4. Hosszú út - A Kitaszított

Hali itt az új fejezet! Remélem tetszik ,bár ez inkább csak egy áthidaló rész! Várom a komikat:) Pusza, Petya

Hosszú út

Ismét a vértől ragacsos autóban ültem. Leon és Lucas elöl voltak. Egyedül gondolkodtam hátul. Úgy nagyon semmi konkrét dolgon nem elmélkedtem, csak magamba zárkóztam. Hazafelé tartottunk. Gabriel megengedte, hogy összepakoljak. Minden fegyvert magammal fogok vinni. Nem is értem, hogyan is tudtam elvállalni ezt. Akár arra is vállalkozhattam volna, hogy egy vámpír kiszívja az összes véremet és megöljön. Egy feketeangyal simán ki fog nyírni, csak úgy, mint, Tyler pár hónapja. Őrült vagyok! De akkor is ki kell mentenem Sebastient! Nem mehetek csak úgy oda a vámpírok közé gyilkolni és megszöktetni Sebastient! Egyenes út lenne az öngyilkossághoz! Bár ez is az! Nem is tudom, melyik rosszabb!

A kocsi lassított, majd végleg megállt. A fiúk kiszálltak előröl. Kinyitottam az ajtómat, aztán gondolkodás nélkül kiszálltam a kocsiból és a ház felé indultam. Leon, a vámpír elém állt és lenézett rám.

- Siess! Tíz perc múlva utánad megyünk!

- Jó! – köptem.

Kikerültem és nagy léptekkel bementem. Semmivel sem törődtem, csak a szobámba viharzottam. A régi bőröndömbe beledobáltam az összes ruhámat, majd elővettem egy kisebb sporttáskát, amibe beleraktam az ágy alatt pihenő fegyvereket. A bőröndöket nehezen összecipzáraztam. A hátsó ajtón kiléptem. A garázshoz siettem és a kedvencembe mentem. Igen! A vérvörös Audi R8 csendben pihent a garázsban. Hogy honnan van ez a kocsi? Hosszú történet! Kezemet végighúztam a hideg motorháztetőn. Pillanatok alatt bedobtam a bőröndöket a csomagtartóba, aztán becsusszantam az ülésbe. A kulcsot elfordítottam a gyújtásban és a motor hangosan dorombolni kezdett. Elmosolyodtam. Óvatosan kiálltam a garázsból, megkerültem a házat, majd az úttestre hajtottam. A fekete, piszkos autó mögé álltam. Dudáltam. Leon és Lucas egyszerre fordult felém. Álluk leesett, szemük elkerekedett. Elmosolyodtam, aztán lassan melléjük kormányoztam a vörös tigrist. Az anyósülés felöli ablakot leengedtem.

- Mehetünk. – mondtam ridegen, de közben még mindig mosolyogtam.

***

Tizenkét órája voltunk az autópályán. Dallas felé tartottunk, miközben Leont és a koromfekete autót követtem. Nem egyedül ültem az Audiban. Lucas az anyósülésen gubbasztott. Jelenléte nagyon zavart. Frusztráló volt a közelsége. Amikor megmozdult, látásom kiélesedett és keresni kezdtem a veszélyt, amit rendszerint nem találtam. Minden percben a démonom ordított, Lucasra akarta vetni magát. Nem tudtam mi ütött belé, de azt éreztem, hogy valami nem stimmel a sráccal. Szemem sarkából végig őt figyeltem.

Fogalmam se volt, hogy miért kellett beülnie mellém. Egyedül is vezethettem volna, nem kell nekem utas, aki figyel rám. Azért nem voltam olyan hülye, hogy elszökjek tőlük. Meg akartam menteni Sebastient és ebben senki sem akadályozhat meg. Aki megpróbálja, az halott. Ezért fogom megölni Gabrielt is a végén. Már, ha lesz vége!

- Min gondolkodsz? – kérdezte halkan Lucas.

- Azon, hogy mi a szarnak kellett neked beülnöd mellém.

- Csak biztonságból utazom veled. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- Milyen biztonságból? Azt hiszitek, elszököm vagy mi? – horkantottam.

- Igen. Vagyis csak Leon hiszi ezt. – magyarázta. – Én mondtam neki, hogy nem vagy olyan eszetlen...

- Akkor meg? – szakítottam félbe.

- Mivel vámpír, azt mondta nekem, hogy azért figyeljelek. És egyébként is most ő parancsolgat.

- Ki az a seggfej, aki azt mondta, hogy ő a főnök?

- Gabriel. – felelte

- És mi van akkor, ha ő mondta?

- Ha úgy tetszik, mi a szolgái vagyunk. A szavát be kell tartanunk.

Megemésztettem a dolgokat, majd újra megszólaltam.

- Miért pont Leon?

- Ő a második legidősebb. Nagyon jó vezető. – magyarázta.

- Második legidősebb? – értetlenkedtem. – Nem láttam rajta egyetlen sebhelyet se.

