5. Önuralom - A Kitaszított

Hali!! Kicsit hamarabb hoztam az új fejezetet, mert pénteken nem leszek Pesten/ gép közelben és nem naon akartalak megfosztani titeket ettől a kis résztől. : ) Pusza, Petya

Önuralom

Az autó nyugodtan ment alattunk. Nem léptük át a megengedett sebességhatárt. Fáradtan pihentem az anyósülésen, míg Lucas a kormány mögött ült. Néha aggódva rám nézett, aztán gyorsan az útra tapasztotta tekintetét. Aurája sötétszürke színt öltött magára a szomorúságtól és a kételkedéstől, miközben a félelem is aurájába tépett, s vörös csíkot hagyott maga után. Én már kezdtem jobban lenni, mivel elengedtem a démonomat. Igen, kiengedtem a ketrecéből! Azonban teljesen meglepett: nem vetette magát Lucas nyakába, csak nyugodtan figyelt mindenre. Mintha megkedvelte volna őt! És ezt az érzést rám is átragasztotta. Már nem utáltam annyira. Kedves volt tőle, hogy segített és átvette a sofőr szerepét. Nem is volt olyan szörnyű, mint amilyennek eddig gondoltam. Az út hátralévő részében végig őt néztem. Haja olyan volt, mint a hó. Ugyan olyan fehér és fényes. Szeme káprázatosan szép volt. Marha gyönyörű lila színekben játszott tekintete. Látszott szemein, hogy sok megpróbáltatáson ment keresztül, így megedződött tekintete. Ez azonban csak akkor volt, amikor az utat nézte. Amint rám nézett, tekintete ellágyult és a ridegségből megolvadt szeme szeretetteljesen nézett bele tengerkék szemeimbe. Gyakran egy-egy mosoly is elterült arcán, ilyenkor és is küldtem felé egy halvány mosolyfélét. Ekkor mindig megmozdult bennem, miközben a mellkasom összeszorult, szívem gyorsabb iramba váltott. A hátamon jéghideg borzongás futott végig, a nyakamon pedig felállt a szőr. Attól függetlenül, hogy már nem annyira gyűlöltem őt, még mindig nem tetszett valami.

Tízkor lehajtottunk az autópályáról és Oklahoma Citybe pihentünk le. Megint egy szobában aludtunk, bár ez egy cseppet se hasonlított egy egyszerű szobára. Inkább egy lakosztály volt. Mindenki külön hálót kapott. Hál Istennek! Kaptam egy kis magányt. Végre! Egyedül lehetek és kiengedhetem a bennem feltornyosuló feszültséget... könnyek formájában. Fürdés után bedőltem a franciaágyba. Az arcomat beletemettem a párnák tengerébe. Sírás helyett azonban elnyomott az álmatlan, mély álom.

***

Valami meleg és puha hozzáért az arcomhoz. Végigsimította államat, majd egy szájra emlékeztető valami is bejárta ugyanazt az utat. Közben a keze csúszott a nyakamra, arca közeledett felém. Forró, édes lélegzete simogatta arcomat. Önkéntelenül megmozdítottam a kezemet és a felém magasodó fejhez nyúltam. Nyakszirtjére csúsztattam tenyeremet és közelebb húztam magamhoz. Szememet továbbra se nyitottam ki. Nem tudtam, hogy mi magasodik felém. Akár egy öregember is lehetet volna. Nem érdekelt. A démonom, és ezért én is csak őt akarta. Várakozás nélkül megcsókoltam. Halkan felnyögtem. Az illata, íze mámorító volt. Még többet akartam belőle. Azonban egy hang belül rám förmedt: - Mit csinálsz? Megcsalod Sebastient? Hülye vagy! Hagyd abba! Engedd el!

Engedelmeskedtem neki. Az ajkaitól elszakadtam, a kezemet lehámoztam a nyakáról. Egy utolsót szippantottam illatából, majd óvatosan a hátamra fordultam. Még hallottam, ahogy halkan kinyitotta az ajtót, aztán távozott. Utána szépen, lassan megint maga alá temetett a csend és elaludtam.

***

Felriadtam. Csönd volt, mégis zúgott a fülem. Hajamat vállam mögé dobtam, kezemmel letöröltem az izzadságot nyakamról és a mellkasomról. A takaró alól fáradtan kikászálódtam. Fejem megint lüktetni kezdett, gyomrom felfordult. Ne csináld ezt! Nem akarok megint hányni! Elég volt a tegnapi is! De nem tehettem ellene semmit. Kirohantam a fürdőbe és a vécé mellé térdeltem. Minden kikívánkozott belőlem. Két perc múlva a csaphoz vánszorogtam és kiöblítettem a számat. Ismét vér is ömlött a számból. Ez így nem lesz jó! Valamit kéne csinálnom ez ellen! Le kell ezt állítanom! De nem is tudom, hogy mi ez! Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy elmúljon. Ááá! Már megint kikészülök! Egy nagyot ásítottam. A mozdulat felénél lefagytam. A számból kilógtak a szemfogaim. Ijedten közelebb hajoltam a tükörképemhez. Vicsorogtam. Megnyúltak, hegyesek voltak. Atya úr ég! Mi a szar ez? Szemem elkerekedett, tekintetemet fogaimra tapasztottam. Most már diliházba kell zártatni! Megölök valakit! Vagy mást, vagy saját magamat! A mellkasomból egy jól ismert morgás tőrt elő. A démonom megvan? Vámpír is lettem? Basszus! Ez már túl sok!

Gyorsan visszamentem a szobámba. Az órára néztem. Négy óra múlt pár perccel. Lucas és Leon úgyis fog még aludni egy-két órát. Addig kicsit kimozdulok. Átöltöztem és öt perc múlva már az utcán kóboroltam. A szél az arcomba fújta a hajamat és még valamit. Egy középkorú nő sietett végig az út másik oldalán. Az illata aromás volt. Gondolkodás nélkül követni kezdtem. Az illatát újra felém fújta a lágy, meleg szellő. A köztünk lévő távolságot minden lépésnél csökkentettem. Már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle. Mindjárt elérem és megkóstolom! Eközben egy fiatal tinédzser szökött ki egy ablakon. Tekintetemmel követtem. Illata sokkal édesebbnek tűnt. A nő követését félbe szakítottam és a fiú után vetettem magam. A fogaim megnyúltak. Szememben nem jelent meg a füst, ahogy a fürdőben sem. Még mindig a fiú nyomában voltam. Kezdtem egyre jobban elveszíteni az önuralmamat. Szerencsére tíz méterre előttünk egy beugró kínált sötét menedéket. Lépéseit számoltam. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Kezemet kinyújtottam. Hat. Hét. Nyolc. Még közelebb léptem hozzá. Kilenc. A fiú vállára ejtettem karomat. Magam felé fordítottam és betoltam a sikátorba. Szeme elkerekedett, vinnyogott egyet. Vállán pihenő kezemet nyakára csúsztattam. Nekilöktem az egyik falnak. Remegve vettem egy nagy levegőt. Beszívtam illatát. Felnyögtem. Közelebb hajoltam vékony nyakához. Artériájában a vére gyorsan lüktetett az ajkaim alatt. Meleget sugárzott bőre. Már készültem beleharapni, amikor észhez tértem. Megölném a fiút, csak azért mert rossz helyen volt? Képes lennék kioltani az életét? Bensőmben egy vékony hang zengte a válaszokat: - Nem! Nem! Próbáltam nem lélegezni, s a füléhez emeltem számat.

- Máskor ne nagyon kószálj ilyenkor kint, különben megöllek! – suttogtam ridegen.

Bólintott. Pillanatok alatt elengedtem és eltűntem a sikátorból. Az utcán nagy léptekkel végigmentem. Beviharzottam a hotelba, gyorsan felrohantam a lépcsőkön és halkan beosontam a lakosztályunkba. Még aludtak. Húsz perce se mentem el. A fiú vérének illatát még mindig éreztem. Leültem az előszobába. Összeszorítottam a számat és a szememet, majd egy nagyot szippantottam a levegőből. Úgy tűnik, ezt nem kellet volna! Az illat, amit este éreztem, újra elhomályosította az elmémet. Felkeltem a kanapéról és az illat forrását kerestem. Hamar meg is találtam. A szememet és az ajtót egyszerre nyitottam ki. A szobában az illat terjengett, szinte már fojtó volt. Halk, óvatos léptekkel az ágyon szuszogó személyhez mentem. Leguggoltam mellé és ledöbbentem. Mielőtt sikítottam, vagy elájul volna, kimentem a mámorító levegőjű szobából, majd ledőltem a kanapééra. Ez meg, hogy lehet? Eddig nem volt ilyen... ennyire jó illata! Vagy lehet, hogy volt, de akkor még nem éreztem annyira, mint most? De ő miért csókolt vissza? Meg minek jött be a szobámba? Ez képtelenség! Őrültség! A fejemet megráztam, próbáltam kitisztítani az elmémből az illatát. Basszus! Lehetetlen, hogy őt csókoltam meg! Pont őt? Pont... Lucast?

***

Leon hatkor fitten kijött hozzám. Leült velem szembe, sárga macskaszemével gondosan méregetett. Mintha érezte volna a változást rajtam. Még mindig nem fért a fejembe, hogyan lettem vámpír. Senki se változtatott át azzá. Sebastien is csak ivott belőlem és nem csinált belőlem vérszívót. Más pedig nem harapott meg mostanában, tudomásom szerint. Meg hogy lehetek egyszerre démon és vámpír is? Előbb kipróbáltam, hogy még begyógyulnak-e a sebeim. És begyógyultak! Bár lassabban és fájdalmasabban, de akkor is eltűntek a vágások. Vámpír az meg mindenképpen voltam, mert még mindig vágytam a Lucasban csörgedező vérre. Jobban, mint valaha bármire. Bele akartam harapni. Meg akartam ízlelni édes és forró vérét. A kanapéba kellett markolnom, hogy ne álljak föl és menjek a szobájába. Közben a vámpír és a démon kisebb harcot rendezett. A vámpír azonnal meg akarta ölni Lucast, a démon azonban kedvelte őt, így küzdött a vérszopó kiszabadulása ellen. Elég ijesztő volt! Állati morgások törtek föl a mellkasomból, egyszer ilyen, máskor olyan volt a látásom, hallásom. Belülről kettészakítottak. Mellkasom folyton feszült és szaggatóan fájt, a hasam továbbra is görcsbe állt, de már nem volt semmi, ami a vécébe landolhatott volna. Öt óra körül elbóbiskoltam egy kicsit, majd amikor fölkeltem, Lucas ajtaja előtt álltam. Hülye vámpír! Ezzel is nehezen fogok megbarátkozni, az biztos. Nem tudtam, hogyan fogok vérhez jutni, de már égett belül mindenem és az összes sejtem a vörös folyadékra vágyott. Nagyon szükségem volt rá. Leon vére is halkan, kedvesen hívott magához. A tekintetemet a nyakán lüktető érhez tapadt. Éreztem, fogaim meg akarnak nyúlni, de mielőtt megtörténhetett volna, becsuktam a szemem és a körmeimmel a tenyerembe vájtam. Közben felültem, agy nagy levegőt vettem és halálos lassúsággal kinyitottam a szememet.

- Milyen volt az estéd? – kérdezte közömbösen Leon.

- Jó. Fantasztikus. A reggelem pedig egyenesen csodálatos volt. – a hangomból kicsengett a száraz gúny.

- Gondolom. – motyogta.

Rosszallóan a szemembe nézett. Álltam tekintetét, nem fordítottam el a szememet róla. Egy halk ajtónyikorgás szakított meg minket. Az illata rögtön arcon csapott. A vámpírom nagyot sóhajtott, majd öblös nevetésbe kezdett. Basszus! Csak ez hiányzott! Lucas elment előttem és a kanapé másik végébe dőlt. Ahogy elsétált előttem, illata még jobban felém szállt. Mérgesen ránéztem, de ő ennek ellenére is vidáman rám mosolygott. Aurája vakítóan sárga volt, majd kicsattant az örömtől. Azonban pillanatok alatt lehervadt arcáról a mosoly és feszülten elnézett rólam. Dühös voltam rá. Mi a szarnak jött be a szobámba? Most én is meg akartam ölni. A vámpírt el akartam engedni. Úgyis éhes. Hát most ehetne. Elég sokat... és finomat. Végül felálltam és lassan a szobámba mentem. Basszus! Még itt is éreztem az illatát! Mmm. Bele akartam kóstolni. Megtehettem volna, de akkor elárulnám magam. Meg nem is biztos, hogy le tudnám magam állítani vérszívás közben. Bár minek? A torkom égett az illatától. Vérre volt szükségem. Főleg az ő vérére! Kellett nekem! De nem kaphattam meg! Tiltott alkohol volt számomra, halálos méreg, melyet akkor is megkóstolnál, mikor tudtad, mi a mellékhatása.

Búsan az ágyamhoz mentem és rádőltem. Sebastien lépett a gondolataimba. Akartam érezni, ahogy csókol, akartam érezni bőre illatát. De csak feküdtem az ágyon, a csöndet hallgattam, s könnycseppek folytak az arcomon. Őrülten hiányzott, még a vérnél is sokkal jobban vágytam rá. Az eddigi két napban próbáltam nem rágondolni, de most valahogy csak úgy kiszökött a sötét sarokból és mardosni kezdett a hiánya. Itt kellet volna lennie! Meg kéne nyugtatnia engem! Szükségem volt rá, akár csak a levegőre, vagy éppen most a vérre. Csak egy apró testi hiány választott el attól, hogy tökön szúrjam magam a feszültség miatt! Nem tudtam biztosra, hogy Gabriel betartja-e a szavát. Lehet, hogy Sebastien már most halott és hiába fogom kockáztatni az életem. De nem! Nem! Erre nem is gondolhatok! Még élt és ki fogom szabadítani! Meg fog menekülni! Én meg megölöm Gabrielt és a két vérszajhát!

Kényszerítettem magam, hogy felálljak. Az arcomról letöröltem a könnyeket, majd kedvetlenül kimentem Leonhoz és Lucashoz. Felém néztek. Hamisan elmosolyodtam és megszólaltam:

- Mehetünk?

***

Az úton semmi se történt. Öt órán keresztül nem akartam beleharapni Lucasba, aki vészesen közel ült hozzám. Próbáltam keveset lélegezni. Az ablak le volt engedve, én mégis tökéletesen éreztem fojtóan édes illatát. Végig engem nézett. Homlokán egy mély ránc húzódott, valamin nagyon gondolkodott. Én csak a szemem sarkából figyeltem, főleg az ereit. Nem szóltunk egymáshoz Dallasig. Itt ismét lepihentünk. Külön szobákban. Bár nem terveztem, hogy az egész napomat ott fogom tölteni. Ebédelni fogok, csak nem mindegy, mit.

Egyig vártam. Halkan kiléptem a társalgóba, majd a szobájához osontam. Az illatát már az ajtó előtt éreztem. Mosolyra görbült a szám. A vámpír kedvesen dorombolt a fejemben, miközben a démon egy sarokba bújt és duzzogott. Most nem tehetett semmit a döntésem ellen. Meg fogom ízlelni a vérét. Lehet, megölöm, de az is lehet, hogy nem. Ha életben marad, elmondom neki, ki is vagyok igazából. Az is csoda volt, hogy eddig titokban maradt az igazi énem! Bár, néha Leon felismeréssel nézett a szemembe. Akkor azt hittem, itt a végem, lelepleződtem és meghalok. Ellenben semmi se történt, minden ment tovább probléma nélkül. Azonban ennek itt és most vége szakad. Kitálalok mindent, ha persze életben marad. A kilincset lassan lenyomtam és az ajtót résnyire nyitottam. Besurrantam a szobájába. A függöny el volt húzva az ablakon, homályos vörös fény ölelt át mindent. Az illata kábító ködként támadt meg. A fogaim pillanatok alatt megnyúltak. Szemem Lucasra tapadt, aki az ágyon feküdt és valamit írt egy kis noteszbe. Rám nézett amint beléptem. Gyorsan felült és kíváncsian a szemembe mélyesztette lila tekintetét.

- Jess, mi a baj?

Nem válaszoltam, csak gyorsan bezártam az ajtót és hozzá léptem. A vállánál fogva az ágyra döntöttem. A nyaka ívén végighúztam éhes ajkaimat. Csuklóját erősen átfogtam és a párnához nyomtam.

- Mit csinálsz? – hangjából kihallatszott a félelem... és az izgatottság.

- Ebédelek. – suttogtam fülébe.

Szemeibe néztem. Tekintete felismerésről árulkodott. Karjait megfeszítette, próbált kimenekülni vasmarkom alól. Nem sok sikerrel! A lábait is képtelen volt megmozdítani, mert azokon ültem. Ismét lehajoltam a nyakához. Most a fogaimmal simogattam vékony bőrét. Nagyokat szippantottam tömény illatából. Mmm! Finom! A vámpír sürgetni kezdett. Azonnal bele akart harapni Lucasba.

- Nyugi nem harapok! Nagyot! – mondtam lágyan, majd a fogaimat az artériájába mélyesztettem.

ATYA ÚR ÉG! Meleg sűrű vére selymesen végigfolyt torkomon. Az íze ezerszer jobb volt, mint az illata. Eperre hasonlított a zamata. Szememet lehunytam, majd édesen felnyögtem. Kábítóan hatott rám. Százszor finomabb volt, mint Sebastien vére. Egyre többet és többet akartam belőle. A démonom is előjött. Ő is örvendezett. A vámpír... Hát ő úszott az örömben... Vagyis inkább a vérben, mert ebben az esetben ez jobb szónak tűnt. De vele ellenben nem akartam megölni Lucast. Nehezen önuralmat erőltettem magamra. A fogaimat lassan kihúztam bőréből, a sebeket megnyaltam, így azok pillanatok alatt eltűntek. Gyorsan lemásztam róla, majd földre ugrottam. Felült és a nadrágjából előhúzott egy Coltot. A fejemhez emelte. Szeme ingerülten, zavarodottan nézett rám. Az arcomra önkéntelenül egy mosoly szaladt. Nem öltem meg! De most fordult a kocka. Most ő akar megölni.

- Ne vigyorogj! – szólt rám szigorúan.

- Mert ha vigyorgok, akkor mi van? – Kérdeztem még mindig vidáman.

Az egyik zsebéből előhúzott egy kést és a vállamba dobta. Felszisszentem, majd az ujjaimat rákulcsoltam a kés nyelére és egy erős rántással kihúztam magamból.

- Áú! Ez fájt. – hazudtam, bár ez úgyis hallatszódott gúnyos hangomon.

A seb égetően gyógyulni kezdett. A kést visszaadtam Lucasnak, majd felálltam a földről. Intettem és távoztam a szobájából.