„Vendégsereg”
Először nem is tudtam, hogy mi fog rám várni a következő napokban. De miután már megmozdulni se tudtunk a házban, rájöttem, hogy hamarosan megőrülök. Árnyak és démonok, vérfarkasok és vámpírok, lidércek és feketeangyalok. Mindenki a segítségünkre sietett. Néha tucatnyian vártak az ajtónk előtt, hogy ők is csatlakozhassanak a Jessica-mentőakcióhoz. Az egész házat körülvették a gyorsabbnál, gyorsabb sportkocsik. Tisztára úgy éreztem magam még az elején, mint egy drogbárónő. De aztán a vége felé már marhára elegem volt abból, hogy percenként kopogtattak az ajtón. Nemsokára már minden nevet elfelejtettem, az utolsó, akire még emlékeztem, egy Zero nevű démon volt. Vele volt egy fekete macska is, akit Zeusnak hívtak. Egyik szeme kék, másik pedig zöld volt, pont úgy, mint Zeronak is.
Ekkor ismét kopogtattak. Már el se mozdultam bejárat mellől. Mikor kitártam az ajtót, két hatalmas barna szem nézett vissza rám. Aranybarna haja mellkasára hullott, arca gyönyörű volt, szinte már angyali. Mellette egy fekete hajú, sötétkék szemű férfi állt. Bőrkabátot viselt, nyakába két fekete kereszt lógott. Esernyőjükön hangosan kopogott az eső.
- Jessica, élőben még szebb vagy. – szólalt meg vidáman a férfi. – Colin már vagy ezerszer elmondta, hogy az övé a legszebb védenc. Nem mintha az enyém nem lenne az…
- Hát pedig az bűn ronda. – mondta Colin nevetve.
Mellém lépett. szárnyait egy kapucnis pulcsi alá rejtette. Nem lehetett valami kényelmes neki.
- A hős, ünnepelt valkűr megérkezett. – trillázta a nő.
- Biztos őt kell keresnünk? Ő valahogy se nem hős, se nem ünnepelt.
- Cedric, attól, hogy Clio imád téged, attól még neked eshetek. – ugratta őt Colin.
Cedric átkarolta Cliot, arcát hajába temette. Sötét szemét végig rajtam tartotta.
- Szerintem nem kéne több csata. – felelte érzelemmentesen Cedric.
- Már így is benne vagyunk egyben. – folytatta Clio.
- Ne vegyetek már komolyan mindent. – motyogta durcásan Colin. – Nem tesz jót nektek, hogy folyton fent vagytok. Elmegy a humorérzéketek.
- Ha-ha-ha! – nyújtotta ki rá nyelvét Clio.
Cedric ravaszul elmosolyodott, szeme köré apró ráncok szaladtak.
- Gyertek be! A szárnyaitokkal pedig vigyázzatok, elég kevés a hely! – figyelmeztettem őket.
- Megoldjuk majd.
- Hé, nem öldöklünk a házban. – kiáltott föl Colin. – így se vagyunk valami sokan.
Felhúzott szemöldökkel rá néztem. Nem vagyunk elég sokan? Már mindenhol voltak, csak a mi szobánkban, nem… néha a fürdőből is ki kellett küldenem mindenkit a szakadó esőbe. Örültem, hogy csak a küldöttek jöttek és nem az egész hadsereg, mert ha minden segítő itt lett volna… bele se mertem gondolni. Colin megértően rám nézett, majd elindult a zsúfolt szoba felé. Clio és Cedric mosolyogva követte őt. Ekkor valamitől felment bennem a pumpa és hangosan bevágtam az ajtót. Cedric meglepetten hátrafordult és megállt az a nappaliba vezető ajtóban. Nem szólt semmit, csak némán várta, hogy ránézzek.
- Minden rendben lesz. – nyugtatott.
- Mégis mikor? – hangom a kérdés végére elvesztette élét.
Sóhajtott, majd csettintett a nyelvével.
- Mikor megjön az utolsó vendég is, a Fekete rózsa. – felelte komoran, szeme mélyén kék lángok égtek.
- Az meg ki?
- Így is eleget mondtam el a jövőből.
Bólintottam, majd lesütöttem a szemem és elmentem mellette. Nem érdekelt, hogy kiket löktem félre az utamból, egyszerűen el akartam érni a szobámba. Valaki aggódva a nevemet kiáltotta, de nem álltam meg. Pár lépéssel később mindenki ellépett az utamból, szinte egy ösvényt nyitottak meg előttem. Legszívesebben megálltam volna, a többiek felé fordultam volna és ordítva közöltem volna velük, hogy most azonnal tolják ki a seggüket a házamból. Azonban nem ezt tettem, csupán egy pillanatig megtorpantam az ajtó előtt, aztán már ki is nyitottam azt, és végre beléptem a biztonságot nyújtó szobába. Az ágyra dőltem, arcomat a párnák közé temettem. Miért akar mindenki megmenteni engem? Mit tettem értük, hogy kiérdemeltem a segítségüket? Eddig nem is tudtak rólam. Csak egy porszem voltam a sivatagban, semmi több egy furcsa halandónál. Most meg úgy bántak velem, mint a világ egyik legértékesebb kincsével. Bárcsak itt lenne…
- Jessica, minden rendben?
Összerezzentem, amint meghallottam Sebastien hangját. Nem akartam vele beszélni, mert mikor ránéztem, szívem összeszorult. Már nem is az ő arcát láttam, Lucas vonásai villantak föl szemem előtt.
- Nem. – motyogtam a párnába.
- Mi a gond?
Lágyan simogatni kezdte a hátamat, de én elhúzódtam tőle. Kirázott a hideg érintésétől.
- Szerinted?
- Nem tudom. – vallotta be.
- Neked nem tűnt föl esetleg, hogy a házban már meg se lehet mozdulni? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Vagy te máshol jártál eddig?
- Igazából tényleg nem voltam itt. – felelte. – Leonnál voltam. Segítséget kértem tőlük.
- Minek, így is elegen vagyunk. Nem kell több segítő.
- De holnap már jönnek is.
Hitetlenkedve megráztam a fejem, most először néztem a szemeibe. Nem Lucas nézett vissza rám, hanem Sebastien kemény vonásai. Észre se vettem, hogy eltűnt, nem mintha annyira hiányzott volna. Azonban, hogy csak így sunyi módon eltűnt, meg se kérdezett engem, hogy ezt jó ötletnek tartom-e, a véremben fortyogni kezdett a düh. A bőrömön bizsergés futott végig, körülöttem megremegett a levegő, látásom és hallásom egy pillanatra kiélesedett, majd vettem egy nagy levegőt és a kezem körül fény gyulladt.
LUCAS
„Ma meggyőztem magam arról, hogy nem fogok szégyenkezni magam miatt, ha felejtek. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi drámázás, ennek nem most van itt az ideje. De az miértjeim nem is okok voltak, hanem csak kifogások. Valójában csak féltem a boldogságtól, menekültem az igazság elől. Félek, hogy egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy fel tudnék-e állni újra ilyesmiből.
Reggel úgy keltem föl, hogy érdemes élni, érdemes lesz végigcsinálni a napot. Megfogadtam, hogy többé nincs önsajnálat. Az élet megy tovább, többé nem állítom meg szomorúsággal. Az emlékek maradnak, de nem szabad a múltban ragadnom. Hisz ez az a szellem, aki üldöz minket… az emlékek elől menekülünk. Figyel már egy ideje, hogy dolgozunk éjt nappallá téve, néha annyira keményen, hogy még levegőt venni sincs időnk. Az emberek három okból csinálják ezt: vagy, mert őrültek, vagy buták, de inkább, mert felejteni akarnak… valakit, aki számukra fontos. Én nem robotolok, nem akarok felejteni. Már megszoktam, hogy úgyis mindenki elhagy egyszer. Igen, végül mind elmentek. Minden ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha beragyogta a napomat, aki felvidította a szívemet, olyan gyorsan tűnt el, mint fekete macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lett volna. Soha nem ők voltak a hibásak, ezt csak magamnak köszönhettem. Én löktem el őket magamtól, én nem vigyáztam rájuk...”
Itt letettem a tollat és kinéztem a nyitott ablakon. Minden olyan nyugodt volt, a nap éppen lemenőben volt, az ég alját vörösre és rózsaszínre festette. Ilyen tiszta voltam én is, belül. Így éreztem magam. Nyugodtnak. Néha a hullámzó emlékek megtámadtak, de én erősen megtámasztottam magam és nem hagytam, hogy elnyeljenek a hullámok.
Változni akartam. Így reggel fél órát sétáltam a friss levegőn, majd bementem egy fodrászatba. Először jegyeztem meg egy másik nő arcát. Ajkai vastagok voltak, fényesen csillogtak a szájfénytől. Szemem, mint a kávé, haja rövid volt, épp csak az álláig ért. Rám mosolygott és végre meghallottam a hangját. Gyönyörű volt, dallamos. A szavak végét mindig elnyújtotta. Gondolatai kedvesek voltak, néha egy-egy erotikus képzelgés is becsúszott közéjük. Ő festette át a hajamat, fakó bőrömmel tökéletes kontrasztot alkotott az új fekete frizurám. A szakállamat is hozzá igazítottuk. Lilás szemeim csak úgy világítottak, mikor az arcomba hullottak a tincsek. Őszintén, tetszettem magamnak.
Ekkor is az asztal lapján visszatükröződő képmásomat néztem. Arcomon nem a fájdalmas kifejezés ült, szemem nem volt üveges többé. Szám széle felfelé kunkorodott, tekintetem boldogan csillogott. Felálltam a székből és kimentem a teraszra. Az utcákon kisebb csoportokban már siettek az emberek a bárokba, klubokba. Vidáman elmosolyogtam, lehunytam szemem és vettem egy mély lélegzetet. Most már minden tökéletes. Vagyis minden tökéletesnek tűnt… Ekkor egy erőszakos gondolat kúszott be az elmémbe. Mindenem megfeszült, kezemet ökölbe szorítottam, szemem hirtelen kipattant. Az úttest túloldalán egy férfi pontosan felém nézett. Mikor ránéztem, gonoszul elmosolyodott, majd intett felém. Kék szeme ördögien megcsillant, hajába ekkor belekapott a szél. Kék inge alatt fekete pólót viselt. Gondolataiból megtudtam, hogy nincs fegyver nála. Nem akart megtámadni, csak a gondolataival rohamozott le. Ismerte Nathanielt, ő is velejéig gonosz volt, sőt talán rosszabb volt, mint a feketeangyal. A következő pillanatban egy teherautó hajtott el előtte. Mikor eltűnt a jármű, már nem állt ott. A következő pillanatban berontottam a házba és a szobám felé indultam. Ideje volt ellátogatni valahova.
DIMITRIJ
Szinte már túl könnyű volt őket Detroitba hívni. Egyszerűen megnyertük a játékot, az elején eldőlt, hogy ki fog nyerni. Mind kettejükben dolgozott egyfajta düh, ami csak arra várt, hogy végre kiszabadulhasson és elhozhassa a poklot. A tervünk tökéletesen haladt, szinte minden kocka a helyén volt. Csak az utolsók hiányoztak! Hamarosan mindenkit utolér a sorsa. Valaki meghal, valaki a csúcsokig tör. Mennyi álom, mennyi vágy ment füstbe és mennyi valósult meg. Elvégre mindenki álmodik valamiről. Van, aki sikerről, van, aki hatalomról, van, aki szerelemről. Mindannyiinknak van egy vágya a szíve mélyén, melyért bármit megadna. Persze nem válhat minden valóra. De mégis minden csalódás, minden szenvedés ellenére is egyre csak álmodunk, miközben a csillagunk ott ragyog a város fölött, ami egyszer csak lehullik, bennünk meg elszárad a lélek. Tovább nem tudunk álmodni…
Vagyis ez az emberekkel van így. A halandókkal, a mocskos söpredékkel. Mi nekünk meg se kell mozdítanunk a kisujjunkat, szinte minden egy szóra az ölünkbe hullik. A szerencsésekkel biztos így történik. Nekem elég, ha egyszerűen rágondolok és már meg is történt. Én több voltam egy szerencsésebbnél. Én több voltam mindenkinél! Az életemben a sarlót és a kapát felváltotta a fagyi és a galamb. Szóval, aki nem nyalt, az repült. Egyenesen a halálba repült, két lábbal rúgtam ki alóla a talajt, ezzel is megpecsételve sorsukat, ami alakulhatott volna másképpen is. Főleg, ha megtették volna azt, amit parancsoltam nekik. Néhányuknak adtam még egy esélyt. De egyesek képtelenek voltak tanulni a hibáikból. Újra elkövették ugyanazokat a lépéseket és így ismét a pokol felé nyújtották nyakukat, várták, hogy mikor súlyt le a kardom, mikor tűnik el a nevük a sötétségben. Minden nap az ő vérükben fürödtem, az ő holttestük lebegett a víz felszínén. Mosolyogva ittam vérüket, miközben ragyogó emlékek támasztottak bennem.
JESSICA
Sebastien észre se vette a köztünk áthidaló fénynyalábot, továbbra is az arcomat nézte. A levegő még mindig remegett körülöttem, néha apró szikrák pattogtak a bőrömön. Egyre több energia gyűlt össze bennem. Mintha ez a híd - köztem és Sebastien között – elszívta volna Seb minden erejét és átadta volna nekem. Egy pillanat múlva a fény már csak a kezem körül világított, majd lassan onnan is eltűnt. Aztán lassan megremegtem, az összes erő a kezembe összpontosult. Utána, mint egy erős pajzs, az energia kilökődött a tenyeremből és Sebastient a falnak taszította. Szeme elkerekedett.
- Jess? – suttogta.
Én is megrémültem. Hogy voltam képes a falnak szegezni? Honnan jött ez a rengeteg erő? Kétségbeesetten próbáltam elengedni őt, de a kezeim nem engedtek. Az energia tovább áramlott Sebastien felé. Utána egy másodperc alatt megszűnt minden. Sebastien tehetetlenül esett a földre. Én lefagytam. A bennem rekedt energia szétfeszített belül, ki akart törni belőlem, de én ökölbe szorítottam a kezemet és nem engedtem szabadulni. Hamarosan éreztem, hogy a bőröm kezd égni, majd a számból vér bugyogott föl. Felálltam az ágyról, majd térdre rogytam.
Ekkor kivágódott az ajtó és Colin jelent meg a szobában. Mellém guggolt, két keze közé fogta arcomat és mega felé fordított.
- Engedd ki magadból! Ha nem teszed, akkor téged fog felemészteni! – kiabálta.
Lassan megráztam a fejemet. Az orrom vére eleredt, éreztem, hogy a fülemből is elindult egy forró patak. Izmaim megremegtek. Colin lehunyta szemét, kezeit nyakamra csúsztatta. Pár másodperc múlva összeráncolta homlokát, az én erőm pedig csökkeni kezdett. Egy hosszú perc múlva zilálva ellöktem magam Colintól, hátamat az ágynak vetettem. A lángoló energia lenyugodott, de ekkor egy másfajta fájdalom kerített hatalmába. Olyan érzés volt, mint akinek letépték a bőrét. Nem sikoltottam föl. Képtelen voltam megmozdulni, vagy akár megszólalni.
- Ez meg mi a szar volt? – ordította Brad, aki az ajtóban állt.
- Úgy tűnik, hogy megérkezett Jess ereje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése