7. Különös szálláshely - A Kitaszított

Na, most indul be az igazi akció! És jön egy kis újítás! Nyugi, nem kell félni, semmi rosszra ne gondoljatok ( : Mostantól néhány fejezetben szempontok között fogok ugrálni (főleg Jess, Lucas és egy picit Sebastien)Várom a komikat, h nektek mennyire tetszik így! Pusza: Petya

Különös szálláshely

Wow! Ez nagyon meglepett! Lucasnak volt menyasszonya? Durva. Teljesen ledöbbentem. Akkor nem csak nekem van elfelejteni való múltam. Még mi jöhet ma? Kiderül, hogy Lucas nő? Vagy esetleg meleg? Talán ő is rengeteget ölt? Mindent elképzeltem róla, csak ezt nem. Akkor gondolom Cassandranak megkérte a kezét, de utána nem jött össze a házasság. És Lucas mondta ki a véget, mert Cassandra még mindig vadul szemezett vele. Ő még mindig akarta a pasimat.

Lucas megrázta magát és az eddigi legvidámabb arckifejezésével nézett rám. Felhúzta szemöldökét, szeme játékosan csillogott. Rámosolyogtam, de legbelül szomorú lettem. Így Sebastienre hasonlított. Őrülten hasonlítottak egymásra. Elnéztem Lucasról és a vendégekre mosolyogtam. A férfi nevét még mindig nem tudtam. De Lucas ekkor megszólalt élénk hangján.

- Ki a te barátod? Őt még nem mutattad be!

- Ó, sajnálom, hogy eddig nem mutatkoztam be. – Cass helyett a férfi szólalt meg. – Nathaniel Fres vagyok, az est házigazdája és Cassandra férje. – odahajolt feleségéhez és arcon csókolta.

Basszus! Megremegtem. A szívem egy-két ütemet kihagyott, elfelejtettem levegőt venni. Ő az! És pont vele beszélgettem! Ott volt előttem! Elkaphatnánk! De a gyomrom összeszorult. Féltem. Megszorítottam Lucas kezét, állam megfeszült. Arcomra ráfagyott a mosoly.

- Örvendek a találkozásnak. – hallottam Lucas hangját valahonnan távolról. – Megbocsájtotok egy pillanatra?

- Persze, nyugodtan menjetek. Még találkozunk! – mondta lágyan a feketeangyal.

Lucas megfogott a derekamnál és magával húzott. Átvágtunk a tömegen. Mindenkit kikerültünk. Mindent homályosan láttam. Minden összemosódott. Lucas valami vörös függönyt elhúzott és alatta elmentünk egy kisebb zugba. A kanapéhoz tolt, majd leültünk rá. Maga felé fordított, lila szemét mélyen az enyémbe fúrta. Tekintete idegesen, aggodalmasan csillogott. Kezével végig simította az arcomat.

- Jessica, figyelj! Nyugodj meg! Ne félj! Most rögtön nem fogunk rátámadni! Várunk még! Leon is meg kell keresni, mert már egy jó ideje nem láttam! Van egy kis tervem és remélem, sikerülni fog! Ne aggodalmaskodj! Minden rendben, jó?

- Igen, jó. De azok a hülyék eltűntek. – fakadtam ki.

- Milyen hülyék? – értetlenkedett.

- A démon és a vámpír. Ugyan ez történt négy hónapja.

- És miért tűntek el?

- Akkor? Akkor Tyler miatt. Ő is egy feketeangyal volt. Így gondolom a gyáva kis démon elhúzott a vámpírral együtt valami biztonságosabb helyre, mert megérezték Nathanielt. – magyaráztam.

- Csak visszajönnek, nem?

- Ja, visszajöttek, miután a halálomból feltámadtam.

Visszagondoltam azokra a hosszú, fárasztó napokra, hogy ő is lássa. Még mindig tisztán emlékeztem minden részletre. A sötétségre, Tylerre, a fényes mélységre, az angyalszerű lényekre, a fényre, a jégre és a tűzre. Minden kínra, minden fájdalomra. Minden akkori gondolatot ismét hallottam. Az arcomon egy forró könnycsepp folyt végig. Lucas gyorsan letörölte azt, majd megához ölelt. Először mereven, később elgyengülve feküdtem a karjai közt. Nem sírtam. Semmilyen szomorú érzelem nem terített maga alá. Üres voltam. Minden eltűnt belőlem a visszaemlékezés miatt. Mégis szörnyen rosszul éreztem magam. Émelyegtem, fájt a fejem. Megint visszajött az a reggeli rosszullét. Lucas vállára hajtottam a fejemet és beszívtam az illatát. Csak a parfümjének aromásságát éreztem, vérének illata eltűnt. Visszajöhetne az a hülye vámpír meg a démon. Így egyszerűnek, védtelennek lenni szörnyű érzés. Oké, hogy még egy részem Kiválasztott, de akkor is már bizonyos szinten kötődtem a démonhoz, megszoktam jelenlétét.

Semmi se volt elég tiszta. Olyan érzés volt, mintha a szemem előtt egy fátyol lett volna, a fülembe és az orromba pedig vatták lettek volna. Nem tetszett ez! Rossz volt így lenni! Vissza akartam kapni az idegesítő démont és a mindig éhes vámpírt! Újra a régi énem akartam lenni! El akartam kapni Nathanielt, most rögtön! Vissza akartam menni Detroitba Sebastienért! Meg akartam csókolni, meg akartam ölelni őt! Rá akartam mosolyogni, haza akartam menni vele! Kellett nekem! De semmit se kaphatok meg? Nem lehetek boldog? Nem akarhatok szép és tökéletes életet? Nem lehetek végre normális? Szenvednem kell már megint? Miért? Mit követtem el? Öltem, de nem jókat! Soha, semmi bűnt nem követtem el! Rendben, hazudtam, csaltam, de ki nem? Trágár szavakat használtam, de mindenki szokott csúnyán beszélni, nem? Én miért lennék kivétel? Lehet, hogy több jót tettem, mint bárki más! Miért kell bűnhődnöm mások helyett? Miért? Miért?? Miért??? Pedig én csak egy egyszerű dolgot kérek. Egy nyugodt életet. Más eldobná az egyszerű, unalmas életét, de én harcolnék érte. Ez a mostani élet nem kell nekem! Nem kaphatom meg azt, mait akarok? Ha meghalnék, akkor se nyugodhatok meg, mert nem a menybe, hanem a pokolba jutnék! Örökké szenvedni fogok! Próbáltam megtartani magam az erős hullámok között, de egyszer úgyis elnyelnek a habok. Akkor már a kövek őrölnek tovább, így ott se leszek nyugodt. Sehol se lelek békére. Tudom, hogy nem vagyok ember, de ennél jobbat érdemlek!

Kezdtem újra érzékelni az érzelmeket,de még mindig üresség tombolt bennem szüntelen. Lucas szemébe néztem, majd egy meggondolatlan dolgot követtem el. Megcsókoltam. A hátamon végigfutott egy jéghideg borzongás. Kezeim közé fogtam arcát és nem eresztettem, bár úgyse akart elszakadni tőlem. Egy határozatlan torokköszörülés szakított félbe minket. Leon állt mellettünk. Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, szeme viszont izgatottan csillogott. Leült Lucas mellé és elmosolyodott.

- Mi van? – kérdeztem végül.

- Megvan Nathaniel. – suttogta.

- Tudjuk. Beszéltünk már vele. – törte le Leon kedvét Lucas, miközben végig az arcomat tanulmányozta.

- Na, igen már láttuk őket. – helyeseltem. – És mi is az a nagyon szuper terved? – fordultam Lucashoz.

- Majd meglátod! – felelte és rám kacsintott.

A szememet forgattam. Majd felálltam a kanapéról és felhúztam Lucast.

- Menjünk vissza a társaságunkhoz! Ne várakoztassuk meg őket. – mondtam gúnyosan. – Leon, még találkozunk.

- Remélem. – motyogta.

Magam után húztam Lucast és visszatértünk az emberek tömegébe. Arcomra egy sejtelmes mosolyt erőltettem. Kerestem Nathanielt. Valami bárpultnál beszélgettek és iszogattak. Feléjük vettem az irányt. Tekintetemet végig a feketeangyalon tartottam. Gondolatban ezerféleképpen megöltem, megkínoztam. Kábítóan jó kedvem volt. Az eddigi ürességet betöltötte a harag, a hatalomvágy... az őrület. Az adrenalin minden porcikámon keresztül folyt. Nem tudtam mi ütött belém, de tetszett. A bensőm őrült nagy bulit tartott. A Kiválasztott énemre támaszkodtam, de így is többet éreztem, mint amit kellett volna. Ismét éreztem Lucas illatát. Juppy! Végre valami siker. Eközben elértük Nathanielt és Cassandrat. Leültünk melléjük és beszélgetni kezdtünk. Szinte végig csak én beszéltem, a többiek csak bólogattak és hümmögtek. Az ötödik agy hatodik Zombie koktél után rám szólt Lucas, hogy ennyi elég volt. Pedig én nekem még kellett volna. Jól éreztem magam. Az agyam eltompult. Bulizni akartam. Nem émelyegtem, nem is volt hányingerem, pedig alig voltam már józan. Mindenen nevettem. Teljesen elment az eszem, de nem zavart.

LUCAS

Jessica teljesen megőrült. Részegre itta magát. Nem normális. Pont ilyenkor kellett elvesztenie a józan eszét? El kellett volna kapnunk Nathanielt, de ő csak ivott. Istenkém! Kis alkoholista. Felőlem ihatna, de most józannak kéne lennie. Viszont mikor ránéztem, nem tudtam rá haragudni. Sajnáltam. Minden rosszat neki kellett elviselnie és mindazt az alkohollal próbálta eltörölni. Az eddigi gondolatai csak szenvedésről szóltak. Már elege volt ezekből, nyugalomra vágyott, vagy, ahogy ő fogalmazott, egy egyszerű, unalmas életért harcolt volna. Még egy ideig nem biztos, hogy meg fogja kapni azt. Addig nem lehet boldog, míg Gabriel meg nem öli. Oké, hogy Gabriel ezt nem mondta ki hangosan, de gondolatiban csak ezt ordította. Nem fogja így se visszaadni Sebastient neki. Soha nem eresztette el foglyait. Ami az övé volt, az örökké az övé maradt. A halálukig magánál tartotta őket. Sajnáltam Jesst és segíteni akartam neki. Mindent meg akartam tenni érte. Úgy éreztem, belészerettem, de ő soha nem lehet az enyém. El akartam mondani, hogy szeretem, el akartam mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így nézett rám és én ezt tudtam. Gondolataiban mindig csak Sebastien szerepelt, soha se én. Engem csak barátnak tartott, semmi többnek

- Mikor jöttetek Dallasba? – vágott a gondolataim menetébe Cass.

- Reggel már itt voltunk.

Cassandra még mindig jól nézett ki, de én tudtam, hogy a személyisége olyan, mint egy sakálé. Szörnyű hárpia! És én még vele akartam összekötni az életemet!? Mindig is utáltam valahogy! De azzal a hülye képességével maga mellett tartott, míg gondolatolvasó nem lettem. Utána már semmilyen képet nem tudott a fejembe vetíteni. Sehogy se tudott manipulálni.

- Mióta ismeritek egymást Jessicaval? – kérdezte Cassandra.

- Egy éve ismerem, de csak négy hónapja fordultak komolyra a dolgok. – hazudtam az előre betanult szöveget. – Egy házibulin ismerkedtünk meg, folyton tartottuk a kapcsolatot, majd randizgattunk és most itt tartunk. Nagyon szerencsés vagyok, hogy találtam egy ilyen kedves csajt. Humoros, kedves, segítőkész, tökéletes! Nála jobbat nem találhattam volna. Elég lobbanékony, de utána nagyon jó az ágyban. – mondtam sejtelmes mosollyal.

- Jobb, mint én?

- Ezerszer jobb. De te is jó voltál akkor. Azóta viszont minden megváltozott.

Hosszú kényelmetlen csönd telepedett ránk. Végül a kínos csöndnek Nathaniel vetett véget.

- Így akartok majd visszamenni a hotelbe? Aludjatok nálunk. – ajánlotta kedvesen.

Jess rögtön felnézett és Nathanielre mosolygott.

- Ez tökéletes ötlet. Én majd itt a bárpultnál alszom, ha nem baj.

- Ne hülyéskedj, édes! Vannak fönt vendégszobák. Egy jó alvás jót tenne neked. – javasolta Nate.

- Jó ötlet. Köszi a meghívást. – köszöntem meg. – Segítesz felvinni az egyik szobába?

- Persze. – rögtön leugrott a bárszékről. – Kedvesem, te is jössz? – fordult Cassandrahoz

- Nem, köszi. Maradnék. Csak siess, mert a végén még berúgok.

- Sietek. – ígérte, aztán nyomott egy csókot Cassandra szájára.

Jesst felállítottam. Nem támaszkodott rám, rögtön elindult és egy cseppet se dülöngélt. Nathaniel oldalba bökött és rám vigyorgott.

- Jól bírja a piát. Valamilyen szinten!

- Ja, de menjünk utána, mielőtt valakit lehány. – javasoltam.

- Nem rossz ötlet. – helyeselte.

Egyszerre utána siettünk. A fejembe bekúsztak Nathaniel mocskos gondolatai. Elképzelte Jessicat meztelenül, kikötözve egy ágyhoz, miközben nyögdécselt és Nathaniel nevét suttogta. Rögtön elzártam az utat a gondolatai és köztem. Nem akartam többet hallani a kis fantáziálásából. Legszívesebben neki estem volna, hogy ilyen köcsög és képes így képzelődni Jessről. Jessicara ne gondoljon így senki se! Főleg ne az én közelemben, mert esetleg behúzok neki egyet-kettőt. Közben utolértük Jesst és két oldalról támogattuk. Ahogy megérintettem rögtön megtámadtak a gondolatai.

"Hi! Nem érzek semmi lelki fájdalmat. Teljesen érzéketlenné váltam. Mmm! Lucas illata mesés. Jó, hogy nem akarok beléharapni. De megcsókolnám. Huh, várjunk csak. Én Sebastient szeretem és megcsalom Lucassal. Basszus! Meg kéne mentetnem, én meg itt részegen kószálok Lucas és Nathaniel között... Egyszerűen le kéne ütnöm. De minek is? Á, mindegy. Mindjárt hányok, de még elmegyek a fürdőig, csak ott adok ki magamból mindent."

Gyorsítottam a tempón. Felhúztuk a lépcsőn. Nathaniel előre sietett, én pedig követtem. Kinyitotta a szoba ajtaját, majd visszalépett Jess oldalára. Lefektettük az ágyra. Leültem mellé, levettem a cipőjét, majd mellé feküdtem.

- Még lejössz? – kérdezte halkan Nathaniel.

- Szerintem már nem. – válaszoltam. – A fürdő hol van, ha esetleg vészhelyzet lenne?

Mutatott egy ajtóra a szobában, aztán elköszönt. – Na, megyek. A végén még Cass tényleg be fog rúgni. – mondta, majd kihátrált a szobából és magunkra hagyott.

Jess haját óvatosan kibontottam és betakartam. Motyogott még néhány értelmetlen szót, utána mély álomba merült. Arca tökéletesen békés volt, sehol egy aggodalmas ránc, sehol egy grimasz. Gyönyörűen festett. A homlokára nyomtam egy csókot. Én is befészkelődtem a takaró alá és átöleltem a derekát. Az utolsó kép arcának lágy vonalai voltak, majd elaludtam.

JESSICA

Felriadtam. A szemeim könnyben úsztak. Szörnyű volt ez az álom! Nem akartam, hogy ez igazából is megtörténjen. Az álmomban Sebastien véresen feküdt a padlón, szeme élettelenül a semmibe meredt, szája egy soha véget nem érő sikolyba torzult. Keze ökölbe, teste ernyedt. Mellkasában egy hatalmas lyuk tátongott, nyaka elvágva és még spriccelt belőle a vér. Későn értünk oda! Már nem tudtam segíteni rajta! Meghalt! Gabriel felajánlott egy újabb munkát, de én nem vállaltam el, csak Sebastien mellé borultam. Elővettem egy pisztolyt és a koponyámhoz tartottam. A ravaszt meghúztam, majd felébredtem. Kimásztam az ágyból, miközben óvatosan levettem magamról Lucas kezét. Szédültem, sebesen forgott velem a Föld. Leültem a padlóra, a fejemet az ágyra hajtottam.

Egyébként hol vagyok? Biztos nem a hotelben. Mi történt még este? Arra még emlékszek, hogy berúgok, de utána semmi. Nem emlékszem, hogy ültem volna autóban... Ne! Az nem lehet! Nathaniel házában vagyok? Kizárt! Bizonytalanul felálltam és az egyik ablakhoz mentem. Basszus! Nathaniel házában aludtam. Akkor most simán elkaphatnám, és akkor nem késünk el. Életben maradna Seb! De még mindig tompa az elmém. És nagyon hányingerem volt. A szobában ki volt tárva egy ajtó. Megláttam a csapot. Fürdő! Nagy léptekkel átszeltem a szobát és beléptem a fürdőhelyiségbe. Az ajtót halkan becsuktam, aztán a vécé mellé térdeltem. Nem jött ki semmi. A hideg csempének dőltem, miközben a hasam korogni kezdett. Nem akartam enni, itt főleg nem. Bár lent voltak nagyon finom kaják, de nem akartam ebben a nagy házban egyedül kószálni. Lucast meg nem akartam fölkelteni. Este biztos elég rendesen kikészítettem.

Végül felálltam és a csaphoz léptem. Hideg vízzel megmostam az arcom, utána a tükörképemre néztem. Szemem alatt kezdtek megjelenni a sötét karikák a sírás miatt. Szemem csillogott a könnyektől. Hajam nagy kócban meredezett a fejemen. Kezemmel kibogoztam a csomókat. A sminkemet lemostam magamról, majd kiöblítettem a számat. Még mindig éreztem az alkohol ízét. Soha többé nem fogok piálni! Rendben, utána jól éreztem magam, meg minden, de eltompult az elmém és nem tudtam semmire se összpontosítani. És elcsesztem ezt az esélyt, csak azért, hogy végre elfelejtsem a fájdalmat, hogy végre boldog lehessek, miközben Sebastien szenvedett és a belső szörnye belülről emésztette a vér miatt. Önző voltam. Meg is csaltam Sebet! Hogy lehetek ilyen hülye? Miért csókoltam meg kétszer is Lucast? Az elsőt esetleg el lehetett nézni, de az is már egy kicsit megcsalás. De másodszorra!? Azt én akartam, önszántamból csókoltam meg! Lucast nem is szerettem. Vagyis nem úgy. Csak nagyon jó barát. Nem több. A személyisége megnyerő, kinézete ámító, de nem voltam szerelmes belé. Vagyis eddig azt hittem, hogy nem szeretem. De tényleg csak barát? Nem érzek barátságnál többet? Néha úgy érzem, akarom. Egy hirtelen fellobbanó vágy arra ösztökél, hogy öleljem magamhoz, csókoljam meg, kényeztessem el, mondjam neki, hogy szeretem, és csak őt akarom. Ez volt este is, amikor megcsókoltam. Akkor már nem tudtam irányítani magam, minden kifolyt az ujjaim közt.

Ez nem történhet meg többet. Nem engedhetem, hogy ez a kapcsolat tovább fajuljon. Már így is vészesen közel kerültünk egymáshoz. Lehet, már Lucas belém is szeretett. És ha nekem választanom kell, akkor Lucasnak fájna a döntésem, bár azt tudja, nem lehetek az övé, de nem adja föl, érzem, harcolni fog értem. Addig nem ad le rólam, míg azt nem mondom neki, Utállak! és Soha többé nem akarlak látni!. Akkor összeomlana és esetleg valami meggondolatlant követne el, például megölné magát.

Nem akarom elveszteni őt, senkit se szerettem volna elveszteni. Lucas a barátom volt, és nem akartam megbántani, se cserbenhagyni. Számomra ő is egy támasz volt, amire minden lépésemnél szükségem volt. A jelenléte kicsit megnyugtatott, ellágyultam mellette. Szükségem volt rá! Be kellett ismernem magamnak, hogy néha többet éreztem, mint csak barátságot. Egy könnycsepp legördült az arcomon és a csapba csöppent. Megráztam magam és kiegyenesedtem. Hagyjuk már abba ezt a sírást! Ezt a két hetet nem könnyek ejtésével fogom tölteni. Minden egyes könnycsepp megrövidíti Sebastien életét. Amikor már nagyon tehetetlen leszek, vagy már elkaptuk Nathanielt, elengedem a könnyeimet, de addig nem! Arcomat és a tekintetemet megkeményítettem, majd megfordultam. Kiléptem a hálóba és beleütköztem Lucas izmos mellkasába.

- Felkeltettelek?

- Nem, dehogy. Már régóta ébren voltam. – felelte.

- Hallgatóztál?

- Nem akartam. – mentegetőzött. – De a gondolataid szó szerint ordítottak és képtelen voltam nem rád figyelni. – itt megállt, tekintete ellágyult, majd ismét megszólalt. –Miért vagy ilyen szigorú magaddal? Simán sírhatnál, azzal nem ártasz Sebastiennek!

Elnéztem róla. Könnyeim előtörtek, de mérgesen letöröltem őket. Nem akartam, hogy még több kövesse az elsőket. Lucas visszafordított magához és mélyen a szemembe nézett. Keze még mindig az arcomon pihent, egyik ujjával az ajkaimat simogatta.

LUCAS

- Nem akartam. – nyafogtam gyerekesen. – De a gondolataid szó szerint ordítottak és képtelen voltam nem rád figyelni. – majd a tekintetem sajnálkozóan ellágyult. – Miért vagy ilyen szigorú magaddal? Simán sírhatnál, azzal még nem ártasz Sebastiennek!

Szomorú, könnyes szemekkel elfordult tőlem. Két ingerült mozdulattal letörölte előtörő könnyit. Ne csináld már ezt, kérlek! Kezeimet lágyan az arcára tettem és visszafordítottam magam felé. Beletemetkeztem kék szemeibe. Még mindig könnyek csillogtak a két gyémántban. Száját hüvelykujjaimmal simogattam. Nem akartam, hogy tovább szenvedjen. Boldoggá akartam tenni! Megcsókoltam volna, de azzal még nagyobb lenne a fájdalma, mert azt hinné, megcsalja Sebastient. Végül magamhoz húztam és bizonytalanul az arcához hajoltam. Gondolatai össze-vissza cikáztak. Nem tudtam kibogozni belőlük kiszedni semmit se. Vállához hajoltam,majd lehelet finom csókokkal a füléig mentem. Fülcimpáján végighúztam ajkamat. Bőröm bizseregni kezdett, Jess megremegett karjaim közt. Kezeit karomra fektette. Lehelete nyakamat simogatta. Szívem őrült tempóban dübörgött mellkasomban, úgy éreztem, mindjárt kiesik a helyéről. Ajkaihoz vándoroltam, szánk egyszerre szétvált.

- Biztos akarod? – suttogtam lágyan.

- Nem. – mondta.

Már el akartam tőle húzódni, de ekkor megcsókolt. Úgy csókolt, mint ahogy még engem soha. Ez most vad vágyaktól volt fűtve, szenvedéllyel volt megtöltve. Kezeit nyakamra simította, beletúrt hajamba. Össze volt zavarodva, mégis tudta mit – vagy inkább kit, kiket – akar. Hirtelen elszakadt tőlem és fejét vállamra hajtott.

- Jó döntés volt ezt megtenni? – kérdeztem zilálva hosszú csönd után.

- Nem tudom. – válaszolta. – Az biztos, hogy őrültség, de nem biztos, hogy rossz is. Lehet, később rájövök arra, hogy szörnyű döntés volt. De ha már csak egyszer élünk, kövessünk el minden bűnt. Én pedig semmilyen őrült dolgot nem akarok kihagyni. – mondta, majd rám nézett. – Seb lehet, hogy ki fog borulni...

- De meg fogja érteni a helyzetedet. – vágtam közbe önmarcangolásába. – Nem fog megutálni azért, amit tettél. Néha őrködtem bent nála és úgy gondolt rád, mint akit nem tudna rád haragudni. Képtelen lenne neked hátat fordítani, tiszta szívéből szeret téged. Az életét kockáztatná érted, a lelkét is rád bízná. Senki mással nem találkoztam, aki így tudna szeretni valakit. Pedig én még az hittem, hogy a vámpírok nem tudnak igazából szeretni. – horkantottam.

- Igen, ő tud szeretni. – helyeselte, miközben egy kósza könnycsepp megindult a szeméből.

Őrülten szerette Sebastient, de engem is. Nem tudott köztünk választani, viszont egy része szt mondta neki, hogy Sebastiennek többet köszönhet. Megértettem a döntését., hiszen az életét kockáztatta Sebért. A szíve inkább felé húzta, nem felém. Nem akartam, hogy nehéz legyen a döntése, ezért mostantól próbálok szolidabb lenni, nem fogom letámadni minden pillanatban, nem engedem magam kísértésbe esni. Próbálom majd elfelejteni őt. Hülyeségnek hangzik, de én már első látásra belé szerettem, és ezalatt a három nap alatt teljesen a szívembe zártam. Imádtam a mosolyát, a gyönyörű, kék szemét, hosszú, vörös haját, tetszett a hírtelen lobbanékonysága, kedveltem a néha elejtett poénjait. Amikor sírt akkor is gyönyörű volt, szeme akkor úgy csillogott, mint a gyémánt. Teljesen elvesztem tekintetében, mely szinte már a lelkemig hatolt. A legszebb nő volt, akivel valaha találkoztam. De fájt az a gondolat, hogy soha nem lehet az enyém.

- Hé, Lucas, még élsz? – vágott közbe gondolataim menetébe.

- Ja, persze, csak gondolkodtam. – mondtam, majd rámosolyogtam.

Kibontakozott az ölelésből és elszántan csillogó szemeivel rám nézett.

- Menjünk! Kapjuk el egy őrült feketeangyalt. – mondta, majd felkapta a retiküljét és magával húzott.

SEGÍTSÉG!!!!!!!!!!!!

Segítségeteket kérem! A Magamról részben már írtam, hogy lesz még egy következő könyv is, aminek még nem tom, mi legyen a címe. Esetleg ha nagyon unatkoztok és esetleg naon aranyosak vagytok(bociszem), akkor írjatok a komiba címötleteket. Naon hálás lennék nektek. Mert eddig csak egy cím fogott meg:
Gyémántszív
Szerintetek ez milyen? Ha tetszik, ha nem lécc írjatok valami ilyesmi címet, lécc!

6. Titkok - A Kitaszított

Megint kicsit hamarabb hoztam az újat, mert pénteken illetve hétvégén nem nagyon fogok ráérni. Remélem tetszeni fog. Komikat(:Petya

Titkok

Fél óra múlva berontott a szobámba. Az ajtónál lecövekelt és haragosan kinézett az ablakon. Hosszú idő után lerogyott a földre, megrázta a fejét. Becsukta szemét, majd sóhajtott. Pár perc múlva már ott tartottam, hogy mindjárt elaszom, de ekkor rám nézett és megszólalt.

- Mi vagy te? – vágott rögtön a közepébe.

- Ez egy jó kérdés. – itt megálltam egy kicsit, majd folytattam. – Hát... ööö... előbb láttad és tapasztaltad. Ööö... vagyis... ugye... vámpír és démon vagyok. Most. Egy éve még viszonylag ember voltam. – direkt nem mondtam ki a Kiválasztottat. – De már voltam árny is.

- Oké. – mondta kábán és vontatottan.

- Jó! Most én jövök! Te mi vagy? – kérdeztem váratlanul.

- Egyszerű ember. Mi más?

- Oké, ne hazudj.

- Nem hazudok.

- Az aurád nem erről árulkodik.

Ledöbbent. Szeme elkerekedett, nagyot nyelt.

- Hupsz. Bocsi. Ezt nem említettem. Látom az aurákat. – mondtam cseppnyi megbánás nélkül.
Megrázta fejét, majd megszólalt.

- Rendben. Ha te is látszólag őszinte vagy, akkor én is az leszek. – vett egy nagy levegőt. – Gondolatokban olvasok.

Most én döbbentem le. De nagyon.

- Mi? – motyogtam.

- Gondolatolvasó vagyok.

A ledöbbenés helyett a düh ölelt át. Eddig minden gondolatomat hallotta? Mindig a fejemben kutakodott? Ezért utazott velem egy autóban, hogy halja a gondolataimat? És... áhh! Haragtól izzó tekintettel ránéztem. Alig kaptam levegőt a dühtől. Minden egyes porcikámat méreg itatta át. Előbb kár, hogy nem öltem meg. Eddig élt, de most itt az ideje, hogy meghaljon.

- Ha gondolatolvasó vagy, akkor miért nem tudtad, hogy ki vagyok? – ordítottam.

- Mert téged nem hallak tisztán. Néha egy-egy szót elcsípek, de legtöbbször, sőt szinte mindig néma vagy. – felelt.

- Haha. Jó vicc.

- Der tényleg! Nem tudom, hogy most éppen mire gondolsz. Utoljára két napja éreztem valamit és azóta semmi! Esküszöm! – magyarázkodott.

Az aurája szerint igazat mondott. És így én is hittem neki. Basszus! Megadóan sóhajtottam. A hajamba túrtam és becsuktam a szememet. Egy gondolatolvasó! Mi jöhet még?

***

Négykor az ebédlőben tanácskoztunk. A fiúk nem voltak idegesek, de én annál inkább. Ma, ha szerencsén van, végezhetünk a munkával. Bár az már kevésbé jó, hogy találkoznom kell egy feketeangyallal – és ki tudja, hogy még kikkel! A szívem a torkomban dobogott. Néha vissza kellett emlékeznem arra, hogyan lélegezzek. Teljes idegroncs voltam. Amikor már az ájulás szélénél tartottam, Leon megszólalt.

- Hivatalosak vagyunk egy buliba!

Nem erre számítottam. Most nem volt időnk szórakozásra és bulira. Két hetem volt megmenteni Sebet és már abból eltelt 3 nap.

- Nem buli, hanem inkább bál, vagy valami ilyesmi. – szólt közbe Lucas.

- És mi minek akarunk táncolni? Vagy csak az ingyen kaja miatt megyünk? – kérdeztem szarkasztikus hangnemben.

- Nem táncolni megyünk. – oktatott ki Leon. – Nem fogunk szórakozni sem. Dolgozunk majd. Nathaniel ott lesz...

- Ki az a Nathaniel? – szakítottam félbe.

- Ő a feketeangyal. Tudod az, akit el kell kapnunk. Ő rendezi a partit. Ott elkaphatjuk és mehetünk vissza Detroitba.

- Akkor meg mire várunk? – ismét közbevágtam. – Készüljünk és menjünk!

- Jessica, állj már le! Csak nyolckor kezdődik az összejövetel. Addig elkészülünk, és majd megyünk! Nem rohanhatunk csak úgy oda! Rengetegen lesznek ott! Kell egy kisebb terv. Ha ezt az alkalmat elszúrjuk, lehet, hogy nem lesz több esélyünk és meghal egy viszonylag ártatlan ember. – mondta szigorúan Lucas.

- Viszonylag ártatlan? – estem neki. – Viszonylag? Ő teljesen ártatlan! Már ki tudja, mióta semmi rosszat nem követett el! Már jó! Teljesen megváltozott! Nem tudom, hogyan tudsz ebben kételkedni!

- Á! Most már akkor a vámpírok nem is olyan aljasak? – ő is felemelte a hangját.

- Mi van? – az állam leesett. – Eddig nem úgy volt, hogy én egy üres lapú könyv vagyok? Vagy már tudsz kutakodni bennem is?

- Hagyjuk ezt, jó? – mondta mérgesen.

- Nem, nem hagyjuk!

- De! Befejeztem! És te is abbahagyhatnád! – tanácsolta.

Valami belül nem engedett megszólalni. A szememből elindult egy forró könnycsepp. Fejemet megráztam, miközben még mindig Lucast néztem, majd megfordultam és sietősen a szobámba mentem. Az ajtónak dőltem és sírni kezdtem. Akkor se volt igaza Lucasnak! Már nem rossz! Hogy merte azt mondani, hogy viszonylag ártatlan? Mintha Lucas nem tudná, hogy Sebastien nem öl ember, csak azért, hogy táplálkozzon. Ááá! Bunkó! Istenem! Amúgy meg lehet, hogy én is kicsit túlreagáltam. Csak normálisan ki kellett volna javítanom és kész! Már megint kezdek begolyózni! Mintha nem is én lennék ez a személy. Megváltoztam valahogy! Lehet, a vámpír miatt, bár nem annyira hittem ebben.

***

Két órája a földön ültem. A könnyeim elapadtak. Már kezdtem teljesen megnyugodni, amikor Lucas kopogott az ajtómon.

- Mi van? – vakkantottam ki.

- Itt a ruhád. – mondta nyugodtan.

- Hagyd kint!

- Idekint összegyűrődne! – tiltakozott.

Felálltam és kinyitottam az ajtót. Nem néztem rá, csak céltudatosan a ruháért nyúltam.

- Kösz. – motyogtam és az orrára csaptam az ajtót.

Az ágyra dobtam a rucit. Mellé álltam. Egy papír volt rátűzve a finom anyagra. Óvatosan levettem róla és jobban megnéztem, mi állt rajta. Gyöngybetűkkel a nevem állt az elején.


Jessica!
Bocsi ezerszer! Azt a viszonylag ártatlant csak poénból mondtam, nem is gondoltam komolyan. Nem számítottam arra, hogy így felhúzlak vele. Velem meg nem tudom mi történt. Nem szoktam ilyen lenni, csak kibújt belőlem valami, egyszerűen rosszkor kaptam fel a vizet. Tényleg sajnálom! Bocsáss meg, kérlek!

Lucas, a fasz

Basszus! Azt hittem, ő nem érez bűntudatot! Erre meg... Ő is úgy érez, mint én. És előbb megmutattam neki, hogy nyugodtan emésztheti magát. Fenébe! Marha jó. Megfordítottam a lapot és kerestem egy tollat. Két egyszerű szót írtam a lapra.

Gyere be...

Az ajtóhoz léptem, majd a papírt a résen kitoltam. Visszamentem a ruhához és idegesen leültem mellé. Vártam. Múltak a percek. A körmeimet kezdtem rágni. A kilincsre tapadt tekintetem. Vártam, mikor mozdul meg és lép be az ajtón Lucas, a lila szemű angyal. Rádőltem a ruhára és sóhajtgattam. Gyere már be! Mi tart eddig neki? Tíz perc után felálltam és járkálni kezdtem a szobában. A fogaimat csikorgattam. Mindjárt felrobbanok! Felvettem a tollat az ágyról, majd kedvesen kettétörtem. Leültem a földre és a falnak dőltem. Ritmusosan verni kezdtem a fejem a falba úgy, mint otthon. Hét óra körül végre valaki kopogott. Izgatottan felpattantam és az ajtóhoz siettem. Még egyszer kopogott, majd megköszörülte a torkát és megszólalt.

- Jess, bemehetek? – kérdezte lágyan, szinte már suttogott.

- Persze. – feleltem lelkesen.

A kilincset lenyomtam és kitártam az ajtót. A szemébe néztem, ami megbánásról árulkodott. Rámosolyogtam és elléptem az ajtóból.

- Gyere!

Lehorgasztott fejjel belépett és leült a falhoz. Elé mentem és leguggoltam elé. A kezemet az álla alá csúsztattam, majd a tekintetünket egy szintre hoztam.

- Na, figyu! – kezdtem. – Bocsi! Bocsánatot kértél te is! Ennyi! Kész! Ne törődjünk vele többet, jó?

- Jó, de...

- Nem szeretem a de-t! Sem a szinonimáját! Csak ez van és nincs de! – világosítottam fel.

Bólintott és elmosolyodott.

- Na, igen! – mondtam vidáman. – És... mi is az a kis terv?

Szeme más fényt vett magára. Lassan lehervadt arcáról a mosoly és komollyá változtak vonásai. Kezemért nyúlt és megszorította őket. Majd megszólalt és közben újra elvigyorodott.

***

Szűz Máriám, segíts! Ilyen ruhában nem megyek sehova! Az biztos, hogy egy lépést se teszek ebben a... fűzőben meg tüllben. A zöld mondjuk marha jó volt a hajamhoz, meg úgy egészében jól nézett ki, de ebben akkor is bárhova menni... lehetetlen! Kíváncsi voltam, hogy a fiúk felöltöznek-e, vagy csak felvesznek egy ágyékkötőt és mehetünk! Ha bármilyen nagyobb mozdulatot tettem, például léptem vagy csak egyszerűen előrehajoltam, a ruha felcsúszott... vagy éppen le. Alig sminkeltem ki magam. Nehogy már azt higgyék rólam, hogy egy olcsó kis ribanc vagyok. A kedvenc karkötőimet vettem fel, amik éppen illettek a ruhához. A hajammal viszont nem tudtam semmit se kezdeni. Fél óráig a tükör előtt álltam. De végül oldalra fogtam és a fufrumat feltűztem. Annyira nem is rossz! Csak a ruhára ne nézzek! Akkor minden rendben van! Gondolom Gabriel választotta ezt a ruhát. Elég... perverz ízlése volt. De még ez is jobb volt, mint egy vörös bőrszerkó. A kis zöld retikülbe belecsúsztattam egy Fekete tőrt és egy kis pisztolyt. Oké! Most már teljesen el- és kikészültem! Óvatos léptekkel kimentem a fiúkhoz. Nem néztek fel, így sajna megszólaltam.

- Így jó leszek? – kérdeztem aggodalmasan.

Rögtön rám néztek. Az álluk egyszerre esett le. Lucas pislogott, nem hitte el, amit látott. Lucas szemöldöke felkúszott a homlokára és jó ideig ott is maradt. Idegesen összehúztam a szemöldököm és az alsó ajkamat beszívtam.

- Na, milyen?

- Wow! – csak ennyit tudott kinyögni Lucas.

- Bár... túl szolid. – mondta komolyan Leon.

- Ez szolid?

- Igen, ez túl sok ruha. – helyeselte Lucas.

- Megvesztetek? Így is, ha megmozdulok a fél seggem és az egész mellkasom kivan.

- Tudom, csak vicceltünk. Ne ugorj rögtön nekünk!

- Kösz, Leon. Gondoltam! És ti így jöttök?

Egymásra néztek, aztán bólintottak. Hál Istennek! Nem csak egy alsógatya volt rajtuk! Ekkor elnevette magát Lucas! Kérdőn ránéztem, de utána rájöttem, mi a baja. Hallotta a gondolatomat. Én is röhögni kezdtem, majd Leon is értetlenül becsatlakozott a nevetőrohamba. Két perc múlva a könnyeinket törölgetve lementünk az autóhoz. Mind a hárman bepréselődtünk az Audiba. A kétszemélyes autóba! Leon vezetett, én meg Lucas ölében ültem. Átkarolta derekamat és magához szorított. Elég kényelmetlen helyzet volt. De ha már a szerepünk az, hogy fülig szerelmesek vagyunk egymásba, akkor azt játsszuk élethűen! Nehéz lesz, viszont nem lehetetlen!

Az úton mindenki a gondolataiba temetkezett. Azon izgultam, hogy sikerül-e Nathaniel elfogása. Ha sikerülne, az végtelenül jó lenne. Azonban ha elbukjuk, és Lucasnak igaza volt, nem biztos, hogy lesz más alkalmunk Nathaniel közelébe férkőzni. Akkor meghalna Sebastien és vele együtt én is. Rossz lenne elveszíteni, mikor csak most kaptam meg. Fájna nélküle élni. Bár ha öt is elfelejtettem egy idő után, akkor lehet, hogy most is szerencsém lesz és el fog halványodni emlékeimben képe. De Sebastien segített felejteni. Kell valaki helyette! Lucas? Nem tudna sokat segíteni. Brad vagy Monica? Ők még inkább rontanának mindenen. Leon? Akit alig ismerek, az nem is tudna segíteni. Ő? Lehet, hogy ő is csak még több fájdalmat okozni. Mást pedig, mint tudjuk, nem ismertem. Vagy menjek vissza anyámékhoz? 16 év után megjelenjek náluk? Mit szólnának? Meg mit mondanék, hol voltam? Azt azért nem közölhetem velük, hogy eddig Kiválasztott voltam és gyilkolgattam. Rögtön szívrohamot kapna anya és esetleg Gabriella is. Ha nem érünk időben vissza Detroitba, megkérem Gabrielt, öljön meg vagy tálaljon fel ebédre. Mást nagyon úgyse tehetnék.

A gondolataimból Lucas ugrasztott ki. Lágyan a nyakamra lehelt és óvatosan megrázott.

- Hé, Jess! Itt vagyunk!

- Rendben. Ébren vagyok, nyugi. Csak... semmi.

- ÉS kiszállnál végre? – kérdezte vigyorogva.

- Ja, igen. Persze. – és gyorsan kiléptem az autóból.

Nathaniel háza gigantikus volt! Inkább villának nézett ki vagy kisebb palotának, de nem lehetett igazán erre az épületre azt mondani, hogy ház. Az csak szerény megfogalmazás lett volna. Az autónk egy körforgalom szerű úton állt a bejárattal szembe. Az út közepén egy gyönyörű, mégis visszafogott szökőkút díszelgett. Az út széle vörösbe és sárgába öltözött. De ez még semmi volt a többihez képest. A fiúk is kiszálltak és elindultunk a gránit lépcső felé. Felettünk üvegkupolán keresztül sütött a Hold. A kétszárnyas ajtót két fiatal inas nyitotta ki előttünk. Meghajoltak, majd beljebb tessékeltek. Bent már kisebb-nagyobb csoportok beszélgettek iszogattak vagy éppen táncoltak. Pincérek járkáltak a nagy teremben. Tálcájukon visszaverődött a kristálycsillárok arany fénye. Mindenki drága ruhát viselt. És végre megnyugodtam, hogy nem csak én rajtam volt ilyen merész ruha.

Lucas váratlanul átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Éppen rá akartam szólni, amikor eszembe jutott, hogy mi éppen szeretjük egymást. A füléhez hajoltam.

- Élvezd ki a mai napot, mert máskor nem juthatsz ilyen helyzetbe. – suttogtam.

Kihívóan a szemembe nézett és elmosolyodott. Ajkai csak pár centire voltak az enyémtől.

- Nyugi, minden percet kihasználok.

- Csináld nyugodtan, majd úgyis kapsz érte! – mondtam vigyorogva, de tényleg komolyan gondoltam.

Ha tényleg valami ocsmány dolgot akar csinálni velem és azt meg is teszi, vége. Vagy ha nem lesz vége, akkor egy jó ideig kínozni fogom. Azért ebben nekem is legyen egy kis örömöm! Elnéztem róla és magamban kajánul vigyorogtam. Bolyongtunk az emberek között, néha megálltunk társalogni értelmetlen dolgokról. Pezsgőt iszogattunk, különös kinézetű kaját ettünk. Egészen egy pontig minden jól ment, de aztán... Mindent katasztrófa sújtott. A szemem elé egy fátyol borult, a látásom homályossá vált. Minden lehalkult, semmi sem volt olyan tiszta, mint eddig. Először nem sejtettem mi történt, azonban kis idő múlva rájöttem. A démonkám elment a vámpírral együtt. Próbáltam nyugodtan viselkedni, de ennek ellenére Lucas észrevette a változást. A világ legunalmasabb társalgása közepén elnézést kért és egy csendes zugba húzott.

- Mi a gond? – kérdezet.

Szeme megint olyan aggodalmas volt, mint a Vámpírtanyán. Így gyönyörű volt. Fogságban tartotta tekintetemet.

- Jess, figyelsz? Ne a szememmel foglalkozz, mindig így csillognak! – szólt rám parancsolóan.

- Mit mondtál?

- Mi a gond?

- Nem, utána! – intettem türelmetlenül.

- Ne a szemeimmel foglalkozz, mindig így csillognak...

- Hallottál? – értetlenkedtem.

- Igen, már vagy 10 perce nagyon tisztán hallak. – magyarázta.

Szemeim valahogy önkéntelenül elkerekedtek. Hogy normális lettem rögtön hallja a gondolataimat. Akkor eddig minden utálatos, durva, dicsérő megjegyzésemet hallotta! Uh! Ez azért égő!

- Igen, kicsit! – felelte hirtelen.

- Ne nézz már bele a fejembe!

- Jó, bocsi. De olyan jó, hogy végre nézelődhetek nálad is. – nyafogta.

- És egyébként, csak azokat a dolgokat hallod, amikre éppen gondolok vagy az életem összes gondolata között tudsz kutakodni? – hangom eléggé aggodalmas volt.

- Is-is! Nálad most csak... – itt megállt, majd kérdőn a szemembe nézett, közben ridegen megszólalt. – Most mindent. – basszus! – Csak nem értek semmit.

- Rendben akkor kiszállhatsz a fejemből. – morogtam. – A hotelben még kutakodhatsz, de most hagyj egy kicsit magamra itt bent. – a fejem felé böktem.

Egyszerűen lezártam ezt a témát és visszahúztam az emberek tömegébe. Basszus! Fenébe! Akkor mindent látott! Az egész életemet kedvére átkutathatja! Mindenre rá fog jönni! Megtudja, hogy Kiválasztott voltam! Oké lehet, ez nem akkora tragédia, de akkor is! Gyertek vissza! Démonka és vámpírka tudta elrejteni a gondolataimat, de most eltűntek és rögtön szabad utat adtak Lucasnak az elmémbe. Minden szerencsétlenség csak engem találhat meg? Ekkor Lucas hirtelen megtorpant. Kérdőn ránéztem. Szeme valakire meredt. Követtem tekintetének az útját. Egy kicsit ázsiai beütésű nőt nézett, aki mellett agy szívdöglesztő pasi feszített. A nő gúnyosan elmosolyodott és Lucasra kacsintott. Tekintete éjfekete volt. Vörös ruhája majdnem a derekáig fel volt vágva, így jól láthatóvá vált formás lába. Elindultak felénk. A vörös ruhás kurva végig Lucason tartotta csintalan fényű tekintetét. Ezzel ellentétben a férfi engem nézett. Olyan rosszfiús kinézete volt, már szinte úgy nézett ki, mint Dorian. Tényleg most jutott eszembe! Hogy lehet Dorian és az orra? Már valahogy megbántam, hogy behúztam neki. De akkor is meg kellett tennem. Meg akartam, sőt inkább muszáj volt megtalálnom Sebastient! Nem mehettem volna vissza hozzájuk. Belehaltam volna! Ekkor a nő és a pasi megállt előttünk. A csajszi még pár pillanatig vigyorogva nézte Lucast, majd rám nézett. Észrevettem a dühöt az aurájában. Valami nem tetszett neki! Pech! Nekem se jöttek be valahogy. Furák voltak.

- Szia, Lucas. – szólalt meg végül a nő. – De jó, hogy látlak. Mikor is találkoztunk utoljára?

- Három éve. – motyogta halkan Lucas.

- Ó, hát igen. Már nagyon régen. Nem mutatsz be a kísérődnek? – éreztem, direkt nem mondta ki a barátnő szót.

- Cassandra ő itt Jessica Arle, a barátnőm. Jessica ő itt Cassandra Kiss, a volt menyasszonyom.

5. Önuralom - A Kitaszított

Hali!! Kicsit hamarabb hoztam az új fejezetet, mert pénteken nem leszek Pesten/ gép közelben és nem naon akartalak megfosztani titeket ettől a kis résztől. : ) Pusza, