Nyolcadik: "Vendégsereg"

Hali! Hát most még kihasználom az időmet, hogy fel tudjam tenni a fejezeteket! Remélem nem hiába! Jó olvasást annak a pár embernek, aki esetleg szán erre a történetre pár percet! Köszönöm! Pusza: Petya

„Vendégsereg”

Először nem is tudtam, hogy mi fog rám várni a következő napokban. De miután már megmozdulni se tudtunk a házban, rájöttem, hogy hamarosan megőrülök. Árnyak és démonok, vérfarkasok és vámpírok, lidércek és feketeangyalok. Mindenki a segítségünkre sietett. Néha tucatnyian vártak az ajtónk előtt, hogy ők is csatlakozhassanak a Jessica-mentőakcióhoz. Az egész házat körülvették a gyorsabbnál, gyorsabb sportkocsik. Tisztára úgy éreztem magam még az elején, mint egy drogbárónő. De aztán a vége felé már marhára elegem volt abból, hogy percenként kopogtattak az ajtón. Nemsokára már minden nevet elfelejtettem, az utolsó, akire még emlékeztem, egy Zero nevű démon volt. Vele volt egy fekete macska is, akit Zeusnak hívtak. Egyik szeme kék, másik pedig zöld volt, pont úgy, mint Zeronak is.

Ekkor ismét kopogtattak. Már el se mozdultam bejárat mellől. Mikor kitártam az ajtót, két hatalmas barna szem nézett vissza rám. Aranybarna haja mellkasára hullott, arca gyönyörű volt, szinte már angyali. Mellette egy fekete hajú, sötétkék szemű férfi állt. Bőrkabátot viselt, nyakába két fekete kereszt lógott. Esernyőjükön hangosan kopogott az eső.

- Jessica, élőben még szebb vagy. – szólalt meg vidáman a férfi. – Colin már vagy ezerszer elmondta, hogy az övé a legszebb védenc. Nem mintha az enyém nem lenne az…

- Hát pedig az bűn ronda. – mondta Colin nevetve.

Mellém lépett. szárnyait egy kapucnis pulcsi alá rejtette. Nem lehetett valami kényelmes neki.

- A hős, ünnepelt valkűr megérkezett. – trillázta a nő.

- Biztos őt kell keresnünk? Ő valahogy se nem hős, se nem ünnepelt.

- Cedric, attól, hogy Clio imád téged, attól még neked eshetek. – ugratta őt Colin.

Cedric átkarolta Cliot, arcát hajába temette. Sötét szemét végig rajtam tartotta.

- Szerintem nem kéne több csata. – felelte érzelemmentesen Cedric.

- Már így is benne vagyunk egyben. – folytatta Clio.

- Ne vegyetek már komolyan mindent. – motyogta durcásan Colin. – Nem tesz jót nektek, hogy folyton fent vagytok. Elmegy a humorérzéketek.

- Ha-ha-ha! – nyújtotta ki rá nyelvét Clio.

Cedric ravaszul elmosolyodott, szeme köré apró ráncok szaladtak.

- Gyertek be! A szárnyaitokkal pedig vigyázzatok, elég kevés a hely! – figyelmeztettem őket.

- Megoldjuk majd.

- Hé, nem öldöklünk a házban. – kiáltott föl Colin. – így se vagyunk valami sokan.

Felhúzott szemöldökkel rá néztem. Nem vagyunk elég sokan? Már mindenhol voltak, csak a mi szobánkban, nem… néha a fürdőből is ki kellett küldenem mindenkit a szakadó esőbe. Örültem, hogy csak a küldöttek jöttek és nem az egész hadsereg, mert ha minden segítő itt lett volna… bele se mertem gondolni. Colin megértően rám nézett, majd elindult a zsúfolt szoba felé. Clio és Cedric mosolyogva követte őt. Ekkor valamitől felment bennem a pumpa és hangosan bevágtam az ajtót. Cedric meglepetten hátrafordult és megállt az a nappaliba vezető ajtóban. Nem szólt semmit, csak némán várta, hogy ránézzek.

- Minden rendben lesz. – nyugtatott.

- Mégis mikor? – hangom a kérdés végére elvesztette élét.

Sóhajtott, majd csettintett a nyelvével.

- Mikor megjön az utolsó vendég is, a Fekete rózsa. – felelte komoran, szeme mélyén kék lángok égtek.

- Az meg ki?

- Így is eleget mondtam el a jövőből.

Bólintottam, majd lesütöttem a szemem és elmentem mellette. Nem érdekelt, hogy kiket löktem félre az utamból, egyszerűen el akartam érni a szobámba. Valaki aggódva a nevemet kiáltotta, de nem álltam meg. Pár lépéssel később mindenki ellépett az utamból, szinte egy ösvényt nyitottak meg előttem. Legszívesebben megálltam volna, a többiek felé fordultam volna és ordítva közöltem volna velük, hogy most azonnal tolják ki a seggüket a házamból. Azonban nem ezt tettem, csupán egy pillanatig megtorpantam az ajtó előtt, aztán már ki is nyitottam azt, és végre beléptem a biztonságot nyújtó szobába. Az ágyra dőltem, arcomat a párnák közé temettem. Miért akar mindenki megmenteni engem? Mit tettem értük, hogy kiérdemeltem a segítségüket? Eddig nem is tudtak rólam. Csak egy porszem voltam a sivatagban, semmi több egy furcsa halandónál. Most meg úgy bántak velem, mint a világ egyik legértékesebb kincsével. Bárcsak itt lenne…

- Jessica, minden rendben?

Összerezzentem, amint meghallottam Sebastien hangját. Nem akartam vele beszélni, mert mikor ránéztem, szívem összeszorult. Már nem is az ő arcát láttam, Lucas vonásai villantak föl szemem előtt.

- Nem. – motyogtam a párnába.

- Mi a gond?

Lágyan simogatni kezdte a hátamat, de én elhúzódtam tőle. Kirázott a hideg érintésétől.

- Szerinted?

- Nem tudom. – vallotta be.

- Neked nem tűnt föl esetleg, hogy a házban már meg se lehet mozdulni? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Vagy te máshol jártál eddig?

- Igazából tényleg nem voltam itt. – felelte. – Leonnál voltam. Segítséget kértem tőlük.

- Minek, így is elegen vagyunk. Nem kell több segítő.

- De holnap már jönnek is.

Hitetlenkedve megráztam a fejem, most először néztem a szemeibe. Nem Lucas nézett vissza rám, hanem Sebastien kemény vonásai. Észre se vettem, hogy eltűnt, nem mintha annyira hiányzott volna. Azonban, hogy csak így sunyi módon eltűnt, meg se kérdezett engem, hogy ezt jó ötletnek tartom-e, a véremben fortyogni kezdett a düh. A bőrömön bizsergés futott végig, körülöttem megremegett a levegő, látásom és hallásom egy pillanatra kiélesedett, majd vettem egy nagy levegőt és a kezem körül fény gyulladt.

LUCAS

„Ma meggyőztem magam arról, hogy nem fogok szégyenkezni magam miatt, ha felejtek. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi drámázás, ennek nem most van itt az ideje. De az miértjeim nem is okok voltak, hanem csak kifogások. Valójában csak féltem a boldogságtól, menekültem az igazság elől. Félek, hogy egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy fel tudnék-e állni újra ilyesmiből.

Reggel úgy keltem föl, hogy érdemes élni, érdemes lesz végigcsinálni a napot. Megfogadtam, hogy többé nincs önsajnálat. Az élet megy tovább, többé nem állítom meg szomorúsággal. Az emlékek maradnak, de nem szabad a múltban ragadnom. Hisz ez az a szellem, aki üldöz minket… az emlékek elől menekülünk. Figyel már egy ideje, hogy dolgozunk éjt nappallá téve, néha annyira keményen, hogy még levegőt venni sincs időnk. Az emberek három okból csinálják ezt: vagy, mert őrültek, vagy buták, de inkább, mert felejteni akarnak… valakit, aki számukra fontos. Én nem robotolok, nem akarok felejteni. Már megszoktam, hogy úgyis mindenki elhagy egyszer. Igen, végül mind elmentek. Minden ember, minden egyes alkalommal. Minden ember, aki valaha beragyogta a napomat, aki felvidította a szívemet, olyan gyorsan tűnt el, mint fekete macska az éjszakában. Mintha a boldogság csak hétvégi mulatság lett volna. Soha nem ők voltak a hibásak, ezt csak magamnak köszönhettem. Én löktem el őket magamtól, én nem vigyáztam rájuk...”

Itt letettem a tollat és kinéztem a nyitott ablakon. Minden olyan nyugodt volt, a nap éppen lemenőben volt, az ég alját vörösre és rózsaszínre festette. Ilyen tiszta voltam én is, belül. Így éreztem magam. Nyugodtnak. Néha a hullámzó emlékek megtámadtak, de én erősen megtámasztottam magam és nem hagytam, hogy elnyeljenek a hullámok.

Változni akartam. Így reggel fél órát sétáltam a friss levegőn, majd bementem egy fodrászatba. Először jegyeztem meg egy másik nő arcát. Ajkai vastagok voltak, fényesen csillogtak a szájfénytől. Szemem, mint a kávé, haja rövid volt, épp csak az álláig ért. Rám mosolygott és végre meghallottam a hangját. Gyönyörű volt, dallamos. A szavak végét mindig elnyújtotta. Gondolatai kedvesek voltak, néha egy-egy erotikus képzelgés is becsúszott közéjük. Ő festette át a hajamat, fakó bőrömmel tökéletes kontrasztot alkotott az új fekete frizurám. A szakállamat is hozzá igazítottuk. Lilás szemeim csak úgy világítottak, mikor az arcomba hullottak a tincsek. Őszintén, tetszettem magamnak.

Ekkor is az asztal lapján visszatükröződő képmásomat néztem. Arcomon nem a fájdalmas kifejezés ült, szemem nem volt üveges többé. Szám széle felfelé kunkorodott, tekintetem boldogan csillogott. Felálltam a székből és kimentem a teraszra. Az utcákon kisebb csoportokban már siettek az emberek a bárokba, klubokba. Vidáman elmosolyogtam, lehunytam szemem és vettem egy mély lélegzetet. Most már minden tökéletes. Vagyis minden tökéletesnek tűnt… Ekkor egy erőszakos gondolat kúszott be az elmémbe. Mindenem megfeszült, kezemet ökölbe szorítottam, szemem hirtelen kipattant. Az úttest túloldalán egy férfi pontosan felém nézett. Mikor ránéztem, gonoszul elmosolyodott, majd intett felém. Kék szeme ördögien megcsillant, hajába ekkor belekapott a szél. Kék inge alatt fekete pólót viselt. Gondolataiból megtudtam, hogy nincs fegyver nála. Nem akart megtámadni, csak a gondolataival rohamozott le. Ismerte Nathanielt, ő is velejéig gonosz volt, sőt talán rosszabb volt, mint a feketeangyal. A következő pillanatban egy teherautó hajtott el előtte. Mikor eltűnt a jármű, már nem állt ott. A következő pillanatban berontottam a házba és a szobám felé indultam. Ideje volt ellátogatni valahova.

DIMITRIJ

Szinte már túl könnyű volt őket Detroitba hívni. Egyszerűen megnyertük a játékot, az elején eldőlt, hogy ki fog nyerni. Mind kettejükben dolgozott egyfajta düh, ami csak arra várt, hogy végre kiszabadulhasson és elhozhassa a poklot. A tervünk tökéletesen haladt, szinte minden kocka a helyén volt. Csak az utolsók hiányoztak! Hamarosan mindenkit utolér a sorsa. Valaki meghal, valaki a csúcsokig tör. Mennyi álom, mennyi vágy ment füstbe és mennyi valósult meg. Elvégre mindenki álmodik valamiről. Van, aki sikerről, van, aki hatalomról, van, aki szerelemről. Mindannyiinknak van egy vágya a szíve mélyén, melyért bármit megadna. Persze nem válhat minden valóra. De mégis minden csalódás, minden szenvedés ellenére is egyre csak álmodunk, miközben a csillagunk ott ragyog a város fölött, ami egyszer csak lehullik, bennünk meg elszárad a lélek. Tovább nem tudunk álmodni…

Vagyis ez az emberekkel van így. A halandókkal, a mocskos söpredékkel. Mi nekünk meg se kell mozdítanunk a kisujjunkat, szinte minden egy szóra az ölünkbe hullik. A szerencsésekkel biztos így történik. Nekem elég, ha egyszerűen rágondolok és már meg is történt. Én több voltam egy szerencsésebbnél. Én több voltam mindenkinél! Az életemben a sarlót és a kapát felváltotta a fagyi és a galamb. Szóval, aki nem nyalt, az repült. Egyenesen a halálba repült, két lábbal rúgtam ki alóla a talajt, ezzel is megpecsételve sorsukat, ami alakulhatott volna másképpen is. Főleg, ha megtették volna azt, amit parancsoltam nekik. Néhányuknak adtam még egy esélyt. De egyesek képtelenek voltak tanulni a hibáikból. Újra elkövették ugyanazokat a lépéseket és így ismét a pokol felé nyújtották nyakukat, várták, hogy mikor súlyt le a kardom, mikor tűnik el a nevük a sötétségben. Minden nap az ő vérükben fürödtem, az ő holttestük lebegett a víz felszínén. Mosolyogva ittam vérüket, miközben ragyogó emlékek támasztottak bennem.

JESSICA

Sebastien észre se vette a köztünk áthidaló fénynyalábot, továbbra is az arcomat nézte. A levegő még mindig remegett körülöttem, néha apró szikrák pattogtak a bőrömön. Egyre több energia gyűlt össze bennem. Mintha ez a híd - köztem és Sebastien között – elszívta volna Seb minden erejét és átadta volna nekem. Egy pillanat múlva a fény már csak a kezem körül világított, majd lassan onnan is eltűnt. Aztán lassan megremegtem, az összes erő a kezembe összpontosult. Utána, mint egy erős pajzs, az energia kilökődött a tenyeremből és Sebastient a falnak taszította. Szeme elkerekedett.

- Jess? – suttogta.

Én is megrémültem. Hogy voltam képes a falnak szegezni? Honnan jött ez a rengeteg erő? Kétségbeesetten próbáltam elengedni őt, de a kezeim nem engedtek. Az energia tovább áramlott Sebastien felé. Utána egy másodperc alatt megszűnt minden. Sebastien tehetetlenül esett a földre. Én lefagytam. A bennem rekedt energia szétfeszített belül, ki akart törni belőlem, de én ökölbe szorítottam a kezemet és nem engedtem szabadulni. Hamarosan éreztem, hogy a bőröm kezd égni, majd a számból vér bugyogott föl. Felálltam az ágyról, majd térdre rogytam.

Ekkor kivágódott az ajtó és Colin jelent meg a szobában. Mellém guggolt, két keze közé fogta arcomat és mega felé fordított.

- Engedd ki magadból! Ha nem teszed, akkor téged fog felemészteni! – kiabálta.

Lassan megráztam a fejemet. Az orrom vére eleredt, éreztem, hogy a fülemből is elindult egy forró patak. Izmaim megremegtek. Colin lehunyta szemét, kezeit nyakamra csúsztatta. Pár másodperc múlva összeráncolta homlokát, az én erőm pedig csökkeni kezdett. Egy hosszú perc múlva zilálva ellöktem magam Colintól, hátamat az ágynak vetettem. A lángoló energia lenyugodott, de ekkor egy másfajta fájdalom kerített hatalmába. Olyan érzés volt, mint akinek letépték a bőrét. Nem sikoltottam föl. Képtelen voltam megmozdulni, vagy akár megszólalni.

- Ez meg mi a szar volt? – ordította Brad, aki az ajtóban állt.

- Úgy tűnik, hogy megérkezett Jess ereje.

Hetedik: Hadüzenet

Hali! Hát most ez a heti második friss! Volt elég időm így próbáltam minél többet gépelni. Remélem tetszeni fog, bár ez inkább egy ilyen átvezető rész lett! Komit még mindig ha olvasod! Köszönöm: Petya

Hadüzenet

Az egész napom remekül telt, míg az ajtón valaki nem kopogott. Mindenki lefagyott, tekintetünket az ajtó felé irányítottuk. A szívem a torkomban dobogott, szemem összeszűkült a félelemtől, ami hirtelen rám tört. Colin felállt, aztán elém lépett és maga mögé tolt. Sebastien kikerült minket és az előszoba felé indult. Colin vállába kapaszkodtam, fejemet hátába temettem. Szívem egyre gyorsabban, vadabbul vert, a tekintetem elsötétült. Bőrömön bizsergés futott végig, amitől kirázott a hideg. Hallottam, hogy ekkor Sebastien kinyitja az ajtót és egy nő köszön neki. Utána egy fiatal fiú szólalt meg, hangja sokkal mélyebb volt, mint Sebastiené. Aztán a nő válaszolt Sebastien kérdésére, éreztem, hogy mosolyog, miközben beszél. Colin izmai elernyedtek, de én még továbbra is görcsösen markoltam fekete tollait. Mellkasom összeszorult, nehezen vettem levegőt.

- Jess, nyugi! Nem nagyon fognak ők megenni minket! – suttogta.

Próbáltam bólintani, de ez a félelem teljesen lebénított. Még soha nem éreztem ilyet, ha úgy nézzük, sose rettegtem. Vettem egy nagy levegőt… és aztán már el is tűnt ez a különös, újfajta ijedtség.

- Kik azok? – kérdeztem zilálva.

- Nem igazán ismerem őket. – nézett le rám aggódva.

- Jessica! – hívott Sebastien.

Lassan elengedtem Colint és óvatos léptekkel elindultam az előszoba felé.

Sebastien melletti srác vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála, kék szeme különösen csillogott, barna hajából csöpögött a víz. Testtartása nyugodt, arca vidám volt. Nem lehetett több 17-nél. Mellette egy magas nő állt. Zöld macskaszerű szemei barátságosan örvénylettek, arcának minden vonása lágy és nőies volt. Válláig érő fekete haja keretezte tökéletes arcát.

- Bocsi, hogy megijesztettünk titeket. Gondolhattuk volna, most nem éppen szeretnétek akárkit beengedni. – mondta mosolyogva a nő. – Lena Secret vagyok.

- Én pedig Basil Nail. – mutatkozott be a srác is.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Miért jöttetek?

- Van egy nem éppen kellemes hírünk számotokra, amit muszáj továbbítanunk nektek. Mivel szeretnénk majd segíteni nektek. – Lena hangja kellemesen melengetett, szinte már simogatott.

- Bejöhettek, és akkor majd idebent elmondjátok. – ajánlotta Seb.

Mosolyogva bólintottak, aztán beléptek a szobába. Tekintetükkel végignéztek minden apróbb részletet is, utána követtek minket a nappaliba. Monica és Brad addigra eltűntek, csak úgy, mint Clementine. Adam Kaya mellett ült, lányom feje pedig Colin ölében nyugodott. Jonathan mögöttük állt, arcán nem tükröződött semmilyen érzelem. Szívembe hasított Ian hiánya.

- Csak ennyien vagytok? – kérdezte Lena meglepetten.

- Nem, még vagyunk hárman.

- Még az se elég.

- Mihez? – kérdezte Colin mosolyogva, szemébe azonban szorongás és feszültség költözött.

Lena leült a szabad kanapéra, Basil mögé lépett, kezét vállára tette.

- Gondolom, értesültetek a lidérctől, hogy Dallasban szó szerint elszabadult a pokol. Ugyan ez törtét Los Angelesben, Chicagóban és itt is. Los Angelesben több feketeangyal egymásra támadt vagy egyszerűen megöltek mindenkit, akik az útjukba álltak. Chicagóban néhány alakváltó és vérfarkas csoportokba verődtek, páran emberek előtt változtak át. De azok vagy diliházba kerültek, vagy nem élték meg a hajnalt se. Árnyak takarítottak minden felé, aki bármit is látott, megölték. – mesélte Lena. – A valkűröktől értesültünk arról, hogy rengeteg különös képességgel rendelkező ember eltűnt. Akik csak úgy felszívódtak, a velejéig gonoszak voltak. Mind ide, Detroitba jött.

- Mit tervezhetnek? – kérdezte Kaya.

- Először mi se tudtuk, aztán kaptunk egy üzenetet. Beleégették egy vörös hajú nő testébe. – tekintete felém villant. – Csupán egy név és két mondat volt a bőrén.

- Mi volt az? – kérdeztem elfúló hangon.

- "Jessica! Egyszer még futni hagytunk, de másodszorra nem menekülhetsz. A játék elkezdődött, úgyhogy soha ne nézz hátra, az üldözőid gyorsabbak nálad."

LUCAS

Összeszorult a szívem mikor kinéztem az ablakon. Egy nő vörös haja szinte világított az erdő zöldje között. Haja lobogott, mint a tűz. De mikor megpillantottam az arcát, a bizsergés alább hagyott. A nő arca szeplős volt, barna szemét sűrű szempilla keretezte, arcán mintha sosem futott volna végig düh, ajkai most is mosolyra húzódtak, miközben arcába fújt a szél. Lehunytam szemem és férfiasan csak egy könnycseppet ejtettem. Amikor csak egy könnycsepp futott végig az arcomon, akkor éreztem a legnagyobb fájdalmat, mert minden érzés abban az egy könnycseppben volt benne.

Felálltam a székből és átszeltem a nappalit, majd kiléptem az erkélyre. Kezdtem megszokni a nagyvárosi életet. New Yorkban éjszaka kezdődött az élet, de én akkor törtem össze igazán. Hiányzott, ez olyan nem tudtam enni, nem tudtam aludni, lassan már nevetni is elfelejtettem dolog, és komolyan úgy éreztem, amikor elment, magával vitte a szívem is. Csak egy üres, lélektelen valamihez tudtam magam hasonlítani. Néha más emberek gondolatai egyszerűen rám törtek, de nem hallottam őket.

Egy motor robogott végig az utcán. Hangja egy pillanatra kizökkentett az elmélkedésemből. Mielőtt teljesen elhalt volna a zaja, valaki kopogott az ajtón. Nagyot sóhajtottam, arcomon rendeztem az érzelmeket, mosolyt erőltettem fagyott ajkaimra. De az ajtóban nem állt senki, csak egy levél. Körülnéztem a kis folyosón, de senkit nem láttam. Zavarodottan felvettem a fehér borítékot a földről, aztán becsuktam az ajtót.

Feltéptem a papírt és egy képet húztam elő belőle. Rengetegszer kaptam döfést, szúrást, verést és egyéb sérülést. De egyik sem járt a közelébe annak a fájdalomnak, amit akkor éreztem, mikor láttam a száját arra a másik szájra tapadni. Vörös tincsein megcsillant a lemenő nap sugara, gyengén simult a vámpír karjaiba. Rá kellett jönnöm, hogy milyen minimális a szókincsem, hogy nem tudom kifejezni a fájdalmat és az elkeseredettséget, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok. Ez a kép arcon csapott és az orrom alá dörgölte, hogy ő milyen boldog, hogy ő már rég elfelejtett engem. Lefordítottam a képet, hogy többé ne lássam Jesst, amint megcsókolja azt, akit szeret. Ekkor vettem észre a hátán lévő szöveget. Finom, nőies írás volt, azonban a sorok között megbúvó gyűlölet égette a szememet.

„Ő már elfelejtett téged. Fáj, mi? Legszívesebben megölnéd őt? Hisz mi a jutalma az összetört szívnek? Hát persze, hogy kín, szenvedés és még több kín. Szereted, és mégis gyűlölni akarod, képtelen vagy elfelejteni őt. Mi segítünk neked felejteni. Esélyed van arra, hogy te is darabokra szedd a szívét. Csak gyere el Detroitba.

Ezer, fekete csókot küld:

Electra”

A képet azonnal összegyűrtem. Nem akartam többé látni Jess szerelmét, nem akartam többé olvasni a gyilkos gondolatokat. Aztán szétestem, az önkontrollom elszállt, az emlékek letámadtak. Nem voltam tisztában a jelennel. Kerestem a hálószobában, a fürdőben, az erkélyen, nem volt sehol. Álltam a szoba közepén és szólongattam. Furcsán, kavarodottan éreztem magam, meg sem tudtam magyarázni, miért, bepánikoltam. Egy pillanatig átsuhant az elmémen, hogy megőrültem, de aztán ismét visszazuhantam a múltba. Amikor nem jött, összegömbölyödtem az ágyamon és újra átéltem az elvesztése fájdalmát.

DESTINY

A levél váratlanul ért, de amint megtudtam, mi áll benne, elmosolyodtam. Minden elvörösödött, szívem dobbant egy nagyot, aztán megállt. Már hónapok óta ez történt velem, mikor elöntöttek az emlékek, mikor teljesen maga alá temetett a düh. A gondolataimba véres képek úsztak. Nem emlékek voltak inkább… vágyak. Megváltoztam, ezt a többiek is észrevették és tisztán érezték. Mikor megpillantottam valami élőt, elképzeltem a halálát, elképzeltem, ahogy vörös vére kifolyik testéből és a kezemhez ragad, ahogy szemébe rémület csillan, majd kihuny benne az élet szikrája. Egyenlő lettem a nevemmel. Maga a végzetté váltam.

Egyik éjszaka elengedtem a fantáziámat. Hosszú barangolás után hangtalanul betörtem egy védtelen nőhöz. Az ágyán feküdt, mellkasa nyugodtan emelkedett. Nem is sejtette, hogy figyelem őt, nem érezte a belőlem áradó gyilkos vágyat. Pillanatok múlva azonban tökéletesen felfogta, hogy hamarosan meg fog halni. Nyakán megfeszültek az izmok, a vénáiban sebesebben csörgedezett a vér, ami fél óra múlva már rajtam folyt tovább. Torkán sikolyok próbáltak feltörni, de a fojtogató ujjaim alatt még levegőt se tudott venni. A sötétben fénylő rettegéstől felforrt a vérem. A következő pillanatban más arc fordult felém, kezembe több erő került és az ujjaim eltörték a nő nyakát. Leszálltam róla és a táskámból elővettem a játékszereket. Egy késsel elvágtam torkát, vére spriccelt, szíve még pár másodpercig dobogott. Kezemet mellkasára tettem, bőrét lassan elvágtam, vére finom tengerként színezte fehér melleit. Aztán a kezem lassan felfedezte a lassan lehűlő testet. Pár perc múlva belé hatoltam.

Most is ezek a képek villantak föl előttem, testem beleborzongott a sötét emlékbe. Ez a levél tökéletes esélyt adott arra, hogy többé ne zárjam korlátok közé a gyilkos vágyaimat. Megfordítottam a lapot, hogy a nőre nézzek. Egyenesen a kamerába nézett és mosolygott, fekete hajába belekapott a szél, tengerkék szeme vidáman csillogott. Hamarosan arcán már nem boldogság fog tükröződni, hanem fojtogató félelem. Hamarosan meg fog halni.

JESSICA

Halálra váltan ültem a fal mellett. Néha rémképek kúsztak a szemem elé. Ha Lucia és a kis méregzsákjai ilyen erősek voltak, akkor, ha mindannyian megtámadnak minket, végünk. Egyszerűen hülyeség lett volna bármilyen tervet kigondolni, bármivel is próbálkoznánk, kudarcot vallunk. A többiek erre gondolni se akartak. Szorgosan tervezgettek, szinte meg is feledkeztek rólam. Néha Colin aggódva felém pillantott, párszor Sebastien mellém lépett és beszélt hozzám, de én nem hallottam, hogy mit mond.

Régen hajkurásztam az ilyen lehetőségeket. Ez járt a legtöbb adrenalinnal. Mikor tudtuk, hogy százszor többen vannak, mint ti. De, hogy megtudtam Lénától, mennyien indultak Nathaniel segítségére, legszívesebben köddé váltam volna, bebújtam volna egy nagy kő alá. Kezdtem tényleg nagyon utálni a halandóságot. Igazán rühelltem ember lenni. Már egyre jobban vártam, hogy megkapjam az új erőmet. Reméltem valami pusztít képesség lesz. Nem akartam holmi kis védekező pajzzsal bűvészkedni. A harctér közepén akartam küzdeni, attól függetlenül, hogy mennyire voltam beszarva a számbeli fölénytől. Ismét olyan vad és harcias akartam lenni, mint régen voltam.

Mikor már kezdtem eloldalazni a félelemtől, majdnem szívrohamot kaptam. Valaki ismét kopogott. Mindenki elhallgatott, csak az én zilálásomat lehetett hallani.

- Jess ezt nem fogja bírni! – szólalt meg halkan Colin.

- Elvihetem innen. – ajánlotta Jonathan.

- És mégis hova vinnéd őt, lidérc? – kérdezte Lena feszülten, hangja recéssé vált. – Dallasba? Még mindig kész csatatér az a hely. Bárhova is vinnéd őt, megtalálják. Vannak keresőik, pillanatok alatt ott lennének Jessnél. Nem tudjuk megvédeni máshogy, csak ha itt marad velünk. Ki fogja bírni! – fordult Colinhoz. – Főleg, ha te megnyugtatnád néha.

- Nem tudom irányítani az érzelmeit. – morogta.

- Az meg hogy lehet? Te vagy az egyik legerősebb őrző, nem? Colin Hot, a Halál Angyala, a Fény Őrzője. Még az Első generáció is fél akár még csak egy rossz szót is szólni rád. És most kiderül, hogy nem tudod irányítani a védenced hangulatát?

- Tudnám, de Jess…

Egy újabb kopogtatás. Sebastien ellökte magát a faltól és ismét elindult az ismeretlenek elé.

- Jess érzelmeit áttörhetetlen falak védik. Olyan erős, mint egy erőd. Csak érzem őket, megváltoztatni nem tudom egyiket se. Mindig mikor megpróbálom, egyszerűen lepattanok a kemény burokról.

- Akkor már tudom, hogy miért te vagy Jessica védelmezője. A többi valkűr már idegesen azt mondta volna, hogy elromlott benne valami és nem, hogy különleges. – mondta Lena, miközben tüzetesen végigmért.

Colin fanyarul elmosolyodott és felhorkantott.

- Mi van? – kérdezte Kaya.

- A héten még elég sok látogatónk lesz.

Hatodik: Gyémánt szív

Hali! Bocsi, h eddig nem nagyon írtam, csak most vannak a szóbelik és hát arra tanultam és mikor éppen volt egy kis időm gépeltem a történetet! Remélem azért ez tetszeni fog! És légy szíves kommenteljetek, h megtudjam hányan olvassátok és van-e értelme tovább feltölteni a fejezeteket! Előre is köszönöm! Petya

Gyémánt szív

- Jess, nyugodj már meg!

- Miért nyugodjak meg? – ordítottam.

- Nem kell azért mérgesnek lenned ránk, mert meg akartunk védeni.

Colin már fél órája küszködött velem. Sehogy se tudott lehiggasztani. Néha ő is felemelte a hangját, szeme elfeketedett. Mind a ketten legszívesebben egymás torkának estünk volna. Azonban Colin hamar leállította magát. Tudta, ha nekem esik, akár meg is ölhet.

- Nem kértem, hogy védjetek meg! – sziszegtem már sokadszorra. – Nem vagyok már gyerek! Tudom, hogyan védjem meg magam!

- De már megint átsiklottál a fölött, hogy ember vagy és a sebeid nem gyógyulnak be egyszerűen! A halálodat is okozhattad volna azzal az akcióval. Mit gondoltál, mikor Luciára támadtál?

- Meg tudtam volna ölni! – csattantam föl.

Éreztem, hogy a bőrömön elektromos bizsergés fut végig. Aztán a kezeimre néztem. Remegtek, körülöttem a levegő furcsán hullámzott… pont úgy, mint az álmomban.

- Dehogy tudtad volna! Megölt volna téged. És mi, akik szeretnek téged, végignéztük volna a halálodat! – hangjába tömérdek szomorúság vegyült. – Én már egyszer végignéztem a szeretteim halálát. És ha a védencemet is elveszítettem volna…

- Akkor a szeretteidet miért nem mentetted meg?

- Tudod, az öregedést nem lehet megállítani. – motyogta. – A szüleim emberek voltak és még én fönt voltam és egy nappal se lettem idősebb, őket elporlasztotta az öregedés.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogy lehetek a szülei emberek, miközben ő valkűr volt? Tetem felé egy lépést, de ő elhúzódott tőlem.

- És tudod mit? Én okoztam! – recsegte Colin, szemébe hirtelen vigasztalhatatlanság költözött. – Én! És az Isten a megmondója, hibáztam! – azzal kiviharzott a szobából, félrelökve az útból az elnémult hallgatóságot.

Csak ekkor vettem észre, hogy a többiek végig a szobában voltak. Miben is hibázhatott? Ő nem tehetett volna semmit. A szülei idővel úgy is meghaltak volna. Még egy valkűr se tudja megállítani az időt vagy változtatni a múltat. Nagyot fújtattam, majd Colin után indultam. Éreztem a többiek tekintetét a hátamon. Csodálkoztak, hogy ilyen hamar lenyugodtam. A hátsó ajtón távozott. Kint állt a kertben, karját lazán maga mellett tartotta, válla lassan emelkedett minden lélegzetvételénél. Szárnyait kitárta, a fekete tollakon csillogott a napfény, ami néha előtűnt a felhők között.

- Sajnálom. – mondtam, miközben mellé léptem, kezemet rátettem karjára.

Nem válaszolt semmit, továbbra is csukott szemmel ringott a szélben.

- Esküszöm, hogy soha többé nem teszek ilyet! Ha máskor meg akarom öletni magam, rögtön szólok, hogy ordítsd le a fejem. Mostantól lenyugszom!

Halványan elmosolyodott. Egyik szárnyával átölelt és magához húzott. Aztán elnevette magát és zuhogni kezdett az eső.

- Nem is neked kellett volna bocsánatot kérned. – mondta. – Soha nem lett volna szabad veled ordítanom. Úgyhogy, bocica.

- Bocica? – összehúztam a szemöldököm.

- Meg kell szoknod, hogy nekem vannak néha ilyen hülye beszólásaim. – mosolyodott el. – De menjünk be, mielőtt megfázol.

- Nem… oké, menjünk. – motyogtam.

Szárnyaival betakart, csak pár esőcsepp ért el hozzám. Colin közben halkan nevetve jött mögöttem, állát a fejem búbjára tette.

- Ez gyors hatásszünet volt, mi? – kérdezte.

- De ilyen nem lesz többé, angyalkám.

- Nem vagyok angyal. Én egy nemes, erős valkűr vagyok. – hencegett.

- Nem inkább egy hülye és őrült valkűr vagy?

- Hát… talán. – felelte komolyan, de közben éreztem, h közben még mindig mosolyog.

Eközben beléptünk az étkezőbe, ahol balszerencsémre Colin megrázta szárnyait, így az összes vízcsepp, amitől megvédett, rám hullott.

- Hé, ne már! Még nem akartam fürdeni! – nyafogtam.

- Spórolunk legalább! – felelte, aztán elnevette magát az arckifejezésemen.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen egy valkűr. Azt hittem, ők komolyak, mindenféle bölcsességről áradoznak. Azonban nagyon tévedtem. Colin egy percig se bírta ki, hogy ne mondjon valami őrültséget. Az igaz, hogy ő is tudott bölcsességekről beszélni, de mindig elhülyülte a dolgokat. Nagyon bírtam!

- Colin, most a viccet félretéve lenne egy kérdésem.

- A kódexem mindig nyitva áll.

- Na, de most komolyan.

- Oké. Kérdezz… a bölcs mestertől ifjú padavan!

Miközben a szememet forgattam az oldalába könyököltem és eltoltam magamtól a fekete tollfüggönyt.

- Amikor beléptem a fénybe, miért nem haltam meg?

- Hú, tudtam, hogy egyszer erről is fogunk beszélni, de későbbre terveztem ezt. – motyogta. – Üljünk előbb le! Lehet, hogy még reggel is engem fogsz hallgatni!

Bólintottam, utána leültem a hozzám legközelebb lévő székre. Colin felpattant az asztalra, szárnyait maga mögé hajtotta. Ciklámen szemeit tekintetembe mélyesztette, aztán megszólalt.

- Tanultatok a Döntés Folyosójáról és a Halál kapujáról?

- Maria említette, de nem tanultunk róla túl sokat. – feleltem összehúzott szemöldökkel.

- Rendben. Mikor meghalsz, az őrangyalod elvisz a Döntés Folyosójára. Rettenetes kínokat élsz át, miközben lepereg az életed a szemed előtt. Csakis egy kiút van a fájdalomból, - itt megállt. – az a Halál kapuja, az Angyalok fénye. Egy átjáró, ahova mikor belépsz, napokat töltesz el. Neked ez esetleg pár másodpercnek tűnik, de a Földön akár eltelhet egy hét, vagy két év is. Míg te ott vagy, a valkűrök és az angyalok egy kisebb csoportja, a Halál szolgái eldöntik a sorsodat. Ha még van feladatod a Földön, életben maradsz, ha ne, örökké elvesztél és nincs visszaút.

- És ha nem létem volna be a fénybe?

- Mivel neked az őrangyalod én vagyok, egy valkűr, így három esélyed van az életre. Ezeket már eljátszottad. Szóval, ha nem léptél volna be a fénybe…

- Meghaltam volna. – suttogtam.

- Lehet így is mondani. De nem. Mivel a te lelked tiszta, beleolvadtál volna az Angyalok fényébe. Ott ragadtál volna körülbelül ezer évre, aztán angyalnyílba öntöttek volna, vagy ha megszavazták volna a valkűrök, angyal lettél volna.

- Szóval, ha úgy nézzük, akkor senki se hal meg igazán.

- Mindenki meghal egyszer. Ha gonosz vagy, akkor a pokolba kerülsz, vagy a Folyosó vérébe olvadsz. – válaszolta zordan.

- Folyosó vére?

- Ahol mar a jég és olvaszt a tűz. Ott szenvedtek azoktól, akik a vérbe keveredtek.

- De hát akkor az se halál. – ellenkeztem.

- Nem. Az sokkal rosszabb, mint a halál.

***

Másnap reggel kipattant a szemem. Fájdalom hasított a szívembe, mikor Sebastien nyugodt arcára tekintettem. Még mindig azt hitte, hogy szeretem és az egész életemet mellette fogom letölteni. Kisimítottam arcából a világos tincseket, aztán lassan kibújtam a karja alól és a nappaliba mentem.

- Így már menni fog! – mondta izgatottan Brad, pont, mikor kiléptem az ajtón.

- Mi fog menni? – kérdeztem.

- Nem, te semmit nem tudsz erről. Megígérted, hogy többé nem ugrasz egy öngyilkos sötét bőrébe. – felelte Colin.

- Jól van, na! De attól elmondhatjátok.

Colin elhúzta a száját és megrázta a fejét.

- Szörnyű nőszemély vagy. – morogta.

- Ezt már eddig is tudtam. Na, mondjad!

- Megkeressük Iant és visszahozzuk. – hadarta Brad röviden.

Felhúztam a szemöldököm. Miért ne mehettem volna velük? Egy segítőre mindig szükség volt. A háttérben maradtam volna és nem rontottam volna neki senkinek se. A harcot a fiúkra hagytam volna.

- De… - kezdtem.

- Jess, tudnál jönni egy kicsit?

Monica feje bukkant elő a fürdő sarkán. Testét egy zöld törölközőbe tekerte. Pár nap alatt sokat változott. Szeme acélosan csillogott, arcvonásaiból eltűnt a félénkség. Kihúzta magát, mindig felszegett állal közlekedett a házban.

- Mindjárt.

- Most. – szögezte le mosolyogva, azonban hangja kemény volt.

Kérdőn Bradre pillantottam, de ő csak megvonta a vállát. Colin elmosolyodott, bólintott, majd elnyúlt a kanapén.

- Őrülsz, hogy megszabadulhatsz tőlem, mi? – hülyültem. – De még nem fejeztük be. – mondtam, aztán Monica felé indultam.

Ő addigra visszament a fürdőbe. A tükör előtt állt és a haját fésülte, ami már lassan a válláig ért. Becsuktam az ajtót, majd óvatosan a kádhoz mentem és a szélére ültem. Az egész fürdő úszott a víztől.

- Moni, mit szeretnél? – kérdeztem.

A tükörben rám nézett, aztán felém fordult. A vécéhez lépett, aminek a tetején ott voltak a ruhái. Közben ledobta magáról a törölközőt. Te jó ég! Teljesen eltűntek a gátlásai. Elfordítottam a tekintetemet.

- Csak beszélni szerettem volna! És persze megmentettelek egy oltási nagy veszekedéstől. Colin nem engedett volna azzal kapcsolatban, hogy velük mehess. – felelte, közben magára húzott egy falatka tangát és egy csipkés melltartót.

Felvett egy fekete farmert, ami mintha a második bőre lett volna. A térdénél ki volt szakítva. Felsővel nem vacakolt, csak macskaszerű léptekkel a kádhoz lépett és mellém ült.

- Na, szóval! Marhára sajnálom, hogy nem éppen voltál a szívem csücske, mikor megjöttél hozzánk. Amúgy is kis félénk voltam, viszont tőled rettegtem, szó szerint beszartam. Na, jó nem éppen szó szerint, de érted mit akarok mondani ezzel. – mondta mosolyogva. – Plusz, elég sokáig én voltam itt az egyetlen nő és te gyönyörű vagy, féltem, hogy elveszed tőlem Bradet és a srácok csak veled fognak foglalkozni. Szóval egy hisztis kis picsa lettem.

- Tudod, hogy sose vettem volna el tőled Bradet. – szakítottam félbe.

- Igen, most már tudom. Aztán meg egyre jobban megkedveltelek, olyan akartam lenni, mint te, kezdtelek igazán megismerni. Azonban még mindig megborzongok, ha hozzám beszélsz. - nevetett föl. - De nehogy azt hidd, hogy azért, mert félek tőled. Nem! Azért mert a hangod olyan parancsoló, mélyről zengő és mikor beszélsz, mindenki rád figyel és isszák a szavaidat. - szeme vidáman csillogott. – Nem tudom, hogy lehettem olyan félős kis nyuszi. Mindegy. Körülbelül ennyit szerettem volna mondani. Szal’ bocsi mindenért!

- Nem kellett volna ezért bocsánatot kérned.

- Dehogynem. – ellenkezett, karjával átölelte a vállamat és magához húzott. – Gondolom, te is észrevetted rajtam ezt a változást?

Meglepett ez a hirtelen témaváltás.

- Igen, de örülök neki. Bár egy kicsit még fura, hogy a félénk Monica ilyen önbizalom túltengéses árny lett.

- Köszi. – nevette el magát.

Olyan vidáman, csilingelve nevetett, hogy én is röhögni kezdtem. Ez a pár másodperc is rögtön kiszakított a feszültséggel megtöltött léktérből. Jó volt egy kicsit elengedni magamat. Aztán a következő események gyorsan történtek…

Monica felállt, de nem figyelt a csúszós csempére, így elesett, magával húzott és én is a földön kötöttem ki.

- Megvolt akkor a reggeli fürdés is.

Erre már levegő után kapkodtunk. A fehér pólóm felszívta magát vízzel és felfedte meztelen mellkasomat. De jó nekem! Azonban nem törődtem vele, csak a pillanatnak éltem. Ekkor kitárult az ajtó és Brad ijedt feje nézett be a fürdőbe. Majd mikor meglátott minket a földön, sejtelmes mosolyba szaladt a szája, egyik szemöldökét felhúzta.

- Vizes póló versenyt tartottatok? – kérdezte. – Miért nem szóltatok nekünk? – panaszkodott még mindig mosolyogva.

- Majd máskor, édes. – felelte Monica, aztán feltápászkodott a földről.

Miután már biztosan állt, mosolyogva felém nyújtotta a kezét és felhúzott. Mindenhol a bőrömhöz tapadt a ruha. Marha jó!

- Máskor nem rángatlak bele ilyen extrém dolgokba. – biztosítót Monica.

- Jó volt, de azért remélem nem lesz ilyen több.

LUCIA

A fiú félmeztelenül terült el a hatalmas ágyon. Lábai lelógtak a végén, keze leért a földig. Nem lehetett éppen kényelmes testhelyzet. De legalább láthattam erőtől duzzadó hátát. Sajnáltam, hogy éppen hanyatt feküdt. Barna haja belehullott az arcába, ami most az egyszer tökéletesen nyugodt volt. Türtőztetnem kellett magam, nehogy mellé lépjek és kezeim végigsimítsák bársonyos bőrét. Eddig a pillanatig nem éreztem magam ilyen gyengének. Elgyengültem a közelében, pont egy olyan férfitól, akit alig ismertem… és kihasználtam. Mindvégig csak arra akartam használni, hogy a saját anyja ellen fordítsam. Mostanáig. Már csupán magamnak akartam, nem akartam, hogy bárki is hozzáérjen rajtam kívül.

- Miért nézel már órák óta? – kérdezte halkan.

Megremegtem, aztán összeszedtem magam és próbáltam nem dadogva megszólalni.

- Fel kellett volna téged ébresztenem, de olyan békésen aludtál. – szabadkoztam. – Meg szólni akartam, hogy Nathaniel hívott.

A hátán és a karján az izmok megfeszültek, aztán hirtelen elernyedtek. Felült, beletúrt a hajába és nyújtózkodott egyet. Minden mozdulatára művészien kirajzolódtak izmai. Tökéletes teste volt. Lassan felállt és elindult felém. Mikor elért hozzám, gondolkodás nélkül felé nyúltam. Kezemet lágyan simítottam mellkasára és húztam végig a lassan keményedő izmokon. De nem élvezhettem sokáig bőre puhaságát, lefogta kezeimet és eltolt magától. Aztán valami különöset tett. Egyik ujjával halálosan lassan cirógatta melleimet. Másik kezével a fenekembe markolt. Szemem összeszűkült, mikor megéreztem hatalmas merevedését a hasamnál. Ian körül megváltozott a légkör és a démonom felhevülve esett a határaimnak. Egy pillanatig azt hittem, hogy megcsókol, olyan igazán, durván… de elengedett, eltolt magától, az ajtóból és a lépcső felé indult.

- Tetszett, mi? – szóltam utána, azonban ő nem válaszolt, csak alig észrevehetően összerezzent.

Máris megkísértett. Pedig csak pár érintésről volt szó, ami nem is volt igazán romantikus, inkább állatias és erotikus. Én mégis rábíztam volna az életem. Érintésétől megborzongtam és most az egyszer a démonom is őrülten ki akart törni a ketrecéből. Érezni akarta ő is ezt az állatias erőt, ami a férfiból jött. Következő alkalommal nem engedem szabadon. Elnyelem őt és a rabommá teszem.