Fél óra múlva berontott a szobámba. Az ajtónál lecövekelt és haragosan kinézett az ablakon. Hosszú idő után lerogyott a földre, megrázta a fejét. Becsukta szemét, majd sóhajtott. Pár perc múlva már ott tartottam, hogy mindjárt elaszom, de ekkor rám nézett és megszólalt.
- Mi vagy te? – vágott rögtön a közepébe.
- Ez egy jó kérdés. – itt megálltam egy kicsit, majd folytattam. – Hát... ööö... előbb láttad és tapasztaltad. Ööö... vagyis... ugye... vámpír és démon vagyok. Most. Egy éve még viszonylag ember voltam. – direkt nem mondtam ki a Kiválasztottat. – De már voltam árny is.
- Oké. – mondta kábán és vontatottan.
- Jó! Most én jövök! Te mi vagy? – kérdeztem váratlanul.
- Egyszerű ember. Mi más?
- Oké, ne hazudj.
- Nem hazudok.
- Az aurád nem erről árulkodik.
Ledöbbent. Szeme elkerekedett, nagyot nyelt.
- Hupsz. Bocsi. Ezt nem említettem. Látom az aurákat. – mondtam cseppnyi megbánás nélkül.
Megrázta fejét, majd megszólalt.
- Rendben. Ha te is látszólag őszinte vagy, akkor én is az leszek. – vett egy nagy levegőt. – Gondolatokban olvasok.
Most én döbbentem le. De nagyon.
- Mi? – motyogtam.
- Gondolatolvasó vagyok.
A ledöbbenés helyett a düh ölelt át. Eddig minden gondolatomat hallotta? Mindig a fejemben kutakodott? Ezért utazott velem egy autóban, hogy halja a gondolataimat? És... áhh! Haragtól izzó tekintettel ránéztem. Alig kaptam levegőt a dühtől. Minden egyes porcikámat méreg itatta át. Előbb kár, hogy nem öltem meg. Eddig élt, de most itt az ideje, hogy meghaljon.
- Ha gondolatolvasó vagy, akkor miért nem tudtad, hogy ki vagyok? – ordítottam.
- Mert téged nem hallak tisztán. Néha egy-egy szót elcsípek, de legtöbbször, sőt szinte mindig néma vagy. – felelt.
- Haha. Jó vicc.
- Der tényleg! Nem tudom, hogy most éppen mire gondolsz. Utoljára két napja éreztem valamit és azóta semmi! Esküszöm! – magyarázkodott.
Az aurája szerint igazat mondott. És így én is hittem neki. Basszus! Megadóan sóhajtottam. A hajamba túrtam és becsuktam a szememet. Egy gondolatolvasó! Mi jöhet még?
- Mi vagy te? – vágott rögtön a közepébe.
- Ez egy jó kérdés. – itt megálltam egy kicsit, majd folytattam. – Hát... ööö... előbb láttad és tapasztaltad. Ööö... vagyis... ugye... vámpír és démon vagyok. Most. Egy éve még viszonylag ember voltam. – direkt nem mondtam ki a Kiválasztottat. – De már voltam árny is.
- Oké. – mondta kábán és vontatottan.
- Jó! Most én jövök! Te mi vagy? – kérdeztem váratlanul.
- Egyszerű ember. Mi más?
- Oké, ne hazudj.
- Nem hazudok.
- Az aurád nem erről árulkodik.
Ledöbbent. Szeme elkerekedett, nagyot nyelt.
- Hupsz. Bocsi. Ezt nem említettem. Látom az aurákat. – mondtam cseppnyi megbánás nélkül.
Megrázta fejét, majd megszólalt.
- Rendben. Ha te is látszólag őszinte vagy, akkor én is az leszek. – vett egy nagy levegőt. – Gondolatokban olvasok.
Most én döbbentem le. De nagyon.
- Mi? – motyogtam.
- Gondolatolvasó vagyok.
A ledöbbenés helyett a düh ölelt át. Eddig minden gondolatomat hallotta? Mindig a fejemben kutakodott? Ezért utazott velem egy autóban, hogy halja a gondolataimat? És... áhh! Haragtól izzó tekintettel ránéztem. Alig kaptam levegőt a dühtől. Minden egyes porcikámat méreg itatta át. Előbb kár, hogy nem öltem meg. Eddig élt, de most itt az ideje, hogy meghaljon.
- Ha gondolatolvasó vagy, akkor miért nem tudtad, hogy ki vagyok? – ordítottam.
- Mert téged nem hallak tisztán. Néha egy-egy szót elcsípek, de legtöbbször, sőt szinte mindig néma vagy. – felelt.
- Haha. Jó vicc.
- Der tényleg! Nem tudom, hogy most éppen mire gondolsz. Utoljára két napja éreztem valamit és azóta semmi! Esküszöm! – magyarázkodott.
Az aurája szerint igazat mondott. És így én is hittem neki. Basszus! Megadóan sóhajtottam. A hajamba túrtam és becsuktam a szememet. Egy gondolatolvasó! Mi jöhet még?
***
Négykor az ebédlőben tanácskoztunk. A fiúk nem voltak idegesek, de én annál inkább. Ma, ha szerencsén van, végezhetünk a munkával. Bár az már kevésbé jó, hogy találkoznom kell egy feketeangyallal – és ki tudja, hogy még kikkel! A szívem a torkomban dobogott. Néha vissza kellett emlékeznem arra, hogyan lélegezzek. Teljes idegroncs voltam. Amikor már az ájulás szélénél tartottam, Leon megszólalt.
- Hivatalosak vagyunk egy buliba!
Nem erre számítottam. Most nem volt időnk szórakozásra és bulira. Két hetem volt megmenteni Sebet és már abból eltelt 3 nap.
- Nem buli, hanem inkább bál, vagy valami ilyesmi. – szólt közbe Lucas.
- És mi minek akarunk táncolni? Vagy csak az ingyen kaja miatt megyünk? – kérdeztem szarkasztikus hangnemben.
- Nem táncolni megyünk. – oktatott ki Leon. – Nem fogunk szórakozni sem. Dolgozunk majd. Nathaniel ott lesz...
- Ki az a Nathaniel? – szakítottam félbe.
- Ő a feketeangyal. Tudod az, akit el kell kapnunk. Ő rendezi a partit. Ott elkaphatjuk és mehetünk vissza Detroitba.
- Akkor meg mire várunk? – ismét közbevágtam. – Készüljünk és menjünk!
- Jessica, állj már le! Csak nyolckor kezdődik az összejövetel. Addig elkészülünk, és majd megyünk! Nem rohanhatunk csak úgy oda! Rengetegen lesznek ott! Kell egy kisebb terv. Ha ezt az alkalmat elszúrjuk, lehet, hogy nem lesz több esélyünk és meghal egy viszonylag ártatlan ember. – mondta szigorúan Lucas.
- Viszonylag ártatlan? – estem neki. – Viszonylag? Ő teljesen ártatlan! Már ki tudja, mióta semmi rosszat nem követett el! Már jó! Teljesen megváltozott! Nem tudom, hogyan tudsz ebben kételkedni!
- Á! Most már akkor a vámpírok nem is olyan aljasak? – ő is felemelte a hangját.
- Mi van? – az állam leesett. – Eddig nem úgy volt, hogy én egy üres lapú könyv vagyok? Vagy már tudsz kutakodni bennem is?
- Hagyjuk ezt, jó? – mondta mérgesen.
- Nem, nem hagyjuk!
- De! Befejeztem! És te is abbahagyhatnád! – tanácsolta.
Valami belül nem engedett megszólalni. A szememből elindult egy forró könnycsepp. Fejemet megráztam, miközben még mindig Lucast néztem, majd megfordultam és sietősen a szobámba mentem. Az ajtónak dőltem és sírni kezdtem. Akkor se volt igaza Lucasnak! Már nem rossz! Hogy merte azt mondani, hogy viszonylag ártatlan? Mintha Lucas nem tudná, hogy Sebastien nem öl ember, csak azért, hogy táplálkozzon. Ááá! Bunkó! Istenem! Amúgy meg lehet, hogy én is kicsit túlreagáltam. Csak normálisan ki kellett volna javítanom és kész! Már megint kezdek begolyózni! Mintha nem is én lennék ez a személy. Megváltoztam valahogy! Lehet, a vámpír miatt, bár nem annyira hittem ebben.
Két órája a földön ültem. A könnyeim elapadtak. Már kezdtem teljesen megnyugodni, amikor Lucas kopogott az ajtómon.
- Mi van? – vakkantottam ki.
- Itt a ruhád. – mondta nyugodtan.
- Hagyd kint!
- Idekint összegyűrődne! – tiltakozott.
Felálltam és kinyitottam az ajtót. Nem néztem rá, csak céltudatosan a ruháért nyúltam.
- Kösz. – motyogtam és az orrára csaptam az ajtót.
Az ágyra dobtam a rucit. Mellé álltam. Egy papír volt rátűzve a finom anyagra. Óvatosan levettem róla és jobban megnéztem, mi állt rajta. Gyöngybetűkkel a nevem állt az elején.
Jessica!
Bocsi ezerszer! Azt a viszonylag ártatlant csak poénból mondtam, nem is gondoltam komolyan. Nem számítottam arra, hogy így felhúzlak vele. Velem meg nem tudom mi történt. Nem szoktam ilyen lenni, csak kibújt belőlem valami, egyszerűen rosszkor kaptam fel a vizet. Tényleg sajnálom! Bocsáss meg, kérlek!
Basszus! Azt hittem, ő nem érez bűntudatot! Erre meg... Ő is úgy érez, mint én. És előbb megmutattam neki, hogy nyugodtan emésztheti magát. Fenébe! Marha jó. Megfordítottam a lapot és kerestem egy tollat. Két egyszerű szót írtam a lapra.
Gyere be...
Az ajtóhoz léptem, majd a papírt a résen kitoltam. Visszamentem a ruhához és idegesen leültem mellé. Vártam. Múltak a percek. A körmeimet kezdtem rágni. A kilincsre tapadt tekintetem. Vártam, mikor mozdul meg és lép be az ajtón Lucas, a lila szemű angyal. Rádőltem a ruhára és sóhajtgattam. Gyere már be! Mi tart eddig neki? Tíz perc után felálltam és járkálni kezdtem a szobában. A fogaimat csikorgattam. Mindjárt felrobbanok! Felvettem a tollat az ágyról, majd kedvesen kettétörtem. Leültem a földre és a falnak dőltem. Ritmusosan verni kezdtem a fejem a falba úgy, mint otthon. Hét óra körül végre valaki kopogott. Izgatottan felpattantam és az ajtóhoz siettem. Még egyszer kopogott, majd megköszörülte a torkát és megszólalt.
- Jess, bemehetek? – kérdezte lágyan, szinte már suttogott.
- Persze. – feleltem lelkesen.
A kilincset lenyomtam és kitártam az ajtót. A szemébe néztem, ami megbánásról árulkodott. Rámosolyogtam és elléptem az ajtóból.
- Gyere!
Lehorgasztott fejjel belépett és leült a falhoz. Elé mentem és leguggoltam elé. A kezemet az álla alá csúsztattam, majd a tekintetünket egy szintre hoztam.
- Na, figyu! – kezdtem. – Bocsi! Bocsánatot kértél te is! Ennyi! Kész! Ne törődjünk vele többet, jó?
- Jó, de...
- Nem szeretem a de-t! Sem a szinonimáját! Csak ez van és nincs de! – világosítottam fel.
Bólintott és elmosolyodott.
- Na, igen! – mondtam vidáman. – És... mi is az a kis terv?
Szeme más fényt vett magára. Lassan lehervadt arcáról a mosoly és komollyá változtak vonásai. Kezemért nyúlt és megszorította őket. Majd megszólalt és közben újra elvigyorodott.
Szűz Máriám, segíts! Ilyen ruhában nem megyek sehova! Az biztos, hogy egy lépést se teszek ebben a... fűzőben meg tüllben. A zöld mondjuk marha jó volt a hajamhoz, meg úgy egészében jól nézett ki, de ebben akkor is bárhova menni... lehetetlen! Kíváncsi voltam, hogy a fiúk felöltöznek-e, vagy csak felvesznek egy ágyékkötőt és mehetünk! Ha bármilyen nagyobb mozdulatot tettem, például léptem vagy csak egyszerűen előrehajoltam, a ruha felcsúszott... vagy éppen le. Alig sminkeltem ki magam. Nehogy már azt higgyék rólam, hogy egy olcsó kis ribanc vagyok. A kedvenc karkötőimet vettem fel, amik éppen illettek a ruhához. A hajammal viszont nem tudtam semmit se kezdeni. Fél óráig a tükör előtt álltam. De végül oldalra fogtam és a fufrumat feltűztem. Annyira nem is rossz! Csak a ruhára ne nézzek! Akkor minden rendben van! Gondolom Gabriel választotta ezt a ruhát. Elég... perverz ízlése volt. De még ez is jobb volt, mint egy vörös bőrszerkó. A kis zöld retikülbe belecsúsztattam egy Fekete tőrt és egy kis pisztolyt. Oké! Most már teljesen el- és kikészültem! Óvatos léptekkel kimentem a fiúkhoz. Nem néztek fel, így sajna megszólaltam.
- Így jó leszek? – kérdeztem aggodalmasan.
Rögtön rám néztek. Az álluk egyszerre esett le. Lucas pislogott, nem hitte el, amit látott. Lucas szemöldöke felkúszott a homlokára és jó ideig ott is maradt. Idegesen összehúztam a szemöldököm és az alsó ajkamat beszívtam.
- Na, milyen?
- Wow! – csak ennyit tudott kinyögni Lucas.
- Bár... túl szolid. – mondta komolyan Leon.
- Ez szolid?
- Igen, ez túl sok ruha. – helyeselte Lucas.
- Megvesztetek? Így is, ha megmozdulok a fél seggem és az egész mellkasom kivan.
- Tudom, csak vicceltünk. Ne ugorj rögtön nekünk!
- Kösz, Leon. Gondoltam! És ti így jöttök?
Egymásra néztek, aztán bólintottak. Hál Istennek! Nem csak egy alsógatya volt rajtuk! Ekkor elnevette magát Lucas! Kérdőn ránéztem, de utána rájöttem, mi a baja. Hallotta a gondolatomat. Én is röhögni kezdtem, majd Leon is értetlenül becsatlakozott a nevetőrohamba. Két perc múlva a könnyeinket törölgetve lementünk az autóhoz. Mind a hárman bepréselődtünk az Audiba. A kétszemélyes autóba! Leon vezetett, én meg Lucas ölében ültem. Átkarolta derekamat és magához szorított. Elég kényelmetlen helyzet volt. De ha már a szerepünk az, hogy fülig szerelmesek vagyunk egymásba, akkor azt játsszuk élethűen! Nehéz lesz, viszont nem lehetetlen!
Az úton mindenki a gondolataiba temetkezett. Azon izgultam, hogy sikerül-e Nathaniel elfogása. Ha sikerülne, az végtelenül jó lenne. Azonban ha elbukjuk, és Lucasnak igaza volt, nem biztos, hogy lesz más alkalmunk Nathaniel közelébe férkőzni. Akkor meghalna Sebastien és vele együtt én is. Rossz lenne elveszíteni, mikor csak most kaptam meg. Fájna nélküle élni. Bár ha öt is elfelejtettem egy idő után, akkor lehet, hogy most is szerencsém lesz és el fog halványodni emlékeimben képe. De Sebastien segített felejteni. Kell valaki helyette! Lucas? Nem tudna sokat segíteni. Brad vagy Monica? Ők még inkább rontanának mindenen. Leon? Akit alig ismerek, az nem is tudna segíteni. Ő? Lehet, hogy ő is csak még több fájdalmat okozni. Mást pedig, mint tudjuk, nem ismertem. Vagy menjek vissza anyámékhoz? 16 év után megjelenjek náluk? Mit szólnának? Meg mit mondanék, hol voltam? Azt azért nem közölhetem velük, hogy eddig Kiválasztott voltam és gyilkolgattam. Rögtön szívrohamot kapna anya és esetleg Gabriella is. Ha nem érünk időben vissza Detroitba, megkérem Gabrielt, öljön meg vagy tálaljon fel ebédre. Mást nagyon úgyse tehetnék.
A gondolataimból Lucas ugrasztott ki. Lágyan a nyakamra lehelt és óvatosan megrázott.
- Hé, Jess! Itt vagyunk!
- Rendben. Ébren vagyok, nyugi. Csak... semmi.
- ÉS kiszállnál végre? – kérdezte vigyorogva.
- Ja, igen. Persze. – és gyorsan kiléptem az autóból.
Nathaniel háza gigantikus volt! Inkább villának nézett ki vagy kisebb palotának, de nem lehetett igazán erre az épületre azt mondani, hogy ház. Az csak szerény megfogalmazás lett volna. Az autónk egy körforgalom szerű úton állt a bejárattal szembe. Az út közepén egy gyönyörű, mégis visszafogott szökőkút díszelgett. Az út széle vörösbe és sárgába öltözött. De ez még semmi volt a többihez képest. A fiúk is kiszálltak és elindultunk a gránit lépcső felé. Felettünk üvegkupolán keresztül sütött a Hold. A kétszárnyas ajtót két fiatal inas nyitotta ki előttünk. Meghajoltak, majd beljebb tessékeltek. Bent már kisebb-nagyobb csoportok beszélgettek iszogattak vagy éppen táncoltak. Pincérek járkáltak a nagy teremben. Tálcájukon visszaverődött a kristálycsillárok arany fénye. Mindenki drága ruhát viselt. És végre megnyugodtam, hogy nem csak én rajtam volt ilyen merész ruha.
Lucas váratlanul átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Éppen rá akartam szólni, amikor eszembe jutott, hogy mi éppen szeretjük egymást. A füléhez hajoltam.
- Élvezd ki a mai napot, mert máskor nem juthatsz ilyen helyzetbe. – suttogtam.
Kihívóan a szemembe nézett és elmosolyodott. Ajkai csak pár centire voltak az enyémtől.
- Nyugi, minden percet kihasználok.
- Csináld nyugodtan, majd úgyis kapsz érte! – mondtam vigyorogva, de tényleg komolyan gondoltam.
Ha tényleg valami ocsmány dolgot akar csinálni velem és azt meg is teszi, vége. Vagy ha nem lesz vége, akkor egy jó ideig kínozni fogom. Azért ebben nekem is legyen egy kis örömöm! Elnéztem róla és magamban kajánul vigyorogtam. Bolyongtunk az emberek között, néha megálltunk társalogni értelmetlen dolgokról. Pezsgőt iszogattunk, különös kinézetű kaját ettünk. Egészen egy pontig minden jól ment, de aztán... Mindent katasztrófa sújtott. A szemem elé egy fátyol borult, a látásom homályossá vált. Minden lehalkult, semmi sem volt olyan tiszta, mint eddig. Először nem sejtettem mi történt, azonban kis idő múlva rájöttem. A démonkám elment a vámpírral együtt. Próbáltam nyugodtan viselkedni, de ennek ellenére Lucas észrevette a változást. A világ legunalmasabb társalgása közepén elnézést kért és egy csendes zugba húzott.
- Mi a gond? – kérdezet.
Szeme megint olyan aggodalmas volt, mint a Vámpírtanyán. Így gyönyörű volt. Fogságban tartotta tekintetemet.
- Jess, figyelsz? Ne a szememmel foglalkozz, mindig így csillognak! – szólt rám parancsolóan.
- Mit mondtál?
- Mi a gond?
- Nem, utána! – intettem türelmetlenül.
- Ne a szemeimmel foglalkozz, mindig így csillognak...
- Hallottál? – értetlenkedtem.
- Igen, már vagy 10 perce nagyon tisztán hallak. – magyarázta.
Szemeim valahogy önkéntelenül elkerekedtek. Hogy normális lettem rögtön hallja a gondolataimat. Akkor eddig minden utálatos, durva, dicsérő megjegyzésemet hallotta! Uh! Ez azért égő!
- Igen, kicsit! – felelte hirtelen.
- Ne nézz már bele a fejembe!
- Jó, bocsi. De olyan jó, hogy végre nézelődhetek nálad is. – nyafogta.
- És egyébként, csak azokat a dolgokat hallod, amikre éppen gondolok vagy az életem összes gondolata között tudsz kutakodni? – hangom eléggé aggodalmas volt.
- Is-is! Nálad most csak... – itt megállt, majd kérdőn a szemembe nézett, közben ridegen megszólalt. – Most mindent. – basszus! – Csak nem értek semmit.
- Rendben akkor kiszállhatsz a fejemből. – morogtam. – A hotelben még kutakodhatsz, de most hagyj egy kicsit magamra itt bent. – a fejem felé böktem.
Egyszerűen lezártam ezt a témát és visszahúztam az emberek tömegébe. Basszus! Fenébe! Akkor mindent látott! Az egész életemet kedvére átkutathatja! Mindenre rá fog jönni! Megtudja, hogy Kiválasztott voltam! Oké lehet, ez nem akkora tragédia, de akkor is! Gyertek vissza! Démonka és vámpírka tudta elrejteni a gondolataimat, de most eltűntek és rögtön szabad utat adtak Lucasnak az elmémbe. Minden szerencsétlenség csak engem találhat meg? Ekkor Lucas hirtelen megtorpant. Kérdőn ránéztem. Szeme valakire meredt. Követtem tekintetének az útját. Egy kicsit ázsiai beütésű nőt nézett, aki mellett agy szívdöglesztő pasi feszített. A nő gúnyosan elmosolyodott és Lucasra kacsintott. Tekintete éjfekete volt. Vörös ruhája majdnem a derekáig fel volt vágva, így jól láthatóvá vált formás lába. Elindultak felénk. A vörös ruhás kurva végig Lucason tartotta csintalan fényű tekintetét. Ezzel ellentétben a férfi engem nézett. Olyan rosszfiús kinézete volt, már szinte úgy nézett ki, mint Dorian. Tényleg most jutott eszembe! Hogy lehet Dorian és az orra? Már valahogy megbántam, hogy behúztam neki. De akkor is meg kellett tennem. Meg akartam, sőt inkább muszáj volt megtalálnom Sebastient! Nem mehettem volna vissza hozzájuk. Belehaltam volna! Ekkor a nő és a pasi megállt előttünk. A csajszi még pár pillanatig vigyorogva nézte Lucast, majd rám nézett. Észrevettem a dühöt az aurájában. Valami nem tetszett neki! Pech! Nekem se jöttek be valahogy. Furák voltak.
- Szia, Lucas. – szólalt meg végül a nő. – De jó, hogy látlak. Mikor is találkoztunk utoljára?
- Három éve. – motyogta halkan Lucas.
- Ó, hát igen. Már nagyon régen. Nem mutatsz be a kísérődnek? – éreztem, direkt nem mondta ki a barátnő szót.
- Á! Most már akkor a vámpírok nem is olyan aljasak? – ő is felemelte a hangját.
- Mi van? – az állam leesett. – Eddig nem úgy volt, hogy én egy üres lapú könyv vagyok? Vagy már tudsz kutakodni bennem is?
- Hagyjuk ezt, jó? – mondta mérgesen.
- Nem, nem hagyjuk!
- De! Befejeztem! És te is abbahagyhatnád! – tanácsolta.
Valami belül nem engedett megszólalni. A szememből elindult egy forró könnycsepp. Fejemet megráztam, miközben még mindig Lucast néztem, majd megfordultam és sietősen a szobámba mentem. Az ajtónak dőltem és sírni kezdtem. Akkor se volt igaza Lucasnak! Már nem rossz! Hogy merte azt mondani, hogy viszonylag ártatlan? Mintha Lucas nem tudná, hogy Sebastien nem öl ember, csak azért, hogy táplálkozzon. Ááá! Bunkó! Istenem! Amúgy meg lehet, hogy én is kicsit túlreagáltam. Csak normálisan ki kellett volna javítanom és kész! Már megint kezdek begolyózni! Mintha nem is én lennék ez a személy. Megváltoztam valahogy! Lehet, a vámpír miatt, bár nem annyira hittem ebben.
***
Két órája a földön ültem. A könnyeim elapadtak. Már kezdtem teljesen megnyugodni, amikor Lucas kopogott az ajtómon.
- Mi van? – vakkantottam ki.
- Itt a ruhád. – mondta nyugodtan.
- Hagyd kint!
- Idekint összegyűrődne! – tiltakozott.
Felálltam és kinyitottam az ajtót. Nem néztem rá, csak céltudatosan a ruháért nyúltam.
- Kösz. – motyogtam és az orrára csaptam az ajtót.
Az ágyra dobtam a rucit. Mellé álltam. Egy papír volt rátűzve a finom anyagra. Óvatosan levettem róla és jobban megnéztem, mi állt rajta. Gyöngybetűkkel a nevem állt az elején.
Jessica!
Bocsi ezerszer! Azt a viszonylag ártatlant csak poénból mondtam, nem is gondoltam komolyan. Nem számítottam arra, hogy így felhúzlak vele. Velem meg nem tudom mi történt. Nem szoktam ilyen lenni, csak kibújt belőlem valami, egyszerűen rosszkor kaptam fel a vizet. Tényleg sajnálom! Bocsáss meg, kérlek!
Lucas, a fasz
Basszus! Azt hittem, ő nem érez bűntudatot! Erre meg... Ő is úgy érez, mint én. És előbb megmutattam neki, hogy nyugodtan emésztheti magát. Fenébe! Marha jó. Megfordítottam a lapot és kerestem egy tollat. Két egyszerű szót írtam a lapra.
Gyere be...
Az ajtóhoz léptem, majd a papírt a résen kitoltam. Visszamentem a ruhához és idegesen leültem mellé. Vártam. Múltak a percek. A körmeimet kezdtem rágni. A kilincsre tapadt tekintetem. Vártam, mikor mozdul meg és lép be az ajtón Lucas, a lila szemű angyal. Rádőltem a ruhára és sóhajtgattam. Gyere már be! Mi tart eddig neki? Tíz perc után felálltam és járkálni kezdtem a szobában. A fogaimat csikorgattam. Mindjárt felrobbanok! Felvettem a tollat az ágyról, majd kedvesen kettétörtem. Leültem a földre és a falnak dőltem. Ritmusosan verni kezdtem a fejem a falba úgy, mint otthon. Hét óra körül végre valaki kopogott. Izgatottan felpattantam és az ajtóhoz siettem. Még egyszer kopogott, majd megköszörülte a torkát és megszólalt.
- Jess, bemehetek? – kérdezte lágyan, szinte már suttogott.
- Persze. – feleltem lelkesen.
A kilincset lenyomtam és kitártam az ajtót. A szemébe néztem, ami megbánásról árulkodott. Rámosolyogtam és elléptem az ajtóból.
- Gyere!
Lehorgasztott fejjel belépett és leült a falhoz. Elé mentem és leguggoltam elé. A kezemet az álla alá csúsztattam, majd a tekintetünket egy szintre hoztam.
- Na, figyu! – kezdtem. – Bocsi! Bocsánatot kértél te is! Ennyi! Kész! Ne törődjünk vele többet, jó?
- Jó, de...
- Nem szeretem a de-t! Sem a szinonimáját! Csak ez van és nincs de! – világosítottam fel.
Bólintott és elmosolyodott.
- Na, igen! – mondtam vidáman. – És... mi is az a kis terv?
Szeme más fényt vett magára. Lassan lehervadt arcáról a mosoly és komollyá változtak vonásai. Kezemért nyúlt és megszorította őket. Majd megszólalt és közben újra elvigyorodott.
***
Szűz Máriám, segíts! Ilyen ruhában nem megyek sehova! Az biztos, hogy egy lépést se teszek ebben a... fűzőben meg tüllben. A zöld mondjuk marha jó volt a hajamhoz, meg úgy egészében jól nézett ki, de ebben akkor is bárhova menni... lehetetlen! Kíváncsi voltam, hogy a fiúk felöltöznek-e, vagy csak felvesznek egy ágyékkötőt és mehetünk! Ha bármilyen nagyobb mozdulatot tettem, például léptem vagy csak egyszerűen előrehajoltam, a ruha felcsúszott... vagy éppen le. Alig sminkeltem ki magam. Nehogy már azt higgyék rólam, hogy egy olcsó kis ribanc vagyok. A kedvenc karkötőimet vettem fel, amik éppen illettek a ruhához. A hajammal viszont nem tudtam semmit se kezdeni. Fél óráig a tükör előtt álltam. De végül oldalra fogtam és a fufrumat feltűztem. Annyira nem is rossz! Csak a ruhára ne nézzek! Akkor minden rendben van! Gondolom Gabriel választotta ezt a ruhát. Elég... perverz ízlése volt. De még ez is jobb volt, mint egy vörös bőrszerkó. A kis zöld retikülbe belecsúsztattam egy Fekete tőrt és egy kis pisztolyt. Oké! Most már teljesen el- és kikészültem! Óvatos léptekkel kimentem a fiúkhoz. Nem néztek fel, így sajna megszólaltam.
- Így jó leszek? – kérdeztem aggodalmasan.
Rögtön rám néztek. Az álluk egyszerre esett le. Lucas pislogott, nem hitte el, amit látott. Lucas szemöldöke felkúszott a homlokára és jó ideig ott is maradt. Idegesen összehúztam a szemöldököm és az alsó ajkamat beszívtam.
- Na, milyen?
- Wow! – csak ennyit tudott kinyögni Lucas.
- Bár... túl szolid. – mondta komolyan Leon.
- Ez szolid?
- Igen, ez túl sok ruha. – helyeselte Lucas.
