3. Vámpírtanya - A Kitaszított

Vámpírtanya

Két napja változtam ismét ronccsá. A lelkem teljesen összeomlott, útakadály lettem. Kívülről próbáltam valami boldogot mutatni, miközben belül a pokol legrusnyább szörnyei tanyáztak és belülről emésztettek. Nem akadtam rá Sebastienre. Kerestem... de semmi! Kiakadtam és már szinte feladtam, azonban vasárnap valaki csengetett. Én nyitottam ajtót, mivel Brad és Monica el voltak foglalva... egymással. Előttem két eléggé kigyúrt vámpír állt. Fekete rövid ujjú pólóban cövekeltek kint a novemberi szélben. Arcuk sima és érzelemmentes volt.

- Jessica Arle? – kérdezte az egyik mély hangon.

- Igen. – válaszoltam röviden.

- Velünk kell jönnie! – mondta a másik, aki kopasz volt.

- Mert? – tudakoltam csipetnyi érdeklődés nélkül.

- Sebastien Burnt ismeri? Na, ő szólt, hogy ön majd kiszabadítja őt. Ezért a főnök magáért küldött. Beszélni akar magával. – magyarázta Kopasz, de nem volt teljesen őszinte.

- Maguknál van Sebastien? – próbáltam feszültségmentesen megkérdezni.

A mélyhangú bólintott.

- Rendben, magukkal megyek! – mondtam határozottan.

Az előszobában magamra kaptam egy dzsekit, amiben pár tőr és egy 9 mm-es Glock pihent. Az ajtót becsaptam magam mögött és a vámpírkák után mentem. A mélyhangú beült a sofőr mellé, aki szintén vámpír volt. Kopasz kinyitotta a hátsó ajtót és belökött az ülésre. Mellém csusszant, majd az autó elindult. A kocsiban éreztem Sebastien illatát. Tényleg náluk van, az már biztos. Az ablak felé fordultam, de nem láttam ki, mert valami véres törölköző eltakarta előlem a kilátást. Vagyis fogalmam sincs, hova mentünk. Előre néztem. Tekintetem beleütközött egy olyan falba, ami a limuzinokban szokott lenni. Észrevettem rajta rengeteg véres kéznyomot és karmolást. Nem akartam belegondolni, hogy akik ezt csinálták, milyen szörnyű dolgokat élhettek át.

A padlót tanulmányoztam az út hátralévő részében. Ott is találtam pár vérfoltot. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam a kocsiban. Alig várta, hogy kiléphessek a friss levegőre. Pár perc múlva végül megálltunk. A mélyhangú kiszállt a sofőr mellől, majd kinyitotta az ajtómat. Pillanatok alatt kiugrottam az autóból és mellé álltam. Az épületet vizsgáltam. Modern egyemeletes irodaház volt. Falai egyszerű fehéren csillogtak a rávetülő napsugárban. Pár ablaka az utca felé nézett. Tetején fekete cserép volt. Az ajtóhoz egy rövid lépcső vezetett. A ház körül vámpír és vér szaga terjengett. Rengeteg vérszívó lehetett bent. Ami pedig meghökkentett, hogy több tucat ember is az épületben tartózkodott. Mit kerestek azok ott? Gondoltam, majd rájövök, de nagyon érdekelt. Eközben kopasz is mellém lépett. A könyökömet megfogta, majd úgy tolt fel a lépcsőn. A mélyhangú végig előre nézett.

Az épület belül is jó állapotban volt. Egy kis előtérben álltunk, ahol egy nő ült az információs pult mögött. Amikor beléptünk, ránk nézett, majd ismét a számítógépre szegezte tekintetét. Mi tovább mentünk. Mélyhangú egy nehéz ajtót nyitott ki előttünk. Ebben a szobában sötétebb volt, mint az előzőben, de ettől függetlenül még mindig tisztán láttam. A falnál egy vörös kanapé állt, az ajtó mellett egy vérrel teli hűtő volt. Szemben velünk ismét egy hatalmas, vastag ajtó magasodott. Ott egy ember és egy vámpír állt őrt. Az ember rám emelte hatalmas lila szemeit. Kicsit aggodalmas volt a tekintete. Nem törődtem vele, csak mentem a két magas testőr között.

A következő szoba... Hát, hogy is mondjam! Elég meghökkentő látványt nyújtott. Az egész szobában vámpírok ettek emberekből. Mindenhonnan nyögések, kisseb-nagyobb sikolyok hallatszódtak. Senki sem nézett ránk, amikor beléptünk. Vér folyt mindenhol. A padló ragadt a vörös folyadéktól. Mellettünk fehér márványoszlopok álltak magányosan – és véresen.

Néha megakadt a szemem pár vámpíron. Már teljesen véresek voltak, kezükben egy élettelen, üresre szívott test feküdt, amit egyszerűen a földre dobtak és máshoz léptek lakomázni. A következő ajtó előtt pár méterrel, Kopasz egy nőhöz ment. A lányon egy fekete melltartó és egy kendőt viselt a derekán. Nagyon fiatal volt, nem lehetett több 16-nál. Szeme csillogott, mégis üvegesnek tűnt. Szőke haja összeragadt a vértől. Amikor hozzáért Kopasz, leette a kendőt a derekáról, Kopasz lecsúsztatta a gatyáját. Semmi tétovázás nélkül a lányba hatolt. Kopasz megharapta párszor, közben levette a melltartóját. Gusztustalan, hogy így mindenki előtt elkezdtek szexelni. Bár mondjuk nem csak ők csinálták ezt. Durva!

A mélyhangúval tovább mentünk, meg se álltunk az ajtóig. Ott egy kártyát vett elő és bedugta azt egy leolvasóba, ami az ajtó mellett volt. Felvillant egy kis zöld fény és bementünk a szobába. Bent mindent fekete árnyak öleltek át. Én mégis jól láttam. Két vámpír ült a szobában. Mind a kettő nő volt. Az egyiknek vörös, rövid haja volt, fekete szeme rám tapadt. Egy vörös tunikába rejtette testét. Kezében egy vérrel teli kristálypoharat tartott. A másiknak hosszú, egyenes haja lágyan vállára omlott. Világos szeme szinte világított. Fehér ruhája vörösen csillogott a vértől. Kettejük között egy nagyobb szék foglalt helyet. Gondolom, oda ül a főnökük, de ő most nem volt itt. A mélyhangú betolt a szoba közepére, aztán távozott.

Előttem egy ablak volt, ami egy másik szobába engedett betekintést. Bent valaki egy széken ült a szoba közepén. Kezei és lábai a székhez voltak kötözve. Testére vér száradt. Fejét lehajtotta és a térdét nézte. Sebastien volt! Még élt, de nagyon rossz állapotban lehetett. A szobában még két őr állt a sarokban.

A mellettem lévő ajtó mögül zajok szűrődtek ki. Valaki megnyitotta a csapot és belépett a vízsugár alá. Néha halkan felnevetett. Nem sokkal később elzárta a csapot és kilépett az ajtón. Egy vámpír volt az. Barna, hosszú hajáról víz csöpögött. Ezüst szeme melegen nézett végig rajtam, majd elmosolyodott. Csupasz mellkasa izmos volt, bal mellizmán karmolás futott végig. Jobb karját egy hatalmas fekete tetoválás fedte be. Nadrágjából előbukkant pár szőrszál, a mosolyából kivillant a szemfoga. És csak most vettem észre, hogy az itteni vámpírok szemében nem jelent meg az a bizonyos füst, mint a többiekében. Ennek is tiszta volt a tekintete. Megkerült, majd beült a két nő közé. Megköszörülte a torkát, utána megszólalt.

- Hello Jessica! Örülök, hogy végre találkozunk! Gabriel Eye vagyok. – mutatkozott be. – Ő itt Loren – mutatott a vörösre. – és Jennifer.

Loren és Jennifer rám mosolygott, majd Gabrielre néztek.

- Mit akarsz? – vallattam Gabrielt.

- Csak látni akartalak! Sebastien rengeteget beszélt rólad...álmában és kíváncsi voltam rád.

- Jó. Hát akkor láttál. Most már elvihetem Sebastient?

Gúnyosan elnevette magát.

- Vicces vagy. – állapította meg még mindig nevetve. – De fordítsuk komolyra a dolgot. – pillanatok alatt elkomolyodott. – Nem viszed el innen őt sehova. Esetleg majd pár év múlva darabokban visszakapod!

- Ha én erre azt mondom, elszöktetem, akkor mi van?

- És ezt hogy is tervezted? – hangja gúnyosan csengett. – Csak a konyhán keresztül tudsz kimenni, ott pedig hemzsegnek a vámpírok. Te meg egy egyszerű ember vagy! Nem tudnál elbánni közülünk, egyel sem!

Jó! Rendben! Alábecsült. Ez még az én hasznomra is válhat. Nem számít arra, hogy esetleg pár tőrt, rengeteg ütést és golyót kapna tőlem. De hogy ennyire semmibe vett, az azért fájt.

- Jó! Akkor tegyük fel, hogy most aranyos kislányként engedelmeskedek neked! Egyvalamit megcsinálok, utána meg szabadon engeded Sebastient! – mondtam határozottan.

Szeme felcsillant és sejtelmesen elmosolyodott.

- Ezen még gondolkodunk egy kicsit, jó?

- Addig én bemehetek hozzá? – reménykedtem, hogy igent mond.

Bólintott. Megfordultam és a még nyitott ajtón bementem. Egy kisebb szobába találtam magam. A sarokban egy zuhanyfülke, mellette egy szék állt. Egy újabb ajtó nyílt Sebastien szobájába. Minek ennyi ajtó? Tiszta őrület! Teljesen úgy éreztem magam, mint egy nyílászáró kiállításon, ahol csak ajtókat mutattak be! Az ajtót kinyitottam, majd halkan beléptem a szobába. A két őr egy pillanatra rám nézett, utána ismét előre fordultak. Sietve Sebastienhez mentem. Leguggoltam elé és kezemet a térdre fektettem. Fejét hirtelen felemelte. Rám nézett, aztán szomorkásan elmosolyodott. A szememből könnyek törtek elő.

- Jess, ne sírj! – mondta rekedtes hangon.

- Nem sírok...

- Nem esett bajod? – terelte el a figyelmem.

- Te kérdezed? Nem engem zártak be két napra egy szobába. Istenem! – magyaráztam.

- Nem én Sebastien vagyok. Bár mondták már, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. Főleg személyiségileg. – hülyéskedett, mint mindig.

- És te jól vagy?

- Hát néha bejönnek beszélgetni és játszani velem. – sóhajtott. – Nem ittam vért és kezd kibújni belőlem a szörny.

- Nyugi, pár nap múlva már nem leszel itt és annyi vért ihatsz, amennyit csak akarsz. – biztosítottam.

- Ezek nem engednek csak úgy ki engem! – mondta, majd horkantott egyet.

- Igen, pontosan. Csak úgy nem, de... – nem fejeztem be a mondatot.

- Jess, mit csináltál? – kérdezte mérgesen, szeme aggodalmat sugárzott.

- Gabrielnek tettem egy olyan ajánlatot, hogy bármit megteszek neki és cserébe elenged téged. –mondtam, mint egy kisgyerek, akit rajta kaptak azon, hogy rosszat csinált.

- És ő már megmondta, mit kéne megtenned?

- Nem.

A plafonra emelte tekintetét és felnyögött: - Istenem!

- Bocsi! De valahogy ki kell innen hozzalak!

- Miért? Rossza vagyok! Nem kéne élnem! – csattant fel.

- Tényleg így látod magad? Mert akkor vak vagy! Te jó vagy. Nem ölsz embert. Nem követsz el semmilyen bűnt.

- Régen öltem. Rengeteg embernek a vére szárad a kezemen, ezt te is jól tudod, a lelked legmélyén tudod. Lehet, hogy nem akarod elhinni, de ki kell ábrándítsalak, ez az igazság! – mondta ridegen.

- Nem számít! – már sírtam.

Közben felálltam, szívtelenül az ajtó felé indultam.

Nem akartam vele veszekedni, se most, se máskor. Miért ilyen makacs? Hogy nem tudja megérteni, hogy ő – most már – jó? Szeretem és meg akarom menteni! Ebbe mit nem lehet érteni? Nem fogom itt hagyni, nem fogom engedni, hogy meghaljon. Ha meg nem érti meg, akkor... megmentem úgyis! Nem tud ez ellen semmit se tenni! Rendben, tudom, hogy régen ölt, de már ki tudja, mióta nem!

- Sajnálom! – suttogta.

Megálltam és a padlót kezdtem vizsgálni.

- Csináld azt, amit jónak látsz, de ne essen semmi bajod! – mondta beletörődve.

Gyorsan megfordultam és visszamentem a székéhez. Lehajoltam hozzá, két kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Egy hosszú pillanat múlva elszakadtam tőle és mélyen a szemébe néztem.

- Egybe vissza fogok jönni, ígérem! Addig te is tarts ki! Szeretlek! – suttogtam ellágyultan.

- Én is szeretlek!

Homlokára nyomtam egy csókot, majd megfordultam és Gabrielékhez indultam ki. Ismét a szoba közepére álltam. Mind a hárman rám néztek. Gabriel elmosolyodott és összecsapta a tenyerét.

- Eldöntöttétek, mit kell csinálnom?

- Persze, már régen! – válaszolta.

- Akkor megtudhatnám?

- Igen. De nem tudjuk, hogy meg tudod-e csinálni.

- Mondd, és én majd eldöntöm! – sürgettem mogorván.

- El kéne hoznod nekem valakit! – nyögte ki végül.

- Ez nem hangzik nehéznek. De kit kell idevonszolnom?

- Egy feketeangyalt. – válaszolta szárazon. – Élve kéne!

Leblokkoltam. A tüdőmből minden levegő kiszorult, szemem összeszűkült. Egy feketeangyalt? Majdnem egy olyan végzett velem! És egyébként is, élve idehozni... lehetetlen!

- Megcsinálom! És ha esetleg nem élve hozom, az baj?

- Igen. – szólalt meg Loren.

- Kapsz segítséget is. – felelte Jennifer.

- Igen, pontosan. – jegyezte meg Gabriel, majd Lorenre nézett. – Hozz valakit!

Loren kedvtelenül felállt és a z ajtó felé indult.

- Valaki olyat is hozz, aki elcsavarja a fejét! – szólt utána Jennifer.

Rám mosolygott, majd kacsintott. Elfordultam tőle, Sebastienre néztem. Találkozott a tekintetünk. Aggodalom csillant meg szemeiben. Halotta, amit Gabriel mondott. Bíztatóan rámosolyogtam, majd Gabriel felé fordultam. Majdnem hátraestem. Gabriel közvetlen előttem állt. Hatalmasra elkerekedett szemekkel álltam acélos tekintetét.

- Te biztos, ember vagy? – kérdezte.

- Igen. – hazudtam. – Miért, mi lennék?

- Nem is tudom! Egy emberhez képest túl édes az illatod. Szíved kicsit gyorsabban ver az átlagosnál, mégis nyugodtan lélegzel. Látsz is minket ebben a sötétben. Sokkal kecsesebben mozogsz, mit egy ember. – állapította meg. – Mintha nem is halandó ember lennél.

- Tudomásom szerint az vagyok. – hazudtam ismét szemrebbenés nélkül.

Bólintott, majd a másodperc töredéke alatt ismét a székében ült. Még mindig engem tanulmányozott. Kezdett egyre zavaróbb lenni. Egyébként én is őt néztem. Tucatnyi halvány heg húzódott a mellkasán és az arcán. Rengeteget szenvedett ő is. Ajkai dúsak voltak, puháknak tűntek. Nyakán az erek gyors ütemben lüktettek.

- Hány éves vagy? – csúszott ki a számon a kérdés.

- 358. Én vagyok itt a legidősebb, ezért vagyok én a főnök.

- Értem. – motyogtam magam elé.

Ekkor Loren belépett az ajtón. Mögötte egy vámpír és az a srác jött, aki kint állt őrt. Megint olyan aggodalmasan nézett rám. Tekintetemet az ismeretlen vámpírra emeltem. Sebastiennek versengett külsőleg. Szemei sárgák és kígyószerűek voltak. Még ilyet sosem láttam. Nagyon gyönyörűek és furák voltak. Ajkai egyenesek vékonyak voltak. Orra simán hétköznapian festett. Barnásvöröses haja belelógott lágy vonású arcába. Sehol nem láttam sebhelyeket. Mintha csak pár napja lett volna vámpír. Lehet, hogy tök fiatal! Megérezte, hogy nézem, ezért felém kapta szemeit. Azonban én elvettem, majd haragosan Gabrielre emeltem tekintetemet. Most is mosolygott. HA visszajövök és visszakapom Sebastient, megölöm Gabrielt.

- Leon, Lucas, ismerkedjetek meg Jessicaval! – mondta mézesmázos hangon Loren.

Nem törődtem a bemutatkozással. Közelebb mentem Gabrielhez. Arcom kemény és érzelemmentes volt.

- Mikorra kell végezni a munkával?

- Két hetet kaptok! Nem többet! Ha később jöttök vissza, Sebastien már halott lesz. – válaszolta komoran.

- Rendben.