2. Felismerés - A Kitaszított

Hali! itt az új fejezet! Kicsit hamarabb hoztam, mert a hétvégén nem leszek itthon és nem akartam azt, h később kapjátok meg. Szóval... jó olvasást. És még valami: Aki olvassa KOMIZZON, kérlek! Naon köcce, jó olvasást!: )

Felismerés

Nem sokat aludhattam, mert amikor felkeltem, még világos volt. Fáradtan kimentem az étkezőbe és leültem a székemre. Az asztallapra simultam. Hallgatni kezdtem a zajokat. Brad és Monica beszélgettek, nevetgéltek a szobájukban. Sebastien éppen a konyhába jött ki enni. A hűtőhöz ment és kivett belőle egy vértartályt. Azt bedobta a mikróba és a pultnak támaszkodott csukott szemmel. Kezdett látszani rajta, hogy éhes. Ilyenkor teljesen kifárad, csendesebb lesz, és sokkal ingerlékenyebbé válik. Nagyot szívott a levegőből, majd összeráncolta a homlokát. Hát igen! Az illatom hatása. A makróból kivette a vért és mellém ült. Én is éreztem a vér illatát, nagyon tetszett, de nem ittam volna belőle.

- Ugye nem fogod elmondani, miért sírtál?

- Nem. – feleltem nyugodtan.

- Fáradtnak látszol. – állapította meg kicsit később.

- Ja, úgy érzem magam, mint a mosott szar. – mondtam. – De te se vagy valami jó formában. – jegyeztem meg.

Bólintott és ivott a vörös folyadékból. Felpillantottam rá. A szemeim rajtam pihentek. Az alsó ajka sokkal vörösebb lett a vértől. Egyébként meg úgy nézett ki, mint minden vámpír, vagyis úgy, mint egy angyal. Minden vonása egyenes és tökéletes. Mintha márványból faragták volna ki. A szívritmusa egyenesen lenyűgözött. Gyorsan, mégis egyenletesen dobogott, nem úgy, mint más vámpíroknak. Az illata édes volt, csokoládéra hasonlított, amibe minden pillanatba bele akartál kóstolni. Tökéletes volt, még ő nála is szebb.

Végül felálltam az asztaltól és a hűtőhöz mentem. Kivettem belőle egy almát, közben a táskámból előhúztam egy kisebb kést. Az én nagy pechemre szeletelés közben megvágtam magam. A vérem rögtön kiserkent. És az én démonom mostanában nem szokott ilyen kis sebeket begyógyítani, így a vérem folyt tovább az ujjamon.

- Hé, hé! Eszek! – szólt Sebastien.

- Bocsi! – mondtam, miközben az ujjaim a számban voltak.

A kisé véres almaszeleteket egy tálra tettem, majd visszamentem az asztalhoz. Sebastien végig engem nézett. Nagyokat nyelt és gyorsabban vette a levegőt. Mikor leültem mellé, megfogta a véres kezem. Vérem illatát mélyen magába szívta, majd lenyalta az ujjimról a rubinvörös folyadékot. A szemét becsukta. Sebeim begyógyultak, kezemet kihúztam markából és Sebastient kezdtem tanulmányozni. Az agyarai kinőttek, felső ajkát kicsit előrébb tolták. Végül kinyitotta a szemét, amelyben megjelent a fekete, gomolygó füst.

Egy másodperc alatt felemelt és a falnak nyomott. Egyik kezét a nyakamra tette, egészen pontosan a pulzusomra csúsztatta tenyerét. Nyakam másik oldalán végighúzta orrát, miközben nagy levegőt vett és beszívta édes, meleg illatomat. Végül belém mélyesztette agyarait. Óvatosan, kis kortyokban szívta a forró véremet. Megremegtem. A hátamon jéghideg verejtékcseppek gyöngyöztek lefelé. Egy kicsit féltem, de valahogy mégis élveztem. Nagyon tetszett. Az egész testével hozzám simult. Forró lélegzete simogatta a vállamat. Nyakamon pihenő kezét a mellkasomon keresztül lecsúsztatta a derekamra. Karjaimat a nyaka köré fontam. Még jobban magamhoz húztam. Szívünk őrült iramban zakatolt, szinte kiestek a helyükről. Lassan kihúzta belőlem a fogait és lenyalta a vért a sebről. A harapása pillanatok alatt behegesedett, majd teljesen eltűnt. A szemembe nézett és elmosolyodott. Agyarai kilátszottak véremtől csillogó szájából.

Akartam őt! Újra magamban akartam érezni agyarait. Nagyon megkívántam. Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Felemelt a földről, lábaimat dereka köré tekertem. Mivel a fürdőhöz voltunk a legközelebb, oda vitt be. Közben nem szakadtunk el egymástól. Amikor beértünk a fürdőszobába, leültetett a kád szélére és megnyitotta a csapot. Pillanatok alatt levetkőztetett engem és saját magát is. Belefeküdt a forró vízbe és saját magára húzott. A számtól elszakadt, majd a nyakamon végighúzta az ajkát. Ismét belém harapott. A mellkasára tenyereltem. Miközben Sebastien szívta a véremet, én ráültem a merev hímvesszőjére. Ez is olyan érzéssel töltött el, mint a harapása. Először fájt, de miután többször is végigcsúsztam rajta egyre jobban élveztem. Egyre intenzívebb lett. Közben elszakadt a nyakamtól és véres csókot adott. Kezét a lapockámra simította, mellkasunkat összeérintette. A csapot elzártuk, utána fél óráig csak egymással foglalkoztunk.

A végén már remegtem. Elfáradtam és szörnyen fáztam. A kádból szinte az összes víz kiment. Sebastien ezt észrevette és maga alá fordított. Most nem a nyakamba, hanem a vállamba harapott. Felnyögtem. Sebastien egész teste rám nehezedett. Szívem újra őrülten dübörgött. Aztán megcsókolt és kiemelt a kádból. Egy törölközővel halálos lassúsággal el kezdett törölgetni. Először a hátamat simogatta lágyan, majd ahol már száraz voltam, oda adott egy-egy csókot. Miután végzett a lábammal is, maga felé fordított. A mellkasomat néha megharapta. Amint végzett, kikaptam a kezéből a törölközőt és a földre dobtam. Izmos mellkasa minden milliméterét megcirógattam, a végén kipróbáltam valami újat. A nyakánál felsértettem a bőrét. Felszisszent, majd elmosolyodott. A vércsíkot lenyaltam és óvatosan beleharaptam a sebbe. A ragacsos, édes folyadék teljesen felmelegített. Ízlett a vére. Megtudtam, mit érez, ha vért iszik. Teljesen elveszti a fejét és még többre vágyik. Alig képes leállni. De mivel és nem voltam vámpír, el tudtam szakadni tőle. A mellkasára vont. Nevetni kezdett. Furcsálló tekintettel ránéztem. Lenézett rám. Szeme gyönyörűen csillogott.

- Én vérengző kis tigrisem! – nevette.

Elmosolyodtam, a mellkasába dörgölőztem és dorombolni kezdtem. Az állam alá nyúlt és megcsókolt.

***

Fél óra és 2 liter vérrel később hullafáradtan jöttünk ki a fürdőből. Számban még mindig Sebastien vérének íze keringett. Rájöttem, imádom a vért – főleg Sebastien vérét. Nagyon élvezte, hogy harapdálom és szívom a vérét. Gondolom, ugyanazt érezte, amit én, mikor ő harapott belém. A szobámba bevonszoltuk magunkat, amint az ágyhoz értünk, bele dőltünk. Ujjainkat összekulcsoltuk. Aurája vérvörös volt, szíve még mindig őrült tempóban dobogott. Aranybarna haján vízcseppek pihentek, szeme boldogan csillogott. Én őrült! Most vettem igazán észre, hogy mennyire szeretem őt! Eddig ezt az érzést csak barátságnak hittem! Nem hittem volna, hogy az ő helyette valaki mást szeressek! De úgy tűnik, tévedtem. Nem csak egyszerűen szerettem, hanem őrülten imádtam. Egész napra magamhoz bilincseltem volna.

- Elmondasz valamit? – szakította meg gondolataim folyamát.

- Persze. Bármit elmondok. – feleltem lelkesen.

- Miért sírtál? – szegezte nekem a kérdését.

Aj-jaj. Erre a kérdésre inkább nem felelnék, de sajna kimondtam, hogy Bármit elmondok. Na, jöjjön, aminek jönnie kell. Vettem egy nagy levegőt, majd hangosan kifújtam azt. Áradni kezdett belőlem a múltam. Mindent elmondtam neki. A legapróbb érzéseket, megfigyeléseket. Néha elmosolyodtam, néha pedig könnyekben törtem ki. Fájt visszagondolni mindarra, amit elméletileg elfelejtettem. Voltak olyan részek, amik valahogy – rém – álomszerűnek tűntek, de aztán rájöttem, ezek tényleg megtörténtek és valóban átéltem őket. Róla is beszéltem. Akkor a hangom élettelennek tűnt. Teljesen suttogtam. Sebastien mindvégig itta a szavaimat. Amikor róla beszéltem, valahogy nem is tudom, elszomorodott. Látta, mennyire fáj nekem a múltamra visszagondolni, ezért elszégyellte magát, hogy megkért rá, meséljek neki.

Egyszer csak elhallgattam, fejemet Sebastien mellkasára tettem. A hajamat simogatta, miközben próbáltam halkan sírni.

- Sajnálom, hogy megkér...

- Nem, ne sajnálkozz! – szakítottam félbe. – Egyszer úgyis elmondtam volna! – ránéztem.

- De az...

- Ne legyen már de, oké?

- Rendben, és azonban vagy viszont lehet? – hülyéskedett.

- Nem! – nevettem és megpöcköltem az orrát. – Mert ha esetleg nem tudnád, az azonban és a viszont a de szinonimája. – magyaráztam.

- Tényleg? – kérdezte színlelt meglepettséggel. – Nem is tudtam! – a hangja kissé megemelkedett és nagyon lányos lett.

Egy puszit nyomtam a homlokára és fáradtan lecsúsztam az ágyról. Rögtön mellettem termett.

- Hova mész? – kérdezte ijedten.

- Nyugi nem szökök el, csak vécére megyek. Oda csak elmehetek egyedül, nem?

Mosolyogva elgondolkodott, majd megszólalt: - De.

Kikerültem, közben a mellkasát és a vállát megsimítottam.

Mire visszajöttem a fürdőből, már nem volt a szobámban. Zavarodottan körbenéztem. Végül észrevettem. A teraszon állt háttal nekem. Zajtalanul mögé léptem. A derekánál átöleltem, államat erős, széles vállára raktam. Megfogta, majd gyengén megszorította a kezemet.

- Mi gondolkozol? – kérdeztem.

- Azon, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsés.

- Mert? – szemöldököm kicsit feljebb szaladt.

Meglepődtem azon, amit mondott. Eddig nem volt szerencsés?

- Hát..., mert vámpír vagyok. – kezdte feszülten. – Régen engem is megöltél volna! Most meg... szeretsz!

- Nem öltelek volna meg, mert nem vagy rossz. És ki mondta, hogy szeretlek? Mert az hazudott! – kérdőn rám nézett. – Én mindennél jobban imádlak! – mondtam határozottan.

Megkönnyebbülten elmosolyodott, közben megfordult a karjaim között. A homlokomnak támasztotta az övét. Úgy éreztem, szeme a legmélyembe látott bele. Egy röpke csókot adott, majd kézen fogott és bementünk. A szobában hirtelen eszembe jutott valami.

- El kell mennünk vásárolni! – hadartam.

- Miért is?

- A hűtőben csak vér van.

- Jó, hát akkor menjünk. – sóhajtotta.

***

Az egyik sorban megtorpantam. Nem mozdultam, lehet, hogy nem is vettem levegőt. Teljesen lefagytam. A kezem félúton megállt a bevásárlókocsi és az almás pult között. Sebastien aggódva nézett rám. Elkerekedett szemmel ránéztem.

- Mi a baj? – kérdezte idegesen.

- El kell, tűnjünk!

Tényleg nem kellett volna itt lennünk. Simán kimehettünk volna, ha tudtam volna, hol is van. Egy ismerős illatát éreztem. Rögtön felismertem egy olyanak az illatát, akit már nem szabadott volna ismernem. Valamelyest ez a személy is jobb volt, mint ő. De ha már ő szóba került, nem annyira jártam messze az igazságtól.

A mozdulatlanságból feléledtem és Sebastien vállára tettem a kezem. Mélyen a szemébe néztem.

- Figyu! Nézz körül és keress meg egy fekete hajú, kék szemű srácot! – suttogtam. – Ha meg van, gyere vissza és szólj, jó,

Bólintott. A homlokomra adott egy csókot, majd kilépett a karjaim közül. Utána néztem. Remélem, csak képzelődök és nincs itt. Az almákra szegeztem tekintetem. Úgy tettem, mintha csak válogatnék, azonban közben az illatát követtem. Mi a szart keres itt? Miért pont ide jött pénzt szórni? Több száz bevásárlóközpont közül mért pont ezt választotta? Basszus! Basszus! Basszus! Miért?

Hirtelen valaki mellettem termett. BASSZUS! Először magam elé néztem, majd felé fordultam. Királykék szemei haragtól és meglepettségtől csillogtak. Haja éjfekete és nagyon kócos volt. Egy egyszerű piros hosszú ujjút és egy farmert viselt. Kezei ökölben pihentek maga mellett.

- Kida?

***

- Dorian.

- Tényleg te vagy az, Kida? – hitetlenkedett.

- Nem, már Jessicanak hívnak.

- De régen Kida voltál és még most is az vagy, csak kicsit másabb. Ennyi! – állapította meg.

- Igen, de akkor se hívj Kidanak! – mondtam mogorván.

Farkasszemet néztem vele. Én bírtam tovább. Elnézett a vállam fölött, Majd újra a szemeimbe temetkezett.

- Miért nem jöttél vissza? Damon tel...

- Ne mond ki a nevét! – szűrtem a fogaim között.

- Ne mondjak neveket?- kérdezte dühösen. – Ne is beszéljek?

- Igazán tudni akarod? Ne! Maradj kussban! – köptem minden szót.

- Sajna nem leszek csöndben! És akár ezerszer is ki fogom mondani Damon nevét! – fejét közelebb tolta az enyémhez.

Leheletét éreztem az arcomon. Szeme jéghidegen megcsillant. Elfordultam tőle. Megláttam Sebastient. Minket nézett idegesen és nagyon dühösen. Halványan megráztam a fejem, mikor elindult felénk. Keservesen megállt. Dorianre nézett. Éreztem, hogy rá akarja vetni magát és le szeretné tépni a fejét. Régen ezt elleneztem volna, de most... Dorian felé kaptam a fejem.

- Na, mondjad, mit akarsz! Szeretnék végre elhúzni innen!

Nagyot sóhajtott, majd megszólalt: - Gyere vissza! – hangjában kicsengett a könyörgés. – Teljesen kikészült. Nem beszél senkihez. Szinte ez egész napját a szobádban tölti. Nem eszik. Alig lehet elráncigálni valahova. Most is csak nagyon nehezen jött elvelem.

- Mi? Itt van? – csattantam fel.

- Igen, itt. Kint ül a kocsiban. – mondta. – Miért, baj? – kérdezte, miközben felemelte a hangját.

- Igen! – préseltem ki a számon.

- Mert? – ordította.

- Mert, ha meglát és felismer, úgy, mint te, akkor vissza kell mennem hozzátok és még egy jó ideig úgy terveztem, nem költözöm vissza hozzátok. – ordítva közöltem vele a mondandóm.

Szinte már mindenki a mi kis vitánkat figyelte. Néhányan feltűnően megálltak a közelünkben és füleltek. Az egyik biztonsági őr is közelebb jött. Dorian eközben a fülemhez hajolt.

- Ja, tényleg! Csak most jut eszembe, hogy a vámpírokat jobban szereted, mint a te fajtádat! – suttogta ridegen.

- Nekem nincsen fajtám!

- Dehogy nincs! Kiválasztott vagy!

- Csak voltam. – javítottam ki.

Dühösen rám nézett, majd reménytelenül kifújta a levegőt.

- Tényleg a vámpírokat imádod most már? – kérdezte halkan.

- Igen! Vagyis csak egy vámpírt imádok mindennél jobban!

- Vagy úgy! – csattant fel hangosan. – Valakit máris találtál Damon helyére?

Hirtelen, gondolkodás nélkül arcon vágtam. Szája széléből kiserkent egy kis vér. Lenyalta, majd visszafordult felém. Elnéztem róla. Sebastient kezdtem keresni, azonban az emberek tömegében nem találtam. Ijedten forgatni kezdtem a fejem. Nincs itt! Eltűnt! Az illatára próbáltam összpontosítani. Elméletileg kiment az ajtón és volt egy kis társasága. Fenébe! Dorianre néztem.
- Mennem kell! – hadartam, majd elviharzottam mellette.

Az emberek eloszoltak. Éreztem, hogy Dorian követ – és valami nagy baj van. Az ajtón kifutottam és megálltam a parkolóban. Dorian mellém ért és megfogta a csuklómat. Erősen megszorította, majd maga után kezdett húzni. Az ellenkeze irányba próbáltam menni, de tehetetlenül Doriant követtem.

- Most azonnal engedj el! – ordítottam.

Egy pillanatra felém fordult. Jó, hogy ezt tette. Behúztam neki. Az orrát találtam el, csontja eltört és elengedett. Szaladni kezdtem.

- Bocsi. – motyogtam magam elé.

Sebastien illatát követtem. Kifutottam a parkolóból. Hova m ehetett? És kikkel? Fene! Azt mondjuk tudtam, hogy vámpírokkal ment, de azt, hogy mit akartak tőle, azt nem. Remélem, még egyben van! Egészen a sarokig futottam, ott azonban vége szakadt az illatának. Elakadtam. Elvesztettem! És ki miatt? Dorian miatt! Ha ő most nem lett volna ott, akkor végig mellettem maradt volna Sebastien. Pont ilyenkor kellett őt elrabolni? Miért? Basszus!