- Megvesztetek? Így is, ha megmozdulok a fél seggem és az egész mellkasom kivan.
- Tudom, csak vicceltünk. Ne ugorj rögtön nekünk!
- Kösz, Leon. Gondoltam! És ti így jöttök?
Egymásra néztek, aztán bólintottak. Hál Istennek! Nem csak egy alsógatya volt rajtuk! Ekkor elnevette magát Lucas! Kérdőn ránéztem, de utána rájöttem, mi a baja. Hallotta a gondolatomat. Én is röhögni kezdtem, majd Leon is értetlenül becsatlakozott a nevetőrohamba. Két perc múlva a könnyeinket törölgetve lementünk az autóhoz. Mind a hárman bepréselődtünk az Audiba. A kétszemélyes autóba! Leon vezetett, én meg Lucas ölében ültem. Átkarolta derekamat és magához szorított. Elég kényelmetlen helyzet volt. De ha már a szerepünk az, hogy fülig szerelmesek vagyunk egymásba, akkor azt játsszuk élethűen! Nehéz lesz, viszont nem lehetetlen!
Az úton mindenki a gondolataiba temetkezett. Azon izgultam, hogy sikerül-e Nathaniel elfogása. Ha sikerülne, az végtelenül jó lenne. Azonban ha elbukjuk, és Lucasnak igaza volt, nem biztos, hogy lesz más alkalmunk Nathaniel közelébe férkőzni. Akkor meghalna Sebastien és vele együtt én is. Rossz lenne elveszíteni, mikor csak most kaptam meg. Fájna nélküle élni. Bár ha öt is elfelejtettem egy idő után, akkor lehet, hogy most is szerencsém lesz és el fog halványodni emlékeimben képe. De Sebastien segített felejteni. Kell valaki helyette! Lucas? Nem tudna sokat segíteni. Brad vagy Monica? Ők még inkább rontanának mindenen. Leon? Akit alig ismerek, az nem is tudna segíteni. Ő? Lehet, hogy ő is csak még több fájdalmat okozni. Mást pedig, mint tudjuk, nem ismertem. Vagy menjek vissza anyámékhoz? 16 év után megjelenjek náluk? Mit szólnának? Meg mit mondanék, hol voltam? Azt azért nem közölhetem velük, hogy eddig Kiválasztott voltam és gyilkolgattam. Rögtön szívrohamot kapna anya és esetleg Gabriella is. Ha nem érünk időben vissza Detroitba, megkérem Gabrielt, öljön meg vagy tálaljon fel ebédre. Mást nagyon úgyse tehetnék.
A gondolataimból Lucas ugrasztott ki. Lágyan a nyakamra lehelt és óvatosan megrázott.
- Hé, Jess! Itt vagyunk!
- Rendben. Ébren vagyok, nyugi. Csak... semmi.
- ÉS kiszállnál végre? – kérdezte vigyorogva.
- Ja, igen. Persze. – és gyorsan kiléptem az autóból.
Nathaniel háza gigantikus volt! Inkább villának nézett ki vagy kisebb palotának, de nem lehetett igazán erre az épületre azt mondani, hogy ház. Az csak szerény megfogalmazás lett volna. Az autónk egy körforgalom szerű úton állt a bejárattal szembe. Az út közepén egy gyönyörű, mégis visszafogott szökőkút díszelgett. Az út széle vörösbe és sárgába öltözött. De ez még semmi volt a többihez képest. A fiúk is kiszálltak és elindultunk a gránit lépcső felé. Felettünk üvegkupolán keresztül sütött a Hold. A kétszárnyas ajtót két fiatal inas nyitotta ki előttünk. Meghajoltak, majd beljebb tessékeltek. Bent már kisebb-nagyobb csoportok beszélgettek iszogattak vagy éppen táncoltak. Pincérek járkáltak a nagy teremben. Tálcájukon visszaverődött a kristálycsillárok arany fénye. Mindenki drága ruhát viselt. És végre megnyugodtam, hogy nem csak én rajtam volt ilyen merész ruha.
Lucas váratlanul átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Éppen rá akartam szólni, amikor eszembe jutott, hogy mi éppen szeretjük egymást. A füléhez hajoltam.
- Élvezd ki a mai napot, mert máskor nem juthatsz ilyen helyzetbe. – suttogtam.
Kihívóan a szemembe nézett és elmosolyodott. Ajkai csak pár centire voltak az enyémtől.
- Nyugi, minden percet kihasználok.
- Csináld nyugodtan, majd úgyis kapsz érte! – mondtam vigyorogva, de tényleg komolyan gondoltam.
Ha tényleg valami ocsmány dolgot akar csinálni velem és azt meg is teszi, vége. Vagy ha nem lesz vége, akkor egy jó ideig kínozni fogom. Azért ebben nekem is legyen egy kis örömöm! Elnéztem róla és magamban kajánul vigyorogtam. Bolyongtunk az emberek között, néha megálltunk társalogni értelmetlen dolgokról. Pezsgőt iszogattunk, különös kinézetű kaját ettünk. Egészen egy pontig minden jól ment, de aztán... Mindent katasztrófa sújtott. A szemem elé egy fátyol borult, a látásom homályossá vált. Minden lehalkult, semmi sem volt olyan tiszta, mint eddig. Először nem sejtettem mi történt, azonban kis idő múlva rájöttem. A démonkám elment a vámpírral együtt. Próbáltam nyugodtan viselkedni, de ennek ellenére Lucas észrevette a változást. A világ legunalmasabb társalgása közepén elnézést kért és egy csendes zugba húzott.
- Mi a gond? – kérdezet.
Szeme megint olyan aggodalmas volt, mint a Vámpírtanyán. Így gyönyörű volt. Fogságban tartotta tekintetemet.
- Jess, figyelsz? Ne a szememmel foglalkozz, mindig így csillognak! – szólt rám parancsolóan.
- Mit mondtál?
- Mi a gond?
- Nem, utána! – intettem türelmetlenül.
- Ne a szemeimmel foglalkozz, mindig így csillognak...
- Hallottál? – értetlenkedtem.
- Igen, már vagy 10 perce nagyon tisztán hallak. – magyarázta.
Szemeim valahogy önkéntelenül elkerekedtek. Hogy normális lettem rögtön hallja a gondolataimat. Akkor eddig minden utálatos, durva, dicsérő megjegyzésemet hallotta! Uh! Ez azért égő!
- Igen, kicsit! – felelte hirtelen.
- Ne nézz már bele a fejembe!
- Jó, bocsi. De olyan jó, hogy végre nézelődhetek nálad is. – nyafogta.
- És egyébként, csak azokat a dolgokat hallod, amikre éppen gondolok vagy az életem összes gondolata között tudsz kutakodni? – hangom eléggé aggodalmas volt.
- Is-is! Nálad most csak... – itt megállt, majd kérdőn a szemembe nézett, közben ridegen megszólalt. – Most mindent. – basszus! – Csak nem értek semmit.
- Rendben akkor kiszállhatsz a fejemből. – morogtam. – A hotelben még kutakodhatsz, de most hagyj egy kicsit magamra itt bent. – a fejem felé böktem.
Egyszerűen lezártam ezt a témát és visszahúztam az emberek tömegébe. Basszus! Fenébe! Akkor mindent látott! Az egész életemet kedvére átkutathatja! Mindenre rá fog jönni! Megtudja, hogy Kiválasztott voltam! Oké lehet, ez nem akkora tragédia, de akkor is! Gyertek vissza! Démonka és vámpírka tudta elrejteni a gondolataimat, de most eltűntek és rögtön szabad utat adtak Lucasnak az elmémbe. Minden szerencsétlenség csak engem találhat meg? Ekkor Lucas hirtelen megtorpant. Kérdőn ránéztem. Szeme valakire meredt. Követtem tekintetének az útját. Egy kicsit ázsiai beütésű nőt nézett, aki mellett agy szívdöglesztő pasi feszített. A nő gúnyosan elmosolyodott és Lucasra kacsintott. Tekintete éjfekete volt. Vörös ruhája majdnem a derekáig fel volt vágva, így jól láthatóvá vált formás lába. Elindultak felénk. A vörös ruhás kurva végig Lucason tartotta csintalan fényű tekintetét. Ezzel ellentétben a férfi engem nézett. Olyan rosszfiús kinézete volt, már szinte úgy nézett ki, mint Dorian. Tényleg most jutott eszembe! Hogy lehet Dorian és az orra? Már valahogy megbántam, hogy behúztam neki. De akkor is meg kellett tennem. Meg akartam, sőt inkább muszáj volt megtalálnom Sebastient! Nem mehettem volna vissza hozzájuk. Belehaltam volna! Ekkor a nő és a pasi megállt előttünk. A csajszi még pár pillanatig vigyorogva nézte Lucast, majd rám nézett. Észrevettem a dühöt az aurájában. Valami nem tetszett neki! Pech! Nekem se jöttek be valahogy. Furák voltak.
- Szia, Lucas. – szólalt meg végül a nő. – De jó, hogy látlak. Mikor is találkoztunk utoljára?
- Három éve. – motyogta halkan Lucas.
- Ó, hát igen. Már nagyon régen. Nem mutatsz be a kísérődnek? – éreztem, direkt nem mondta ki a barátnő szót.
- Cassandra ő itt Jessica Arle, a barátnőm. Jessica ő itt Cassandra Kiss, a volt menyasszonyom.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlésVolt menyasszony???
Áú...
Nem szeretnéd lerajzolni nekem a Jess/kida ruháját???
Lécci!
Am szupi lett a fejezet!!
Siess a fojtatással!!
Puss:
Mikiegér
Szia!
VálaszTörlésNagyon jó lett ez a fejzet, ahogy az eddigi összes többi is! Csak gratulálni tudok! Ááá iszonyat jó!! Hozd hamar a frisset!
puszi
hát... talán majd esetleg lerajzolom
VálaszTörlésmost kicsit el vagyok foglalva minden szarral
és pénteken v csütörtökön v szombaton jön a friss(: