem, hogy nem vettek észre, de nem álltam meg. Nem a liftet, hanem a lépcsőt használtam. A második fordulóban megálltam pihenni és hallgatózni. Semmilyen zajt nem hallottam, ami gyanús lett volna, így mentem tovább. Egyszer csak valaki megfogta a vállam. Szívem nagyot dobbant. Rögtön megfordultam. Nem Lucas és nem is Leon volt az. Egy idegen férfi volt. A vámpírom sziszegett, de ezzel ellentétben a démonom lágyan dorombolt. Ez meg ki a szar?

- Mit akarsz? – kérdeztem.

- Hát, ha démonokkal akarsz találkozni, én elviszlek hozzájuk.

- Miért tennéd meg?

- Ők küldtek érted. – mondta vidáman. – De ha nem akarsz velem jönni, ekkor nem erőltetem. Maradj itt nyugodtan és keresd meg őket egyedül!

- Mi van, ha hazudsz? Miért hinnék neked? Nem is ismerlek.

- Lidérc vagyok és egy lidérc soha se hazudhat egy démonnak. És egyébként Jonathan Fairnak hívnak.

- Jó, oké. Te tudod, mi vagyok? – csattantam föl.

Mosolyogva bólintott, fekete szeme fényesen csillogott. Sóhajtottam, majd becsuktam a szemem. Ebben valami nagyon bűzlik, de mi más választásom volt? Csak elfogadni tudom ezt az ajánlatot. Basszus!

- Ha elmegyek veled, akkor a démonok biztos segíteni fognak? – kérdeztem továbbra is becsukott szemmel.

Elgondolkodott, majd pár pillanat múlva megszólalt.

- Ezt nem tudom biztosítani, de legalább meghallgatják a gondodat. Ja és ők nem ölnek meg. – magyarázta.

- Rendben. – nagyot fújtattam. – Menjünk! – mondtam, miközben kinyitottam a szemem.

Mosolya még szélesebbre húzódott, így megpillantottam gyönyörű fehér fogait. Megfogta a kezemet és magához húzott.

- Hunyd le a szemed és ne nagy levegőket vegyél!

Megtettem. Egy pillanat múlva hideg szellő simogatta bőrömet és felállt a szőr a hátamon. Aztán az egésznek vége lett és elengedett.