Gyémánt szív
- Jess, nyugodj már meg!
- Miért nyugodjak meg? – ordítottam.
- Nem kell azért mérgesnek lenned ránk, mert meg akartunk védeni.
Colin már fél órája küszködött velem. Sehogy se tudott lehiggasztani. Néha ő is felemelte a hangját, szeme elfeketedett. Mind a ketten legszívesebben egymás torkának estünk volna. Azonban Colin hamar leállította magát. Tudta, ha nekem esik, akár meg is ölhet.
- Nem kértem, hogy védjetek meg! – sziszegtem már sokadszorra. – Nem vagyok már gyerek! Tudom, hogyan védjem meg magam!
- De már megint átsiklottál a fölött, hogy ember vagy és a sebeid nem gyógyulnak be egyszerűen! A halálodat is okozhattad volna azzal az akcióval. Mit gondoltál, mikor Luciára támadtál?
- Meg tudtam volna ölni! – csattantam föl.
Éreztem, hogy a bőrömön elektromos bizsergés fut végig. Aztán a kezeimre néztem. Remegtek, körülöttem a levegő furcsán hullámzott… pont úgy, mint az álmomban.
- Dehogy tudtad volna! Megölt volna téged. És mi, akik szeretnek téged, végignéztük volna a halálodat! – hangjába tömérdek szomorúság vegyült. – Én már egyszer végignéztem a szeretteim halálát. És ha a védencemet is elveszítettem volna…
- Akkor a szeretteidet miért nem mentetted meg?
- Tudod, az öregedést nem lehet megállítani. – motyogta. – A szüleim emberek voltak és még én fönt voltam és egy nappal se lettem idősebb, őket elporlasztotta az öregedés.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogy lehetek a szülei emberek, miközben ő valkűr volt? Tetem felé egy lépést, de ő elhúzódott tőlem.
- És tudod mit? Én okoztam! – recsegte Colin, szemébe hirtelen vigasztalhatatlanság költözött. – Én! És az Isten a megmondója, hibáztam! – azzal kiviharzott a szobából, félrelökve az útból az elnémult hallgatóságot.
Csak ekkor vettem észre, hogy a többiek végig a szobában voltak. Miben is hibázhatott? Ő nem tehetett volna semmit. A szülei idővel úgy is meghaltak volna. Még egy valkűr se tudja megállítani az időt vagy változtatni a múltat. Nagyot fújtattam, majd Colin után indultam. Éreztem a többiek tekintetét a hátamon. Csodálkoztak, hogy ilyen hamar lenyugodtam. A hátsó ajtón távozott. Kint állt a kertben, karját lazán maga mellett tartotta, válla lassan emelkedett minden lélegzetvételénél. Szárnyait kitárta, a fekete tollakon csillogott a napfény, ami néha előtűnt a felhők között.
- Sajnálom. – mondtam, miközben mellé léptem, kezemet rátettem karjára.
Nem válaszolt semmit, továbbra is csukott szemmel ringott a szélben.
- Esküszöm, hogy soha többé nem teszek ilyet! Ha máskor meg akarom öletni magam, rögtön szólok, hogy ordítsd le a fejem. Mostantól lenyugszom!
Halványan elmosolyodott. Egyik szárnyával átölelt és magához húzott. Aztán elnevette magát és zuhogni kezdett az eső.
- Nem is neked kellett volna bocsánatot kérned. – mondta. – Soha nem lett volna szabad veled ordítanom. Úgyhogy, bocica.
- Bocica? – összehúztam a szemöldököm.
- Meg kell szoknod, hogy nekem vannak néha ilyen hülye beszólásaim. – mosolyodott el. – De menjünk be, mielőtt megfázol.
- Nem… oké, menjünk. – motyogtam.
Szárnyaival betakart, csak pár esőcsepp ért el hozzám. Colin közben halkan nevetve jött mögöttem, állát a fejem búbjára tette.
- Ez gyors hatásszünet volt, mi? – kérdezte.
- De ilyen nem lesz többé, angyalkám.
- Nem vagyok angyal. Én egy nemes, erős valkűr vagyok. – hencegett.
- Nem inkább egy hülye és őrült valkűr vagy?
- Hát… talán. – felelte komolyan, de közben éreztem, h közben még mindig mosolyog.
Eközben beléptünk az étkezőbe, ahol balszerencsémre Colin megrázta szárnyait, így az összes vízcsepp, amitől megvédett, rám hullott.
- Hé, ne már! Még nem akartam fürdeni! – nyafogtam.
- Spórolunk legalább! – felelte, aztán elnevette magát az arckifejezésemen.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen egy valkűr. Azt hittem, ők komolyak, mindenféle bölcsességről áradoznak. Azonban nagyon tévedtem. Colin egy percig se bírta ki, hogy ne mondjon valami őrültséget. Az igaz, hogy ő is tudott bölcsességekről beszélni, de mindig elhülyülte a dolgokat. Nagyon bírtam!
- Colin, most a viccet félretéve lenne egy kérdésem.
- A kódexem mindig nyitva áll.
- Na, de most komolyan.
- Oké. Kérdezz… a bölcs mestertől ifjú padavan!
Miközben a szememet forgattam az oldalába könyököltem és eltoltam magamtól a fekete tollfüggönyt.
- Amikor beléptem a fénybe, miért nem haltam meg?
- Hú, tudtam, hogy egyszer erről is fogunk beszélni, de későbbre terveztem ezt. – motyogta. – Üljünk előbb le! Lehet, hogy még reggel is engem fogsz hallgatni!
Bólintottam, utána leültem a hozzám legközelebb lévő székre. Colin felpattant az asztalra, szárnyait maga mögé hajtotta. Ciklámen szemeit tekintetembe mélyesztette, aztán megszólalt.
- Tanultatok a Döntés Folyosójáról és a Halál kapujáról?
- Maria említette, de nem tanultunk róla túl sokat. – feleltem összehúzott szemöldökkel.
- Rendben. Mikor meghalsz, az őrangyalod elvisz a Döntés Folyosójára. Rettenetes kínokat élsz át, miközben lepereg az életed a szemed előtt. Csakis egy kiút van a fájdalomból, - itt megállt. – az a Halál kapuja, az Angyalok fénye. Egy átjáró, ahova mikor belépsz, napokat töltesz el. Neked ez esetleg pár másodpercnek tűnik, de a Földön akár eltelhet egy hét, vagy két év is. Míg te ott vagy, a valkűrök és az angyalok egy kisebb csoportja, a Halál szolgái eldöntik a sorsodat. Ha még van feladatod a Földön, életben maradsz, ha ne, örökké elvesztél és nincs visszaút.
- És ha nem létem volna be a fénybe?
- Mivel neked az őrangyalod én vagyok, egy valkűr, így három esélyed van az életre. Ezeket már eljátszottad. Szóval, ha nem léptél volna be a fénybe…
- Meghaltam volna. – suttogtam.
- Lehet így is mondani. De nem. Mivel a te lelked tiszta, beleolvadtál volna az Angyalok fényébe. Ott ragadtál volna körülbelül ezer évre, aztán angyalnyílba öntöttek volna, vagy ha megszavazták volna a valkűrök, angyal lettél volna.
- Szóval, ha úgy nézzük, akkor senki se hal meg igazán.
- Mindenki meghal egyszer. Ha gonosz vagy, akkor a pokolba kerülsz, vagy a Folyosó vérébe olvadsz. – válaszolta zordan.
- Folyosó vére?
- Ahol mar a jég és olvaszt a tűz. Ott szenvedtek azoktól, akik a vérbe keveredtek.
- De hát akkor az se halál. – ellenkeztem.
- Nem. Az sokkal rosszabb, mint a halál.
***
Másnap reggel kipattant a szemem. Fájdalom hasított a szívembe, mikor Sebastien nyugodt arcára tekintettem. Még mindig azt hitte, hogy szeretem és az egész életemet mellette fogom letölteni. Kisimítottam arcából a világos tincseket, aztán lassan kibújtam a karja alól és a nappaliba mentem.
- Így már menni fog! – mondta izgatottan Brad, pont, mikor kiléptem az ajtón.
- Mi fog menni? – kérdeztem.
- Nem, te semmit nem tudsz erről. Megígérted, hogy többé nem ugrasz egy öngyilkos sötét bőrébe. – felelte Colin.
- Jól van, na! De attól elmondhatjátok.
Colin elhúzta a száját és megrázta a fejét.
- Szörnyű nőszemély vagy. – morogta.
- Ezt már eddig is tudtam. Na, mondjad!
- Megkeressük Iant és visszahozzuk. – hadarta Brad röviden.
Felhúztam a szemöldököm. Miért ne mehettem volna velük? Egy segítőre mindig szükség volt. A háttérben maradtam volna és nem rontottam volna neki senkinek se. A harcot a fiúkra hagytam volna.
- De… - kezdtem.
- Jess, tudnál jönni egy kicsit?
Monica feje bukkant elő a fürdő sarkán. Testét egy zöld törölközőbe tekerte. Pár nap alatt sokat változott. Szeme acélosan csillogott, arcvonásaiból eltűnt a félénkség. Kihúzta magát, mindig felszegett állal közlekedett a házban.
- Mindjárt.
- Most. – szögezte le mosolyogva, azonban hangja kemény volt.
Kérdőn Bradre pillantottam, de ő csak megvonta a vállát. Colin elmosolyodott, bólintott, majd elnyúlt a kanapén.
- Őrülsz, hogy megszabadulhatsz tőlem, mi? – hülyültem. – De még nem fejeztük be. – mondtam, aztán Monica felé indultam.
Ő addigra visszament a fürdőbe. A tükör előtt állt és a haját fésülte, ami már lassan a válláig ért. Becsuktam az ajtót, majd óvatosan a kádhoz mentem és a szélére ültem. Az egész fürdő úszott a víztől.
- Moni, mit szeretnél? – kérdeztem.
A tükörben rám nézett, aztán felém fordult. A vécéhez lépett, aminek a tetején ott voltak a ruhái. Közben ledobta magáról a törölközőt. Te jó ég! Teljesen eltűntek a gátlásai. Elfordítottam a tekintetemet.
- Csak beszélni szerettem volna! És persze megmentettelek egy oltási nagy veszekedéstől. Colin nem engedett volna azzal kapcsolatban, hogy velük mehess. – felelte, közben magára húzott egy falatka tangát és egy csipkés melltartót.
Felvett egy fekete farmert, ami mintha a második bőre lett volna. A térdénél ki volt szakítva. Felsővel nem vacakolt, csak macskaszerű léptekkel a kádhoz lépett és mellém ült.
- Na, szóval! Marhára sajnálom, hogy nem éppen voltál a szívem csücske, mikor megjöttél hozzánk. Amúgy is kis félénk voltam, viszont tőled rettegtem, szó szerint beszartam. Na, jó nem éppen szó szerint, de érted mit akarok mondani ezzel. – mondta mosolyogva. – Plusz, elég sokáig én voltam itt az egyetlen nő és te gyönyörű vagy, féltem, hogy elveszed tőlem Bradet és a srácok csak veled fognak foglalkozni. Szóval egy hisztis kis picsa lettem.
- Tudod, hogy sose vettem volna el tőled Bradet. – szakítottam félbe.
- Igen, most már tudom. Aztán meg egyre jobban megkedveltelek, olyan akartam lenni, mint te, kezdtelek igazán megismerni. Azonban még mindig megborzongok, ha hozzám beszélsz. - nevetett föl. - De nehogy azt hidd, hogy azért, mert félek tőled. Nem! Azért mert a hangod olyan parancsoló, mélyről zengő és mikor beszélsz, mindenki rád figyel és isszák a szavaidat. - szeme vidáman csillogott. – Nem tudom, hogy lehettem olyan félős kis nyuszi. Mindegy. Körülbelül ennyit szerettem volna mondani. Szal’ bocsi mindenért!
- Nem kellett volna ezért bocsánatot kérned.
- Dehogynem. – ellenkezett, karjával átölelte a vállamat és magához húzott. – Gondolom, te is észrevetted rajtam ezt a változást?
Meglepett ez a hirtelen témaváltás.
- Igen, de örülök neki. Bár egy kicsit még fura, hogy a félénk Monica ilyen önbizalom túltengéses árny lett.
- Köszi. – nevette el magát.
Olyan vidáman, csilingelve nevetett, hogy én is röhögni kezdtem. Ez a pár másodperc is rögtön kiszakított a feszültséggel megtöltött léktérből. Jó volt egy kicsit elengedni magamat. Aztán a következő események gyorsan történtek…
Monica felállt, de nem figyelt a csúszós csempére, így elesett, magával húzott és én is a földön kötöttem ki.
- Megvolt akkor a reggeli fürdés is.
Erre már levegő után kapkodtunk. A fehér pólóm felszívta magát vízzel és felfedte meztelen mellkasomat. De jó nekem! Azonban nem törődtem vele, csak a pillanatnak éltem. Ekkor kitárult az ajtó és Brad ijedt feje nézett be a fürdőbe. Majd mikor meglátott minket a földön, sejtelmes mosolyba szaladt a szája, egyik szemöldökét felhúzta.
- Vizes póló versenyt tartottatok? – kérdezte. – Miért nem szóltatok nekünk? – panaszkodott még mindig mosolyogva.
- Majd máskor, édes. – felelte Monica, aztán feltápászkodott a földről.
Miután már biztosan állt, mosolyogva felém nyújtotta a kezét és felhúzott. Mindenhol a bőrömhöz tapadt a ruha. Marha jó!
- Máskor nem rángatlak bele ilyen extrém dolgokba. – biztosítót Monica.
- Jó volt, de azért remélem nem lesz ilyen több.
LUCIA
A fiú félmeztelenül terült el a hatalmas ágyon. Lábai lelógtak a végén, keze leért a földig. Nem lehetett éppen kényelmes testhelyzet. De legalább láthattam erőtől duzzadó hátát. Sajnáltam, hogy éppen hanyatt feküdt. Barna haja belehullott az arcába, ami most az egyszer tökéletesen nyugodt volt. Türtőztetnem kellett magam, nehogy mellé lépjek és kezeim végigsimítsák bársonyos bőrét. Eddig a pillanatig nem éreztem magam ilyen gyengének. Elgyengültem a közelében, pont egy olyan férfitól, akit alig ismertem… és kihasználtam. Mindvégig csak arra akartam használni, hogy a saját anyja ellen fordítsam. Mostanáig. Már csupán magamnak akartam, nem akartam, hogy bárki is hozzáérjen rajtam kívül.
- Miért nézel már órák óta? – kérdezte halkan.
Megremegtem, aztán összeszedtem magam és próbáltam nem dadogva megszólalni.
- Fel kellett volna téged ébresztenem, de olyan békésen aludtál. – szabadkoztam. – Meg szólni akartam, hogy Nathaniel hívott.
A hátán és a karján az izmok megfeszültek, aztán hirtelen elernyedtek. Felült, beletúrt a hajába és nyújtózkodott egyet. Minden mozdulatára művészien kirajzolódtak izmai. Tökéletes teste volt. Lassan felállt és elindult felém. Mikor elért hozzám, gondolkodás nélkül felé nyúltam. Kezemet lágyan simítottam mellkasára és húztam végig a lassan keményedő izmokon. De nem élvezhettem sokáig bőre puhaságát, lefogta kezeimet és eltolt magától. Aztán valami különöset tett. Egyik ujjával halálosan lassan cirógatta melleimet. Másik kezével a fenekembe markolt. Szemem összeszűkült, mikor megéreztem hatalmas merevedését a hasamnál. Ian körül megváltozott a légkör és a démonom felhevülve esett a határaimnak. Egy pillanatig azt hittem, hogy megcsókol, olyan igazán, durván… de elengedett, eltolt magától, az ajtóból és a lépcső felé indult.
- Tetszett, mi? – szóltam utána, azonban ő nem válaszolt, csak alig észrevehetően összerezzent.
Máris megkísértett. Pedig csak pár érintésről volt szó, ami nem is volt igazán romantikus, inkább állatias és erotikus. Én mégis rábíztam volna az életem. Érintésétől megborzongtam és most az egyszer a démonom is őrülten ki akart törni a ketrecéből. Érezni akarta ő is ezt az állatias erőt, ami a férfiból jött. Következő alkalommal nem engedem szabadon. Elnyelem őt és a rabommá teszem.
Szia! Jó a blogod! benéznél hozzám? Várom a véleményed, bármilyen csere jöhet! A komiknak is örülök! ( http://lames98.blogspot.com ) Írj nálam! (van egy másik blogom is: http://lameselete.blogspot.com , oda is várom a cseréket)
VálaszTörlésPuszi, LaMes.