12. Őrület - A Kitaszított

Hali itt az új feji! Remélem tetszeni fog, mert most sok dolog történik és derül ki! A következő rész lehet h majd hamarabb fog jönni és az is ilyen izgi lesz(vagyis remélem)! Komikat!! Pusza: Petya

Őrület

- Te terhes vagy! Gyereket vársz!

A föld forogni kezdett velem. Megkapaszkodtam a kilincsben, de a fém egyszerűen kifolyt az ujjaim között. Tehetetlenül a földre rogytam. Ó Istenem! Ez nem lehet! Kizárt dolog!

- Hogyan? – suttogtam.

- Hát, tudod, mikor egy nő és egy férfi ellenállhatatlan vágyat érez arra...

- Nem, azt tudom, hogyan lehet valaki terhes, de te honnan tudod, hogy én az vagyok?

- Érzem, és hallom! – felelte.

- Mi? Ez már nagyon zavaros.

- Nem tudom, mióta lehetsz terhes, azonban én már hallom a szívdobogását és a lélegzését. Vagyis a főbb szervei már nagyjából meg vannak, de te még nem veheted észre, mert még nem nőtt akkorára, hogy a hasad gömbölyödjön.

Kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. Sebastien gyerekét vártam. Arcomon egy hatalmas könnycsepp gördült le. Az életem meg fog változni. Nem engedem, hogy bárki is ártson neki, különben, ha valaki megsebzi, azt megölöm... könyörtelenül.

- És ő vámpír vagy démon lesz? – tettem fel az első bennem égő kérdést.

- Ezt nem tudom megmondani... de azt biztosra tudom, különleges és nagyon erős lesz. Ha valamelyik csoport mellé áll egy háborúban, az a fél fog győzedelmeskedni. – mondta baljósan.

- Köszönöm, Heather. – most még jobban aggódhatok, gondoltam magamban.

Bólintott, majd felállt és egy másik ajtón távozott. Egyedül maradtam. Szívem hangosan dobogott, lélegzetem szabálytalan volt. Agyamban ekkor ugrottak a kockák a helyére. A gyerekem nem csak az én életemet fogja megváltoztatni, hanem az egész világét. Ha tényleg lesz egy háború és a gyermekem egy faj oldalára áll, akkor az a fél világuralomra tör. Talán a vámpírok lesznek azok, talán a démonok, bárkivel is köt szövetséget, az emberiség sorsa megpecsételődött. A pokol elszabadulna és megállíthatatlan lesz. Azt pedig én nem engedhetem.

***

- Indulhatnánk már végre? – kérdezte harmadszorra Frank.

Én is kezdtem türelmetlen lenni. A Nap lemenőben volt és feltámadtak halottaikból a szürke felhők, melyek esőről árulkodtak. Már rég úton kellett volna lennünk... csak még azt nem tudtam, hogy merre. Kellett volna egy kis segítség, de aki tudott volna segíteni... nem léphettem újra az életébe csak úgy. Nem kérhettem tőle egy ekkora szívességet. Azt se tudtam, hogyan reagálna rám. Basszus! Pedig akkor is fel kellett hívnom őt! Beszélnem kellett ve... Damonnal! Felrúgtam az ígéretemet, de ha ezt nem tettem volna meg, Sebastien meghal.

- Frank, elkérhetném a telefonodat?

- Persze, Jess! – mondta, miközben belenyúlt pulcsija zsebébe. – Tessék, itt van!

Elvettem tőle, aztán gondolkodás nélkül beírtam a telefonszámot. Remegő ujjakkal megnyomtam a hívás gombot és pár lépéssel arrébb mentem a többiektől. Az ötödik csengésre le akartam tenni, de ekkor beleszólt.

- Ha még jobban meg szeretnéd keseríteni az életemet, Bianca, akkor mondjad nyugodtan.

- Damon?

- Ó, bocsi. Hello. Ki vagy? – kérdezett vissza.

- Ööö.. egy nagyon régi barátod vagyok. Olyan négy hónapja nem találkoztunk.

- Bocs, még mindig fogalmam nincs arról, hogy ki vagy.

- Megígértem, hogy örökre kilépek az életedből. – sóhajtottam. – Én vagyok az, Kida.

Nem jött válasz, csak a zilálását hallottam. Teltek a másodpercek, majd suttogásszerűen megszólalt.

- Tényleg te vagy az?

- Igen, Damon. Én vagyok. – biztosítottam remegő hangon.

- Istenem, ezt nem hiszem el. Felhívtál és beszéltél velem! Most már csak az kell, hogy vissza gyere! Szerelmem, annyira hiányoztál! Hol vagy most?

- Dallasban. És azért hívtalak, mert segítened kéne!

- Miben?

- Egy feketeangyalt keresek. Életbevágóan fontos lenne megtalálnom őt. – feleltem.

- Hogy hívják?

- Nathaniel Fres, de ha őt nem találod meg, akkor Cassandra Kiss is jó lenne.

- Rendben, várj egy pillanatot!

- Várok.

Két perc elteltével felsóhajtott és megszólalt.

- Oklahoma Cityben tartózkodnak éppen mind a ketten.

- Ó, nagyon köszönöm.

- Segíthetnék én is! – ajánlotta.

- Damon, nem akarlak ebbe téged is belekeverni. Van már elég segítőm. Nem lettem most ezzel a telefonhívással újra az életed része, érted?

- Nem, nem értem. Miért nem tudsz visszajönni hozzánk? Mi akadályoz meg ebben? – csattant föl.

- Amit tettem, az akadályoz meg. És új életet kezdtem, minden megváltozott. Már nem is ismersz. Teljesen más lettem. – magyaráztam.

- Szeretsz még?

- Igen, de nem úgy, ahogy te szeretnéd. Az az érzés, számomra már csak egy elmúlt emlékkép.

- És a levél? Amit abba leírtál, mind hazugság volt?

- Nem, nem volt hazugság. De már mondtam, minden más lett. Kérlek, értsd meg, mást szeretek. Az érzéseim elhalványultak irántad. Te már számomra, csak egy legjobb barát vagy, akivel közös múltunk volt! Nem gondolok rád úgy, mint régen.

- Jó, értem! Oklahomában találkozunk. – zárta le a témát.

- De...

- Tudod, hogy nem szeretem az ellenkezést.

- Tudom. Ismerlek.

- Nem teljesen. – mondta. – Fred halála óta megváltoztam én is.

- Mi?

- Igen, Fred halott.

- Istenkém. – kezemet a szám elé kaptam. – Annyira sajnálom. Mikor történt?

- Miután elmentél, rá két hétre. Egy hónapban két legfontosabb személyt elveszteni elég durva volt. Aznap este is kimentünk keresni téged. Rosszul tettük. Beleütköztünk pár vámpírba. Fredet megölték, de legalább magával vitt egyet. Ő is már kint nyugszik Diana és Leo mellett.

- Leot is kitemettétek? – kérdeztem igazi, maró gyűlölettel.

- Igen.

Az eddigi eltemetett dühöm fellángolt Leo neve hallatán. Újra meg akartam ölni, de most sokkal kegyetlenebbül. Eljátszadoztam volna vele. Azonban megnyugtatott az a tudat, hogy Leo helyett Gabrielt tudom majd így megölni.

- Kida, még ott vagy?

- Igen, itt vagyok.

- Jó, rendben. Mikorra értek oda Oklahoma Citybe? – érdeklődött.

- Holnapra már ott leszünk.

- Ott találkozunk.

- Damon...

- Nem, eldöntöttem. Akár akarod, akár nem, megyek. Dorian és Bianca is jön velem és akkor még többen leszünk.

- Ki az a Bianca? – kérdeztem.

- Ő is egy Kiválasztott, aki folyton idegesít minket. Nagyon ügyes és gyors, olyan, mint amilyen te is voltál, csak ő nem annyira lobbanékony.

- Már én se vagyok annyira lobbanékony. - ellenkeztem.

- Aha, persze. Akkor találkozunk Oklahomában. Szia.

- Szia. – a vonal megszakadt. – Basszus! – motyogtam.

Hogy lehettem ilyen hülye? Basszus! A telefont gyorsan visszaadtam Franknek, majd a fal mellé ültem. Nem voltam normális. Ő még legbelül engem akart, én pedig, tudtam, még mindig szeretem egy kicsit. Mi lesz, ha újra látom? Fellobban bennem a régi vágy? Csak úgy eldobnék érte mindent? Nem, ezt nem tehettem volna. Nem akartam még egy oltári nagy hibát elkövetni. Már így is nyakig ültem a szarban, és hálát adtam Istennek, hogy legalább nem hullámzik.

- Minden rendben? – vágott bele a gondolataimba Stefan.

- Igen. Persze. Minden csodás és rózsaszín egyszarvúak ugrálnak mindenhol. – gúnyolódtam.

- Úgy tűnik valaki kicsit kikészült. – állapította meg vigyorogva.

- Kicsit? Kicsit nagyon! – javítottam ki. – Basszus!

Kezemet hasamba csúsztattam és a gyerekemtől vártam a nyugalmat... nem sok sikerrel. Kezdtem úgy érezni, valaki nagyon pikkel rám és minden pillanatban a nevemet átkozza. Minden egyszerre a nyakamba szakadt. Sebastien, a vámpírok, Dorian, Damon és még ez a ki, meg nem született csöppség is. Azt hittem még két hónapja, hogy az új életem sokkal nyugisabb lesz. Erre meg... minden a feje tetejére fordult.

Várjunk csak! Te jó ég! Lucas! Teljesen kikészülhettek.

- Frank, még egy kicsit elkérhetném a telefonodat, légyszi! – kértem, miközben bociszemekkel néztem rá.

Ismét a zsebébe nyúlt és kihalászta a telefonját, utána nekem dobta. Rámosolyogtam, utána gyorsan tárcsáztam Lucas számát. A második csöngésre fel is vette. Valaki.

- Igen, haló? – szólt bele egy ismerős női hang.

- Hol van Lucas?

- Hé, be se mutatkozol? – nevetett a telefonba.

- Cassandra, hol van Lucas? – kérdeztem ismét.

- A hátsó ülésen alszik. Autókázunk egy kicsit.

- Még Oklahoma Cityben vagytok?

- Honnan gondolod, hogy Oklahoma Cityben lennénk?

- Cassandra! Még egyszer kérdezem...

- Igen, még ott vagyunk. – szólalt meg Nathaniel kicsit messzebbről. – De nem sokáig. Ha sietsz, talán még elérsz minket azelőtt, hogy megölnénk a te kis drágalátos Lucasodat és ezt az izomállat Leont.

- Ha egy hajszála is meggörbül, halott vagy. – fenyegettem.

- Nem biztos. – és letette a telefont.

Egy percig lefagytam, majd az égető düh életre keltett. Ismét felhívtam Damont. A többiek elnémultak és feszülten figyeltek.

- Merre tartanak Nathanielék? – vágtam rögtön a közepébe.

- Várj, mindjárt...

- Nem, nem várok. Siess!. – szóltam közbe aggodalmas hangon.

- Rendben. – pár másodperc múlva újra megszólalt. – Memphis felé mennek. Egy fekete Mercédesszel.

- Köszi.

- Mi is oda megyünk.

Nem köszöntem el tőle. Rögtön letettem, felálltam a faltól, a telefont Visszadobtam Franknek és a csomagokért nyúltam.

- Most azonnal megyünk! – jelentettem ki. – Irány, mozgás! Aki itt van, az jön, aki meg nincs, az majd később csatlakozik.

Megindult Stefan, én pedig gondolkodás nélkül követtem. Grace, Anthony és Frank sietősen felzárkóztak és próbálták tartani a gyors tempót. A folyosón a fény kezdett egyre jobban erősödni, a végén már elvakított a fehérség. Egy hatalmas terembe értünk, ahol az ajtóban álló őrök mellett ott várt ránk Jordan és Jonathan.

- Végre, mindenki megvan! – hadartam.

Az őrök gyorsan kitárták az ajtót előttünk, mi pedig kiléptünk a csillagos éjszakába. Enyhe szél enyhített a melegen. A felhők között előtűnt az ezüstös Hold és hideg fénye. Az út szélén három fekete autó parkolt.

- Ó, én kicsikém! – szólalt meg mögöttem Grace. – Jess, te velem jössz, jó?

- Persze, veled megyek.

Megfogta a könyökömet és a BMW-hez tolt.

- Vezethetek? – kérdeztem.

- Igen. – válaszolta, majd odaadta a kulcsokat.

Mind a ketten beültünk a kényelmes bőrülésekbe. Felsóhajtottam. Ez sokkal jobb volt, mint az én kis Audim. Újítanom kell majd egy kicsit. A kulcsot elfordítottam a gyújtásban és a motor vadul dorombolni kezdett. Hm! Ez tetszett! Rátapostam a gázra. Száguldani kezdtünk.

LUCAS

(a telefonálás előtt 6 órával)

Leon egész nap gyilkos tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Gondolataiban újra és újra belém kóstolt, megölt. Azonban délben kopogtattak a hotelszoba ajtaján. Felálltam a kanapéról, nem törődtem az oldalamba nyilalló fájdalommal. És elkövettem egy hibát. Nem hallgattam meg a kint várakozók gondolatait, egyszerűen csak ajtót nyitottam.

- Szia, Lucas! – köszönt Cassandra, majd beljebb lökött.

Nathaniel és egy vörös szemű vámpír követte. Leon leugrott az asztalról és tekintete még jobban lángolni kezdett a dühtől. Gondolataiban véres emlékek pörögtek sebesen. Ismerte ezt a vámpírt. Sue. Számomra nem mondott ez a név semmit, de már néha láttam Leon gondolataiban. Sue és Leon szeme megszólalásig egyezett formailag. A nő gondolatai is gyűlöletet sugárzott Leon felé, szeme villámokat szórt.

- Bátyus! Régen láttalak!

- Mit kerestek itt? – kérdezte Leon.

- Azt az édes kis cukorfalatot, Jessicat! Be akarjuk fejezni azt, mait elkezdtünk. Nem szeretünk semmit se félbehagyni. – felelte vigyorogva Nathaniel.

Leon felhorkantott és mellém lépett.

- Mi is őt keressük.

- Hol van? – kérdezte Cassie.

- Ha megtaláljátok, szóljatok. Mi se tudjuk. – válaszoltam. –Nem találjuk.

- Ez nagyon sajnálatos. – mondta Nathaniel.

Sue rám vetette magát. Leterített a földre, fejemet a márványhoz nyomta. Leon eközben felmordult és ő is a padlón kötött ki. Háta ívbe feszült, szeme az égre meredt. Cassandra kínozta. Nathaniel mellém guggolt és a kezembe szúrt egy tűt, melyen keresztül valamiféle kék folyadék folyt át a testembe. Látásom pillanatok alatt elhomályosult, a hangok elhaltak körülöttem. Percek múlva már csak lebegtem a semmi közepén.

3.Díjam

A blog kapott még 1 díjat(: Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen sikeres lesz ez a történet. Nagyon örülök neki, hogy tetszik nektek:)

Köszi Puszmó <3 Imádlak http://vampirhercegem.blogspot.com/
1. Imádok olvasni és írni
2. Most a favorite a Vámpírnaplók(bár már az összes részt láttam feliratosan)
3. Szívesen találkoznék a vérfarkasokkal
4. Kiakasztok mindenkit az olvasásmániámmal
5.Nem vagyok vámpírőrült
6.Szeretem a Twilight-sagat de nem vagyok őrült fan
7. Örülnék annak ha többen is komiznának

Akiknek tovább adom(tudom h nem éppen 7 személy de én csak ennyinek adom mert ők a legjobbak):

http://a-sziv-rejtett-titkai.blogspot.com/

http://boldogveg.blogspot.com/

http://gicus15.blogspot.com/

Köszi Puszmó még egyszer(L)

11. Démonduma - A Kitaszított

Hali! Itt az új rész!Ez most nagyon hosszúra sikerült(több mint 5 oldal lett)! De ez nagyon fontos fejezet. És függő vége lett, remélem nem öltök meg ezért!( :Komikat! Pusza:Petya

Démonduma

Valaki megrázott, így muszáj volt felébrednem. Mindenem zsibbadtan tiltakozott az ellen, hogy fölálljak az ágyról, de mégis megtettem, mert amint kinyitottam a szemem, teljesen összezavarodtam. Hol voltam, most őszintén? Ajjaj! Ez a gyors felállás nem tett jót, rögtön szédülni kezdtem és elég durva hányingerem támadt. Visszarogytam a szivacsra. Nagyon el volt használódva, mivel a fenekembe beleszúródott egy rugó, így kénytelen voltam arrébb ülni. Mielőtt azonban elnyújtózhattam volna, valaki megköszörülte a torkát. Pillanatok alatt éberebb lettem. Keresni kezdtem a vendégemet. Egy széken ült. Méz szőke haja arcába hullott, néhány hosszabb tincs copfban lógott válla mögött. Szemei még ebben a kevés fényben is világított. Éppen cigarettázott, aminek füstje elért engem is.

- Végre felkelt a mi kis Csipkerózsikánk. – gúnyolódott. – Hogy aludtál álomszuszék?

- Jól. – feleltem röviden. – Ki vagy?

- Mi ez az ellenséges hangnem? Mi rosszat tettem veled? Amúgy meg Stefan vagyok. Én mentettem meg az életedet, ha úgy tetszik. – fényezte magát, miközben kifújt egy adag füstöt.

- Miért kellett volna engem megmenteni? – értetlenkedtem.

- Hát, édes kis bogaram, miközben Jace visszahozott, elájultál. Ő teljesen kiakadt, azt hitte, ő ölt meg.

- Nem sok hiányzott hozzá. – motyogtam inkább magamnak, mint neki, de úgy tűnt ő is meghallotta, mert elmosolyodott és elnyomott egy kacajt. – Folytasd! Kíváncsi vagyok, miért is vagy te az én megmentőm.

- Folytatni akartam úgy is, de megszakítottál cicám! – elnyomtam egy dühkitörést a cicám hallatán. – Na, igen...ööö...ja,nem minden sebed gyógyult be tökéletesen, így csak folyt a véred. És mivel én elég jó kis gyógyító vagyok, adnom kellett a véremből. Szóval, tegnap begyógyultak a sebeid, ma pedig már felkeltettelek, mert úgy, kilőve elég unalmas voltál. – fejezte be a mondandóját, majd elmosolyodott.

- Mikor hozott ide Jonathan?

- Két napja. – válaszolta.

- Te jó ég! – akadtam ki.

- Mi van? Csak nem sietsz valahova? Valaki meghal, ha késel, vagy mi? – találgatott és pont beletrafált.

- Pontosan. – suttogtam.

Összehúzta szemöldökét és lassan felállt a székből. A cigaretta csikket elnyomta a földön, utána még mindig értetlen tekintettel hozzám lépett és kezét nyújtotta. Felnéztem szemeibe, mely őszinte kedvességgel csillogott. Végül megfogtam kezét és felálltam. Amikor hozzáértem, apró bizsergés futott végig a testemen, láttam az arcán, ő is érezte. Barátságosan rám mosolygott.

- Ez azért volt, mert a tested felismerte a véremet a te szervezetedben is.

- Oké, megnyugodtam. – mondtam, de a két lépés távolságot tartottam vele.

- Nyugi, nem szoktam nagyot harapni...csak kicsit.

Szememet forgattam a hülyeségei miatt. Egyszerre utáltam és kedveltem ezt a fazont. Idegesítő és egyben megnyerő is. Folyton fecsegett és fura megjegyzéseket tett. Viszont, hogy most a folyosón járkáltunk, nem szólt egy szót se. Egyre hosszabbá és kényelmetlenebbé vált a csönd, így ráerőltettem magam, hogy beszéljek vele.

- Egyébként, te is démon vagy?

- Igen. Miért, minek gondoltál?

- Hát, sok mindennek gondoltalak. – hülyéskedtem, de ő valahogy nem vette a poént.

Komornak tűnt. Teljesen kicserélődött, már nem olyan volt, mint ott, a szobában. Elszállt belőle minden vidámság. Na, így már egy cseppet se volt szimpatikus. A hangulatom nekem is egy kicsit lejjebb csúszott, s az arcom érzelemmentes vonásokat öltött.

- Hova megyünk? – motyogtam kissé ellenségesen.

Megállt és rám nézett. Megrázta fejét, miközben sóhajtott. Válaszra nyitotta száját, de végül bezárta és megint elindult. Azonban én nem mentem utána, még vártam a válaszát. Pár lépéssel később vette csak észre, hogy nem tartok vele. Az arcán egy sötét árny zuhant át, szeme dühösen megcsillant.

- Jössz már? – dörögte.

- Hova megyünk? – kérdeztem újra.

Vett egy nagy levegőt, majd becsukta a szemét és így válaszolt.

- Te fürdeni mész, én pedig a többiekhez. Elmondom, hogy felkeltél. Így már jó? Most már gyere!

Nagy léptekkel mellé sétáltam, de nem indult el. Dühösen kifújtam a levegőt és direkt nem néztem rá.

- Nem indulunk már végre?

- Édes, kis hercegnőm, leszállhatnál a magas lóról! Nem te parancsolsz nekem, oké? És akkor indulunk, amikor én mondom!

- Akkor mondjad! – utasítottam.

Se szó, se beszéd, elindult, inkább végigviharzott a folyosón, mint sétált. Lassan én is követtem, mindvégig őt néztem. Inge alatt kidomborodó izmait végigsimítottam volna. Aurája vörösen izzott, az egész folyosót betöltötte. Végül megállt egy ajtó előtt és felém fordult. Arcvonásai rendeződtek, szeme ismét vidáman csillogott. Lehiggadt. Ez az érzelemhullámzás eléggé kiakasztott. Ilyet se láttam még. Közben beértem és két lépés távolságra megálltam előtte.

- Azt hiszem, van bent pár ruha, ami jó lehet. Fürödj meg, és ha bármi van, csak sikíts, jó?

Bólintottam és a kilincsért nyúltam. Stefan hátrébb lépett egyet, aztán rám mosolygott. Nem viszonoztam a vigyorát, csak beléptem a fürdőbe és orra előtt becsaptam az ajtót. Megfordultam. Majdnem elájultam az elém táruló látványtól. Az egész szoba fehér kristályokból volt kirakva. A padló, a fal, a plafon, minden. A kád a padlóban tűnt el és az is csillogó gyémántokból készült. Gyönyörű volt! Csak egy kis lámpa világított, mégis minden nem evilági fényben úszott. Mintha a mennyország egy darabja lett volna. Kényszerítettem magam, hogy engedjem el a kilincset és kezdjek levetkőzni. A ruháimat soha nem hajtottam össze ilyenkor, most mégis megtettem. Bemásztam a kádba. Nem is nyitottam meg a csapot, rögtön víz kezdte töltögetni a kisebb medencét. Tíz perc múlva már nem hallottam a víz csobogását. A forró, habos nedvesség teljesen körülölelt. Jó volt, hogy lemosta rólam az aggodalmat, a fájdalmat, a kétséget, a rettegést. Egy egész napot itt töltöttem volna, de most semmiképpen nem értem rá. Sebastiennek szüksége volt rám, nem hagyhattam cserben.

Végül háromnegyedóra után szomorúan kikászálódtam a kádból és ruhakeresésbe fogtam. Először észre se vettem a szekrényt, de aztán mégis megtaláltam. Kivettem belőle egy bővebb fehér ruhát, és felvettem, csak később vettem alá egy francia bugyit is. A hajamat megtöröltem és a még mindig vizes tincseket megfésültem. Az ajtón valaki kopogtatott. Szívem majdnem kieset a helyéről.

- Igen? – szóltam ki.

- Kész vagy már? Vagy úszóhártyákat is akarsz növeszteni?

Az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Stefan 15-cm-re állt tőlem. Teljesen meglepődtem. Egy lépést hátráltam, de ő kinyújtotta hosszú, izmos karját és visszahúzott magához. Szeme rabságban tartotta az enyémet.

- Így sokkal jobban nézel ki. – vallotta be rekedtes hangon.

- Ilyen közelről, vagy ebben a ruhában?

- Mind a kétféleképpen.

Még mindig nem engedett el, kezdett nekem egyre kínosabb lenni ez a helyzet, miközben vérem a forrásponthoz közelített. Tekintetemet elszakítottam róla és ezzel elértem, hogy elengedjen.

- Menjünk! – motyogta, majd elindult. – Sajnálom, többé nem fog előfordulni.

- Semmi gond. Minden elfelejtve. – zártam le a témát.

Némán siettünk végig a folyosók labirintusán, egy idő után már fogalmam se volt arról, hogy hol voltunk. Mivel tovább mentünk, annál több démon sétált el mellettünk. Egyikük se foglalkozott velünk, csak saját magukkal törődtek. Egyszer csak a folyosó kiszélesedett és a plafonig érő ajtó elé értünk. Tucatnyi őr hajolt meg Stefan felé, miközben gyanakodva sandítottak rám.

- Velem van, nem okoz gondot! – nyugtatta meg őket.

Bólintottak, utána ketten az ajtóhoz léptek és kitárták előttünk. Stefan elindult, azonban visszafordult felém és intett nekem. Arca most is komor, érzelemmentes volt. Mi a szar baja volt ilyenkor? Tényleg nagyon fura! Nem voltam benne biztos, hogy meg tudtam volna szokni ezt. Közben mellé léptem és benéztem a terembe. Mindent vörös bársony borított be. Több kanapé sorakozott a falak mentén, melyek tömve voltak démonokkal. Középen egy kisebb emelvény magasodott, amin 5 trónszék foglalt helyet. Háromban ültek is. Középen egy idősebb, hosszú hajú férfi pihent, arca unalmat tükrözött. Zöld szeme megvillant, amint meglátott. Egyik oldalán egy gyönyörű, szőke hajú, kék szemű nő ült. Még ilyen távolságból is láttam hosszú, vörös körmeit és minden ujján megcsillanó gyűrűit. A férfi másik oldalán egy fiatal férfi terpeszkedett. Lábát lazán feltette a mellette lévő szék karfájára. Szeme olyan zöld volt, mint az idősebbik férfinak. Lehet, hogy ő volt a fia. Stefanra fölényesen ránézett, majd rám is, de amikor tekintete tovább időzött rajtam, elmosolyodott.

Stefan eközben közelebb ment az emelvényhez és meghajolt.

- Apám, anyám, ő itt Jessica Arle. Róla meséltem. – mondta őszinte tisztelettel.

- Gyere közelebb és hozd a lányt is. – parancsolta a férfi.

Eléjük vonultam, miközben Stefant néztem. Mellette álltam meg és tekintetemet az emelvényen ülőkre emeltem.

- Ő itt a feleségem, Heather és a fiam, Eric. Én Conor vagyok, a Dallasi Démonok Ura. Milyen szándékkal jöttél hozzánk?

- Segítségeteket kérem!

- Miben? – kérdezte az angyalszerű Heather, közben egy arany tincsével kezdett szórakozni.

- El kell kapnom egy feketeangyalt és vissza kell vinnem őt Detroitba.

- Detroit vámpírváros. – jelentette ki Conor.

- Igen, az.

- Akkor miért segítenénk? Utáljuk a vámpírokat, szóval nem teszünk nekik szívességet. – szólalt meg először Eric.

- Mert ez egy csere lenne. Én odaadom nekik a feketeangyalt, ők pedig visszaadják az egyik barátomat. Erre két hetet kaptam és már eltelt belőle öt nap. Úgyhogy sietnem kell, azért mert nem biztos, hogy megtartják a szavukat.

- Mi van akkor, ha már nem él a barátod? – vetette föl az ötletet Conor.

- Akkor bosszút állok és abban is segíthettek.

- És ez miért lenne jó nekünk?

- Mert végre lenne egy kis akció az életetekben. – csattantam föl. – Egész életetekben itt ültök, és nem csináltok semmit. Páran, ha megtehetnétek, kilépnétek ezekből az unalmas napokból, és ha már megtehetitek, akkor csináljatok valami jót is. Ne csak romboljatok, építsetek is! Nem azt kérem tőletek, hogy mindannyian velem gyertek, elég lenne pár démon is. – Hangom ellágyult, szinte már könyörögtem. – Néha valakinek fel kell kelnie a tündérmesékből és az a valaki mindig én vagyok. Négy hónapja új életet kezdtem és egész jól is ment, míg a vámpírok közbe nem avatkoztak és el nem vitték Sebastient. Utána minden összeomlott, de most újra felépíthetem az álmom, ha segítetek nekem. Ha kell, könyörgöm. Csak kérlek, segítsetek!

Pár perc némaság következett, majd Eric hangos nevetésben tört ki.

- Hú, de megható volt! Már majdnem el is hittem. Jó kis színésznő vagy, az biztos! – mondta, miközben még mindig röhögött.

- Miért, ki vagy te, hogy kérdőre vonj engem? Te nem egy isten vagy, aki büntet és megkegyelmez, tilt és jutalmaz. Te egy démon vagy, aki ilyennek képzeli magát, miközben egy nagy nulla, egy senki vagy. – a senkit úgy ordítottam, hogy még egy süket is meghallotta volna.

Felháborodás és helyeslés moraja zúdult végig a kanapékról szemlélődők tömegén. Eric arcáról lehervadt a mosoly, s szemében vad düh csillant meg. Conor arca azonban düh helyett elismerést mutatott. Stefannak leesett az álla, elkerekedett szeme köztem és Eric között cikázott.

- Hogy merted ezt mondani, te kurva? Vond vissza azonnal, vagy hord el innen magad! – ordította magából kikelve.

- Soha nem fogom visszavonni és egyébként sem parancsolsz nekem, mivel már mondtam, egy senki vagy. – nem ordítottam, helyette nyugodtan, fölényesen beszéltem.

Eric arca vörös színt öltött, szeme őrülten csillogott. Felállt, s pillanatok alatt leviharzott az emelvényről. Elém lépett. Meg akart ütni, de én elhajoltam a ballosa elől, így a levegőbe öklözött. Mellé léptem és egy egyszerű mozdulattal kilöktem alóla a lábát. Tehetetlenül a padlóra esett, ettől még dühösebb lett. Felállt, azonban mielőtt megüthetett volna, Conor lépett közénk. Fiát ellökte tőlem, majd gyorsan felém fordult. Elismerően bólintott és félig meghajolt.

- Nem tarod vissza az indulataidat. Ez pedig csakis egy tökéletes démonra vall. Aki pedig képes egy Urat becsmérelni, az nem őrült, hanem bátor. – mondta hangosan, hogy mindenki hallhassa. – Segítünk neked!

- Köszönöm.

- Nincs mit. Aki ilyen démon, annak öröm segíteni. – elmosolyodott közben.

- És tényleg elég csak pár démon. Nem akarok egy hatalmas hadsereggel elindulni. – magaráztam.

Legyintett, majd körbenézett a teremben.

- Anthony, Grace, benne vagytok? Segítetek neki?

Követtem tekintetének útját. Egy rózsaszín hajú nőt és egy gyönyörűen csillogó, zöld szemű férfit nézett. Mindketten bólintottak, majd felálltak és közelebb jöttek. Conor Stefan felé fordult.

- Te és Frank? – kérdezte.

- Persze, bármikor. Frank már úgyis akart valami kis izgalmat.

- Uram, mi is mehetünk? – szólalt meg egy ismerős hang az ajtóból.

Felé fordultam. Jonathan volt az, mellette egy rá hasonlító férfi állt.

- Ó, Jordan! Végre kibújtál a barlangodból? – gúnyolódott Anthony.

- Eddig is kint voltam. – válaszolta mogorván Jordan. – Conor, ha megengedné, szeretnék én is segíteni. A feketeangyalokra úgyis bosszút fogadtam és most már ideje törleszteni a szüleim halálát.

- Minél több, annál jobb, nem? – szólalt meg vidáman a rózsaszín hajú Grace.

Rám mosolygott, s én önkéntelenül elmosolyodtam. Úgy tűnt, vele jól megleszek. Stefan eközben eltűnt. Furcsa aggodalom kerített hatalmába. Ő volt is az úgymond támaszom, az itt jelenlévők közül őt ismertem a legjobban. Nélküle majdhogynem védtelen voltam. Aggodalmamat próbáltam leplezni a többiek előtt. Anthony és Jordan tovább folytatták a saját kis szócsatájukat. Kezdett ebből nagyon elegem lenni. Tudtam és néha szerettem is ordítozni, de most ezekhez a vitákhoz egyáltalán nem volt semmi kedvem. Ideje volt közbeszólni, vagy inkább közbeordítani.

- Hagyjátok már abba az egymás csipkelődését! Felőlem ordítozzatok egymással, de most sietnünk kell! Felejtsétek el a köztetek dúló nézeteltéréseket és fogjátok be a pofátokat! – kiabáltam.

Az egész teremre halálos némaság omlott. Conor most is mosolygott, azonban aurája szélét a félelem pirosa csipkézte. A kanapékon ülők lassan hullámoztak ki a teremből. Eric még utálatosabb tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Remek! Szuper! Még egy ellenség. Már nem volt így is elég belőle? Kellet nekem még ez is! És végre! Stefan visszatért, oldalán egy fiatalabb sráccal. Olyan szeme volt, mint Jordannek, azonban a többi dolog egyáltalán nem stimmelt. Arca sokkal kedvesebb, vidámabb volt, haját kék és piros csíkok tarkították.

- Á, Frank! Reméltem, bátyád meggyőz arról, te is segíts Jessicanak! – szólalt meg Conor a fájdalmas csöndben.

- Végre nem kell folyton a tévé előtt ülnöm és pornót néznem. – felelte őszintén Frank. – De mi ez a nagy csönd? Valaki meghalt? Gyászolunk? Mert akkor gyorsan át kéne öltöznöm. Bár senki nincs talpig feketében. – körbenézett, tekintete megakadt Jordanen. – De mégis! – száját elhúzta, majd rám emelte vörös szemeit. – Egy ismeretlen angyalarc! Hadd mutatkozzam be. Frank Ring vagyok, bár ezt könnyen kitalálhattad volna. – beszéd közben felém lépett és viccesen meghajolt.

- Jaj, Istenem! Semmi esélyed öcsikém! Már foglalt. – nevetett föl Stefan.

- Próbálkozni csak lehet, nem?

- Hát... nem. – válaszolta, miközben tekintete lágyan simogatta minden porcikámat.

- Srácok, nem mehetnénk végre? – kérdeztem elpirulva.

Ennyi figyelem már túl sok! Valahogy mindig a reflektorfény szélén álltam, de most úgy éreztem, a reflektort pontosan rám irányították. Elég frusztráló volt. Ekkor Heather felállt és lejött az emelvényről.

- Jessica, gyere! Beszélnem kell veled! – jelentette ki, aztán elindult.

Összezavarodva követtem. Kimentünk az ajtón és átvágtunk a kint várakozó démonok tömegén. Azonban a folyosókon nem barangoltunk sokat, rögtön az első ajtón bementünk. A szoba egyetlen berendezése egy hatalmas ágy volt. Arra ült le Heather. Kezével mellé intett, hogy üljek le.

- Inkább állva maradok!

- Én a te helyedben leültem volna, de te tudod. – sóhajtott. – Mégse ülsz le? Nem akarom, hogy bármi bajotok essen.

- Bajotok? – értetlenkedtem.

- Igen. Jól hallottad. Te...