- Rossz helyen kerested. – sóhajtotta.

Utána meg se szólaltunk. Egyszer csak Leon lehajtott az autópályáról és Kansas City felé vezetett tovább. Végre pihenő! 15 órája vezettem és hulla fáradt voltam. Már ólomsúlyúak voltak a szemhéjaim, amik minden pillanatban le akartak záródni. Folyton ásítoztam. Az ülésbe már teljesen szétfolytam, néha már a könyökömmel kormányoztam. Majdnem mindennél jobban vágytam egy puha, meleg ágyba beledőlni.

- Fáradtnak tűnsz. – szólalt meg Lucas a némaságba.

- Na, ne mond! Fél napja csak vezetek, és már marhára kivagyok. – mogorváskodtam. – De te éber és fitt vagy.

- Nem annyira.

- Miben fáradtál te el? – csattantam fel.

- Tegnap estétől fent vagyok, és míg nem jöttél, addig egész nap az ajtóba álltam Andyvel. – sajnáltatta magát.

- Ó, te szegény! Együtt éreznék veled, ha még élnék és lenne időm. – feleltem szarkasztikusan.

Sóhajtott: - Amúgy meg, miért vagy ilyen ellenséges velem? – kérdezte felháborodottan.

Egy napig lehetett volna sorolni az indokokat, de most valahogy nem akartam erre a kérdésére felelni. Hadd fortyogjon magában. Meg nem mindegy neki, hogyan beszélek vele? Aljas vámpíroknak dolgozik. Védi őket. Nyalja a talpukat. Bármit megtesz nekik. Így ő se jobb a vérszopó piócáknál. Számomra ellenség. Lehet, hogy a végén vele is végezni fogok. Bár ember és eddig nem öltem meg embert – persze, ha Leo nem annak számított -, de a kivétel erősíti a szabályt. Aurám olyan színű lett, mint Lucasé. Mély bordó a haragtól, a dühtől. Már nem is éreztem magam fáradtnak. Inkább játszadozni akartam. Valakit ki akartam nyírni. A démonom ki akart jönni a friss levegőre, és én nem biztos, hogy meg fogom akadályozni ebben. Valakinek ez lesz az utolsó estéje.

***

Nagyon jó. Egy szobába tuszkolódtunk be mind a hárman. Megfürödtem, aztán bezuhantam az ágyba, de csak forgolódtam. Fel voltam pörögve. Minden érzékem kiélesedett. Az apró porszemtől a szempillák surrogásáig mindent észleltem. Lucasa fal felé fordult, halkan szuszogva aludt. Leon azonban halkan feküdt a földön. Szíve gyorsan vert, vére sebesen folyt az ereiben. Illatát is éreztem. Nektarin édessége lengte körül. Bele haraptam volna. Vagyis nem én, hanem a démonom. Teljesen ő vette át az uralmat az agyam fölött.

Felkönyököltem az ágyon, majd felültem. A takarót lehámoztam magamról. Lassan, csendesen felálltam és nesztelenül Leonhoz léptem, utána leguggoltam mellé. Lélegzete kezemet simogatta. Nagyot szippantottam édes illatából. Mmm! De mielőtt még közelebb hajoltam volna hozzá, kitisztítottam az elmémet. Felugrottam mellőle és a fürdőbe viharzottam. Halkan becsuktam az ajtót. Megnyitottam a csapot és hideg vízzel megmostam az arcomat. Nyugi, Jess! Nem csinálsz őrültséget! Zárd vissza a démont a ketrecbe és nyugodj meg! Nem ölsz meg senkit! Vagyis ma még nem!

***

Három órája egy kurva dugóban álltunk. Esett az eső és marhára dühös voltam. A démonom nem hagyott békén. Folyton ugrándozott, ordibált. Mikor elkalandozott a figyelmem, a látásom megváltozott. Ilyenkor az autópálya piros pulzálásba kezdett. Minden egyes embernek a szívritmusát tökéletesen hallottam... láttam. Nagyon idegesítő volt! Néha már sikítani akartam, de ekkor beleharaptam a nyelvembe vagy az alsó ajkamba. Ááá! Nem fogom már ezt sokáig kibírni! Nem akart lenyugodni ez a szar. Mostanáig nem csinálta ezt, de hogy találkoztam a vámpírokkal, rögtön kikelt magából. És fogalmam sincs, hogyan tudok majd gyilkolászni – még ezen az estén. Leonék minden lépésemet figyelték. Képtelenség volt tőlük elszökni csupán 10 percre, ami simán elég lenne valakit megölni. Őket meg nem akartam megölni. Még.

- Min agyalsz? – kérdezte Lucas úgy, mint tegnap

- Valamin. Nem mindegy neked?

- Őszintén? – kérdezett vissza, majd válaszolt a kérdésemre. – Nem, nem mindegy.

- Mit érdekel az téged, hogy mire gondolok?

- Kíváncsi vagyok. – felelte, de éreztem a hangján, hogy hazudott.

Nem volt velem teljesen őszinte. Két lehetősé lehetett erre: vagy nem bízott bennem és volt egy bazi nagy titka, vagy ő is olyan ellenséges volt, mint én – bár ezt nem annyira tartottam valószínűnek. Én pontosan tudtam, mi a helyzet. Az aurája elárulta. Hazudott. Titkolt előlem valamit. Úgyis ki fogom majd valahogy deríteni. Eközben – végre! – megindult a kocsisor és tovább folytattuk utunkat Dallas felé. Fél óra múlva megszólaltam.

- És míg el nem felejtem, telefonálhatok valakinek? – kérdeztem.

- Kinek? – vallatott komoran.

- Bradnek. Nem szóltam neki, hogy elmentem. – válaszoltam, de nem mondtam meg a teljes igazságot.

- Oké, egy percet kapsz! – szólalt meg hosszas gondolkodás után.

Előhúzta telefonját és átnyújtotta nekem. Beírtam a számot és vártam, hogy felvegye. Négy csengés után végre beleszólt.

- Igen?

- Szia, Brad. Jess vagyok.

- Hol vagy? – kérdezte aggódva köszönés helyett.

- Dallas felé tartok.

- Minek?

- Ki kell mentenem Sebastient. – válaszoltam.

- Megtaláltad?

- Igen. – feleltem vidáman.

- Ott van? – hadarta.

- Nem.

- Akkor meg hol van? – akadt ki.

- Még Detroitban. – világosítottam fel.

- És minek mész te Dallasba?

- Hosszú. De most nem emiatt hívlak. – a szemem sarkából Lucasra néztem. – Vannak ismerőseid Dallasban?

- Igen, vannak. Miért is? – értetlenkedett.

- Segíthetnek esetleg.

- Lehet, hogy segítenek neked, ha nem említed a nevemet. – mondta rekedten.

- Miért ne említselek?

- Megöltem a vezérüket.

- Ööö... oké. Amúgy akkor segítenek? – kérdeztem ismét idegesen.

- Igen, mert te is hasonlítasz rájuk. Szót fogsz velük érteni. – magyarázta.

- És hol vannak?

- Majd megtalálod őket, szivi. Meg egyébként is folyton vándorolnak. Több szállásuk is van, de nem mindnek tudom a pontos helyét.

- Basszus. – sziszegtem. – Oké, Brad. Köszi.

- Szívesen. Tudod, hogy neked bármit, édes cicuskám.

- Seggfej. – szóltam bele a telefonba ingerülten, majd köszönés nélkül lecsaptam a mobilt.

Visszaadtam Lucasnak a készüléket, aztán az útra szegeztem tekintetemet. A kezemet erősen a kormányra kulcsoltam. Bőröm elfehéredett, az erek és a csontok kiemelkedtek az öklömből. Egy égő fáklya lettem. A lelkem bugyborékolt a méregtől. Az amúgy is szar kedvemre még Brad is tett egy lapáttal. Tök jó!! Nem sok hiányzott ahhoz, hogy belemenjek az előttem haladó autóba.

- Minden oké? – kérdezte lágyan, együttérzően Lucas.

- Igen. – szűrtem fogaim közt a szembetűnő hazugságot.

- De látom, hogy kezdesz robbanni, úgyhogy nyugi.

- Akkor fogd be a szádat! – mondtam élesen.

Kurtán bólintott és az ajtóhoz simult. A lehető legtávolabb húzódott tőlem. Óvatosan vette a levegőt, próbált nem megmoccanni. Tudtam, félt tőlem. Ez a démont még jobban f elcsigázta. A fejem hasogatni kezdett, gyomrom görcsbe ugrott. Mindjárt kidobom a taccsot. Basszus! Marha jó! Most azonnal meg kell állnunk valahol. Nem törődve a következményekkel, index nélkül a leállósávba hajtottam. Mindenki ránk dudált, mögülünk fékcsikorgások hallatszódtak. Lucas szeme elkerekedett, arca értetlenné vált. Nem állítottam le a motort, csak kiugrottam a kocsiból és a fűre rohantam. Előredőltem és visszajött az az egy szelet szalámis kenyér, amit reggel ettem. Még egy kis kávé követte. Közben Lucas is kipattant a kocsiból. Öltönyszerű kabátjából előhúzott egy zsebkendőt és lenyújtotta nekem. Hálásan elvettem tőle. Megtöröltem a számat majd felegyenesedtem, de túl korán. Ismét visszahajoltam és valami beazonosíthatatlan dolog csattant a fűre. Öklendeztem egy utolsót, ekkor a fű vörös lett. Ennek is éreztem az illatát. A vérem volt az. Fenébe! Mi van már velem? Beteg vagyok? Mert az nem lehetek! Lehetetlen! A démonom miatt nem lehet semmilyen betegségem. De akkor meg mi a szar ez?