Az egész napom remekül telt, míg az ajtón valaki nem kopogott. Mindenki lefagyott, tekintetünket az ajtó felé irányítottuk. A szívem a torkomban dobogott, szemem összeszűkült a félelemtől, ami hirtelen rám tört. Colin felállt, aztán elém lépett és maga mögé tolt. Sebastien kikerült minket és az előszoba felé indult. Colin vállába kapaszkodtam, fejemet hátába temettem. Szívem egyre gyorsabban, vadabbul vert, a tekintetem elsötétült. Bőrömön bizsergés futott végig, amitől kirázott a hideg. Hallottam, hogy ekkor Sebastien kinyitja az ajtót és egy nő köszön neki. Utána egy fiatal fiú szólalt meg, hangja sokkal mélyebb volt, mint Sebastiené. Aztán a nő válaszolt Sebastien kérdésére, éreztem, hogy mosolyog, miközben beszél. Colin izmai elernyedtek, de én még továbbra is görcsösen markoltam fekete tollait. Mellkasom összeszorult, nehezen vettem levegőt.
- Jess, nyugi! Nem nagyon fognak ők megenni minket! – suttogta.
Próbáltam bólintani, de ez a félelem teljesen lebénított. Még soha nem éreztem ilyet, ha úgy nézzük, sose rettegtem. Vettem egy nagy levegőt… és aztán már el is tűnt ez a különös, újfajta ijedtség.
- Kik azok? – kérdeztem zilálva.
- Nem igazán ismerem őket. – nézett le rám aggódva.
- Jessica! – hívott Sebastien.
Lassan elengedtem Colint és óvatos léptekkel elindultam az előszoba felé.
Sebastien melletti srác vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála, kék szeme különösen csillogott, barna hajából csöpögött a víz. Testtartása nyugodt, arca vidám volt. Nem lehetett több 17-nél. Mellette egy magas nő állt. Zöld macskaszerű szemei barátságosan örvénylettek, arcának minden vonása lágy és nőies volt. Válláig érő fekete haja keretezte tökéletes arcát.
- Bocsi, hogy megijesztettünk titeket. Gondolhattuk volna, most nem éppen szeretnétek akárkit beengedni. – mondta mosolyogva a nő. – Lena Secret vagyok.
- Én pedig Basil Nail. – mutatkozott be a srác is.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Miért jöttetek?
- Van egy nem éppen kellemes hírünk számotokra, amit muszáj továbbítanunk nektek. Mivel szeretnénk majd segíteni nektek. – Lena hangja kellemesen melengetett, szinte már simogatott.
- Bejöhettek, és akkor majd idebent elmondjátok. – ajánlotta Seb.
Mosolyogva bólintottak, aztán beléptek a szobába. Tekintetükkel végignéztek minden apróbb részletet is, utána követtek minket a nappaliba. Monica és Brad addigra eltűntek, csak úgy, mint Clementine. Adam Kaya mellett ült, lányom feje pedig Colin ölében nyugodott. Jonathan mögöttük állt, arcán nem tükröződött semmilyen érzelem. Szívembe hasított Ian hiánya.
- Csak ennyien vagytok? – kérdezte Lena meglepetten.
- Nem, még vagyunk hárman.
- Még az se elég.
- Mihez? – kérdezte Colin mosolyogva, szemébe azonban szorongás és feszültség költözött.
Lena leült a szabad kanapéra, Basil mögé lépett, kezét vállára tette.
- Gondolom, értesültetek a lidérctől, hogy Dallasban szó szerint elszabadult a pokol. Ugyan ez törtét Los Angelesben, Chicagóban és itt is. Los Angelesben több feketeangyal egymásra támadt vagy egyszerűen megöltek mindenkit, akik az útjukba álltak. Chicagóban néhány alakváltó és vérfarkas csoportokba verődtek, páran emberek előtt változtak át. De azok vagy diliházba kerültek, vagy nem élték meg a hajnalt se. Árnyak takarítottak minden felé, aki bármit is látott, megölték. – mesélte Lena. – A valkűröktől értesültünk arról, hogy rengeteg különös képességgel rendelkező ember eltűnt. Akik csak úgy felszívódtak, a velejéig gonoszak voltak. Mind ide, Detroitba jött.
- Mit tervezhetnek? – kérdezte Kaya.
- Először mi se tudtuk, aztán kaptunk egy üzenetet. Beleégették egy vörös hajú nő testébe. – tekintete felém villant. – Csupán egy név és két mondat volt a bőrén.
- Mi volt az? – kérdeztem elfúló hangon.
- "Jessica! Egyszer még futni hagytunk, de másodszorra nem menekülhetsz. A játék elkezdődött, úgyhogy soha ne nézz hátra, az üldözőid gyorsabbak nálad."
LUCAS
Összeszorult a szívem mikor kinéztem az ablakon. Egy nő vörös haja szinte világított az erdő zöldje között. Haja lobogott, mint a tűz. De mikor megpillantottam az arcát, a bizsergés alább hagyott. A nő arca szeplős volt, barna szemét sűrű szempilla keretezte, arcán mintha sosem futott volna végig düh, ajkai most is mosolyra húzódtak, miközben arcába fújt a szél. Lehunytam szemem és férfiasan csak egy könnycseppet ejtettem. Amikor csak egy könnycsepp futott végig az arcomon, akkor éreztem a legnagyobb fájdalmat, mert minden érzés abban az egy könnycseppben volt benne.
Felálltam a székből és átszeltem a nappalit, majd kiléptem az erkélyre. Kezdtem megszokni a nagyvárosi életet. New Yorkban éjszaka kezdődött az élet, de én akkor törtem össze igazán. Hiányzott, ez olyan nem tudtam enni, nem tudtam aludni, lassan már nevetni is elfelejtettem dolog, és komolyan úgy éreztem, amikor elment, magával vitte a szívem is. Csak egy üres, lélektelen valamihez tudtam magam hasonlítani. Néha más emberek gondolatai egyszerűen rám törtek, de nem hallottam őket.
Egy motor robogott végig az utcán. Hangja egy pillanatra kizökkentett az elmélkedésemből. Mielőtt teljesen elhalt volna a zaja, valaki kopogott az ajtón. Nagyot sóhajtottam, arcomon rendeztem az érzelmeket, mosolyt erőltettem fagyott ajkaimra. De az ajtóban nem állt senki, csak egy levél. Körülnéztem a kis folyosón, de senkit nem láttam. Zavarodottan felvettem a fehér borítékot a földről, aztán becsuktam az ajtót.
Feltéptem a papírt és egy képet húztam elő belőle. Rengetegszer kaptam döfést, szúrást, verést és egyéb sérülést. De egyik sem járt a közelébe annak a fájdalomnak, amit akkor éreztem, mikor láttam a száját arra a másik szájra tapadni. Vörös tincsein megcsillant a lemenő nap sugara, gyengén simult a vámpír karjaiba. Rá kellett jönnöm, hogy milyen minimális a szókincsem, hogy nem tudom kifejezni a fájdalmat és az elkeseredettséget, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok. Ez a kép arcon csapott és az orrom alá dörgölte, hogy ő milyen boldog, hogy ő már rég elfelejtett engem. Lefordítottam a képet, hogy többé ne lássam Jesst, amint megcsókolja azt, akit szeret. Ekkor vettem észre a hátán lévő szöveget. Finom, nőies írás volt, azonban a sorok között megbúvó gyűlölet égette a szememet.
„Ő már elfelejtett téged. Fáj, mi? Legszívesebben megölnéd őt? Hisz mi a jutalma az összetört szívnek? Hát persze, hogy kín, szenvedés és még több kín. Szereted, és mégis gyűlölni akarod, képtelen vagy elfelejteni őt. Mi segítünk neked felejteni. Esélyed van arra, hogy te is darabokra szedd a szívét. Csak gyere el Detroitba.
Ezer, fekete csókot küld:
Electra”
A képet azonnal összegyűrtem. Nem akartam többé látni Jess szerelmét, nem akartam többé olvasni a gyilkos gondolatokat. Aztán szétestem, az önkontrollom elszállt, az emlékek letámadtak. Nem voltam tisztában a jelennel. Kerestem a hálószobában, a fürdőben, az erkélyen, nem volt sehol. Álltam a szoba közepén és szólongattam. Furcsán, kavarodottan éreztem magam, meg sem tudtam magyarázni, miért, bepánikoltam. Egy pillanatig átsuhant az elmémen, hogy megőrültem, de aztán ismét visszazuhantam a múltba. Amikor nem jött, összegömbölyödtem az ágyamon és újra átéltem az elvesztése fájdalmát.
DESTINY
A levél váratlanul ért, de amint megtudtam, mi áll benne, elmosolyodtam. Minden elvörösödött, szívem dobbant egy nagyot, aztán megállt. Már hónapok óta ez történt velem, mikor elöntöttek az emlékek, mikor teljesen maga alá temetett a düh. A gondolataimba véres képek úsztak. Nem emlékek voltak inkább… vágyak. Megváltoztam, ezt a többiek is észrevették és tisztán érezték. Mikor megpillantottam valami élőt, elképzeltem a halálát, elképzeltem, ahogy vörös vére kifolyik testéből és a kezemhez ragad, ahogy szemébe rémület csillan, majd kihuny benne az élet szikrája. Egyenlő lettem a nevemmel. Maga a végzetté váltam.
Egyik éjszaka elengedtem a fantáziámat. Hosszú barangolás után hangtalanul betörtem egy védtelen nőhöz. Az ágyán feküdt, mellkasa nyugodtan emelkedett. Nem is sejtette, hogy figyelem őt, nem érezte a belőlem áradó gyilkos vágyat. Pillanatok múlva azonban tökéletesen felfogta, hogy hamarosan meg fog halni. Nyakán megfeszültek az izmok, a vénáiban sebesebben csörgedezett a vér, ami fél óra múlva már rajtam folyt tovább. Torkán sikolyok próbáltak feltörni, de a fojtogató ujjaim alatt még levegőt se tudott venni. A sötétben fénylő rettegéstől felforrt a vérem. A következő pillanatban más arc fordult felém, kezembe több erő került és az ujjaim eltörték a nő nyakát. Leszálltam róla és a táskámból elővettem a játékszereket. Egy késsel elvágtam torkát, vére spriccelt, szíve még pár másodpercig dobogott. Kezemet mellkasára tettem, bőrét lassan elvágtam, vére finom tengerként színezte fehér melleit. Aztán a kezem lassan felfedezte a lassan lehűlő testet. Pár perc múlva belé hatoltam.
Most is ezek a képek villantak föl előttem, testem beleborzongott a sötét emlékbe. Ez a levél tökéletes esélyt adott arra, hogy többé ne zárjam korlátok közé a gyilkos vágyaimat. Megfordítottam a lapot, hogy a nőre nézzek. Egyenesen a kamerába nézett és mosolygott, fekete hajába belekapott a szél, tengerkék szeme vidáman csillogott. Hamarosan arcán már nem boldogság fog tükröződni, hanem fojtogató félelem. Hamarosan meg fog halni.
JESSICA
Halálra váltan ültem a fal mellett. Néha rémképek kúsztak a szemem elé. Ha Lucia és a kis méregzsákjai ilyen erősek voltak, akkor, ha mindannyian megtámadnak minket, végünk. Egyszerűen hülyeség lett volna bármilyen tervet kigondolni, bármivel is próbálkoznánk, kudarcot vallunk. A többiek erre gondolni se akartak. Szorgosan tervezgettek, szinte meg is feledkeztek rólam. Néha Colin aggódva felém pillantott, párszor Sebastien mellém lépett és beszélt hozzám, de én nem hallottam, hogy mit mond.
Régen hajkurásztam az ilyen lehetőségeket. Ez járt a legtöbb adrenalinnal. Mikor tudtuk, hogy százszor többen vannak, mint ti. De, hogy megtudtam Lénától, mennyien indultak Nathaniel segítségére, legszívesebben köddé váltam volna, bebújtam volna egy nagy kő alá. Kezdtem tényleg nagyon utálni a halandóságot. Igazán rühelltem ember lenni. Már egyre jobban vártam, hogy megkapjam az új erőmet. Reméltem valami pusztít képesség lesz. Nem akartam holmi kis védekező pajzzsal bűvészkedni. A harctér közepén akartam küzdeni, attól függetlenül, hogy mennyire voltam beszarva a számbeli fölénytől. Ismét olyan vad és harcias akartam lenni, mint régen voltam.
Mikor már kezdtem eloldalazni a félelemtől, majdnem szívrohamot kaptam. Valaki ismét kopogott. Mindenki elhallgatott, csak az én zilálásomat lehetett hallani.
- Jess ezt nem fogja bírni! – szólalt meg halkan Colin.
- Elvihetem innen. – ajánlotta Jonathan.
- És mégis hova vinnéd őt, lidérc? – kérdezte Lena feszülten, hangja recéssé vált. – Dallasba? Még mindig kész csatatér az a hely. Bárhova is vinnéd őt, megtalálják. Vannak keresőik, pillanatok alatt ott lennének Jessnél. Nem tudjuk megvédeni máshogy, csak ha itt marad velünk. Ki fogja bírni! – fordult Colinhoz. – Főleg, ha te megnyugtatnád néha.
- Nem tudom irányítani az érzelmeit. – morogta.
- Az meg hogy lehet? Te vagy az egyik legerősebb őrző, nem? Colin Hot, a Halál Angyala, a Fény Őrzője. Még az Első generáció is fél akár még csak egy rossz szót is szólni rád. És most kiderül, hogy nem tudod irányítani a védenced hangulatát?
- Tudnám, de Jess…
Egy újabb kopogtatás. Sebastien ellökte magát a faltól és ismét elindult az ismeretlenek elé.
- Jess érzelmeit áttörhetetlen falak védik. Olyan erős, mint egy erőd. Csak érzem őket, megváltoztatni nem tudom egyiket se. Mindig mikor megpróbálom, egyszerűen lepattanok a kemény burokról.
- Akkor már tudom, hogy miért te vagy Jessica védelmezője. A többi valkűr már idegesen azt mondta volna, hogy elromlott benne valami és nem, hogy különleges. – mondta Lena, miközben tüzetesen végigmért.
Colin fanyarul elmosolyodott és felhorkantott.
- Mi van? – kérdezte Kaya.
- A héten még elég sok látogatónk lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése