1. Felszakad sebek - A Kitaszított

Előszó

Hello, Jessica Arle vagyok. A pasik szerint vörös hajú, tengerkék szemű szépség. Saját bevallásom szerint ki is vagyok? Ahhoz még egyszer be kell mutatkoznom. Kida Peeknek hívtak. Régen fekete hajam és tengerkék szemem volt. De mivel megöltem Leot, meg kellett változtatnom a kinézetemet és a nevemet. Egy teljesen más életet kezdtem élni. Azóta teljesen megváltoztam. Nem gyilkolok senkit se meg. Teljesen őrült módon olyanokkal lakok együtt, akiket régen megöltem volna. Kik is azok? Egy aranyos árny. Egy mindig humoros vámpír. És egy mindenki agyára rámászó démon. És én hova tartozom? A Kitaszítottak közé. Ezt igazából én gondolom így, vagyis... lószart se tudok magamról.

Felszakadt sebek

Az ágyamon ültem és vertem a fejem a falba. Brad már megint felidegesített. Hogy leget ilyen seggfej valaki? Nem érti meg azt, hogy marhára elegem van belőle és nem én vagyok a barátnője? Istenem! Nem tudná a szemeit levenni a seggemről? Ez pedig szerintem nem nehéz! Egyszerűen Monicara kéne néznie és kész! Ennyi! Ez az ő felfogásának se nehéz! De nem! Amikor már ezredszerre rászólok, akkor se veszi le a nagy szemeit a seggemről! Sőt még meg is markolja! És még csodálkozik, ha kap egy pofont! Sebastien meg csak röhög! Amikor meg ráemelem haragtól izzó tekintetemet, úgy tesz, mintha egy kisangyal lenne és abbahagyja a röhögést. Tisztára őrültekházában érzem magam. Egyszer a fiúkkal úgy kicsesznék! Sebastiennek nem vennék vért és teljesen összefonnyadna. Akkor már nem lenne képes röhögni egy darabig. Braddal mondjuk nehezebb lenne elbánni. De nem aggódom emiatt, úgyis kitalálnék valamit.

Az ajtómon egy bizonytalan ököl kopogott. Leugrottam az ágyról és ajtót nyitottam. Monica állt előttem. Ő egy nagyon kedves és félénk árny volt. Fakó bőrét rövid, tejföl szőke haja teljesen élettelenné tette. Apró, zöld szemei aránytalanul kicsik voltak az arcához képest. Dús ajkait folyton beharapta, amikor ideges volt, úgymint most is. Az egyik lábáról a másikra billegett. Rengeteget idegeskedett és szinte mindig feszült volt – főleg az é jelenlétemben.

- Bejöhetek? – kérdezte halk, erőtlen hangján.

- Persze. Gyere csak be! – mondtam színlelt vidámsággal.

Elmentem az ajtóból és a szobámba lépett. Lassú, bizonytalan léptekkel az ágyamhoz ment, majd hosszas hezitálás után leült rá. Az íróasztalomra csüccsentem fel. Ezt a két méteres távolságot mindig megtartottuk. Miért pont tőlem fél a legjobban, amikor egy másik démonnal tölti az egész napját és egy vámpír mellett ül, amikor az eszik? Soha nem ordítoztam vele. Egyszer se emeltem rá a kezemet. Mégis miért vagyok ilyen ijesztő?

- Jess, sajnálom, amit Brad csinált! Már megbeszéltem ezt vele, de... Sajnálom!

- Nem neked kéne bocsánatot kérned! Te semmiről sem tehetsz! Ő az a nagy kurafi! Te meg ne szégyelld magad, jó? – bizonytalanul bólintott és egy fél mosollyal rám nézett. – És egyébként is már megszoktam, hogy ekkora bunkó!

- Oké. – szólalt meg, miközben felállt az ágyról.

Motyogott valamit, majd sietősen kiviharzott a szobámból. Leszálltam az asztalról és az ágyamba dőltem. A gondolataim rajta jártak. Négy hónapja nem láttam. Semmit nem hallottam róla. Elmehetnék hozzá, de megígértem neki, hogy kilépek az életéből, végleg.

Az első héten, amikor nem volt velem, elhagyatott, romos épületekben éltem. Teljesen hullaként jártam az emberek között. Néha már majdnem visszamentem hozzá, de aztán észhez kaptam és leállítottam magam. Egy viszonylag hűvös napon annyira tehetetlen voltam, hogy majdnem felmentem a lépcsőn. De mégse tettem. Inkább megfordultam és elfutottam. Akkor botlottam bele Sebastienbe. Vagyis nem teljesen belebotlottam, inkább megmentettem. Egy sikátor mellett mentem el. Sikolya megállított. Beosontam a sötét zugba és akkor láttam meg őt. Három vámpír lefogta és verte, rugdosta, harapta. A táskámból előhúztam a tőröket. A vámpírok hátába dobtam. Egyszerre a földre rogytak és elengedték Sebastient. Az egyikük hátából kivettem a tőrt, majd azzal elvágtam mindhármuk torkát. Sebastien azt hitte, őt is megölöm, de szó nélkül megfordultam és kimentem a sikátorból. Utánam jött, folyton hálálkodott. Az egyik kereszteződésnél megálltam és felnéztem rá. Megkértem, hogy öljön meg. Hitetlenkedve nézett a szemembe.

- Miért?

- Már nincs értelme élnem. – mondtam halkan.

- Dehogy is nem! Ha nem élnél, már rég nem léteznék! Gyere velem és meglátod értelmes élned!

- És hova akarsz vinni?

- Itt maradunk Detroitban. És nyugi nem fognak bántani ott. Sőt örülni fognak annak, hogy megmentettél – biztosított.

- Kik fognak nekem örülni? – kérdeztem nyugtalanul.

- Barátaim.

- Vagyis?

- Brad és Monica. Brad egy idegesítő démon, akit száműztek, mert megölte a vezetőjét. Monica pedig egy félénk árny és ezért dobták ki maguk közül.

- És magadról mit mondasz? Miért akartak megölni?

- Hát... ööö... – hezitált, de végül mégis megszólalt. – Kicsit megcsapoltam a vérkészletüket.

Aztán elindultunk a háza felé. Nagyon jó állapotban volt. Sőt gyönyörű, fényűző villaszerűségnek is nevezném. Bevezettet a szobámba, majd egyedül hagyott. Amikor már semmilyen zajt nem hallottam, kimentem a szobámból, hogy fürdő után nézhessek. Közben benyitottam Monicahoz és Bradhez. Nem lepődtek meg. Monica már akkor egy kicsit feszülté vált.

- Bocsi! – mondtam, majd kimentem tőlük.

Monica utánam jött és megállított a konyhában.

- Sebastien mondta, ha kell valami, csak szólj nekem és segítek neked! – mondta halkan.

- Köszi. – hezitáltam. – Most rögtön kérhetek valamit? – elgondolkodott, majd bólintott. – Változtasd meg a külsőmet! Csak a szemem maradjon ilyen, a többit rád bízom!

Hozzám lépett és megérintett. Mindenem bizseregni kezdett, utána megfordult és a szobájába ment. Kimerülten meggörnyedtem és oldalról tűzvörös tincsek lógtak le. Gyorsan megkerestem a fürdőt és a tükörben jobban szemügyre vettem magam. Szinte alig ismertem magamra. A szemem semmit sem változott, de a hajam annál inkább. Vörös hajzuhatag omlott le a derekamig. A nyakamról eltűnt a tetoválás is. Már senki se fog így felismerni. Levetkőztem és beültem a hatalmas kádba.

Mikor kiléptem a forró vízből, megnéztem magam mindenhol. Észrevettem még egy óriási változást. A fenekemtől egészen a vállamig egy kacskaringós motívum húzódott. Nagyon jól nézett ki, marhára tetszett.

Ettől fogva minden megváltozott. Máshogy néztem ki, más lett a nevem. Megpróbáltam kedvelni az életet és elfelejteni a múltat. Az egyik sikerült... a másik nem. A múlt emlékei beleégtek az elmémbe. Nem tudtam azokat eltűntetni. Egyébként meg... képtelen lettem volna őt elfelejteni. Már nem hiányzott úgy, mint három hónapja, de még mindig elszomorodtam, mikor rá gondoltam. Már régen nem jártam az ő környékükön, valahogy nem is éreztem késztetést arra, hogy oda menjek. Még szeretem, viszont nem annyira, mint régen. Hogy nem vagyok mellette, nem látom és nem hallom őt, már nem is érzem azt, amit régebben. Elhalványultak az érzéseim iránta.

Jól érzem így magam! Bár sokszor már a hajamat tépem. Brad és Sebastien teljesen kikészít! Olyankor bejövök a szobámba és verem a fejemet a falba. Néha nagyon fáj, de legalább lenyugtat.

Felálltam az ágyról, s kimentem a nappaliba. Sebastien éppen a tévét nézte. Leültem a kanapé másik végébe és teljesen ellazulva, én is a tévére meredtem.

- Minden oké, Jess? – kérdezte egy csipetnyi érdeklődés nélkül.

- Ja, minden a legnagyobb rendben.

- Bocsi, hogy röhögtem. – magyarázkodott.

- Már megszoktam!

Nem szoktunk sokat beszélni, de őt bírtam a legjobban. Valahogy nyugalommal töltött el a közelsége. Végül rám nézett. Éreztem a tekintetét, de nem fordultam felé. Inkább felpattantam és visszamentem a szobámba. Az ajtómat becsuktam. Átöltöztem egy melegítő szettbe, majd felvettem a szekrényemről egy övtáskát és beletettem két tőrt. Gyorsan átmentem a fürdőbe, ahol összefogtam a hajam, majd ismét a nappaliba léptem.

- Elmegyek futni. – mondtam és meg se vártam a válaszát, kiléptem az előszobába.

Felvettem a sportcipőmet és kirontottam a szabadba. Mivel előbb rajta elmélkedtem, a régi ház felé kezdtem futni. A járdán a levelek kellemes hanggal zizegtek a talpam alatt. Az őszi levegő felélénkített. Mellettem bicikliző és futó emberek mentek el. Jó volt így, igazi emberek között lenni. A gondolataimba teljesen elmerültem, nem is vettem észre, hogy már az ő utcájában járok. A sarkon megtorpantam. Féltem elmenni a háza előtt. Tudom, hogy már máshogy nézek ki, de mi van akkor, ha esetleg meglát és felismer? Mit tenne? Biztos, hogy utánam jönne. Akkor ismét belépnék az életébe. Megígértem neki, hogy soha többé nem fog látni. Megszegném a neki tett ígéretemet. Én szenvednék, mert újra látnám és megint el kéne búcsúznom tőle. Könnyek gyűltek a szemembe. 180^o fordulatot vettem és elvakulva haza rohantam. Az ajtó előtt megálltam és letöröltem a könnyeimet.

Sebastien még mindig a kanapén ült. Amikor mögé értem, rám nézett. Rögtön előttem termett.

- Jess, mi a baj?

- Semmi. – suttogtam.

- Látom, hogy van valami. Na, mond el!

- Semmi bajom nincs! – mondtam élesen.

Kikerültem, de megállított. Megfogta a kezem és visszahúzott magához.

- Engedj el! – szűrtem a fogaim között.

Nem eresztett, csak még jobban szorított. Nem erőlködtem, mert tudtam, nem lennék képes kiszabadulni a markából. Lenéztem a földre és reménytelenül elengedtem a könnyeket. Ilyen állapotban csak az első két hétben látott. Egyébként itt soha nem sírtam. Most meg csak úgy elbőgöm magam azért, mert az ő utcájánál jártam és megijedtem.

- Ó, Jess! – szólalt meg érzékeny hangon.

A mellkasára vont és magához szorított. Megállás nélkül folytak a könnyeim a pólójára. Ringatni kezdett, állát a fejem tetejének támasztotta. Felemelt a földről, majd bevitt a szobámba és leültetett az ágyamra. Mellém ült. A vállára hajtottam a fejem és a sírásom szipogássá változott. Egy nagyot ásítottam, s végül elaludtam a vállán.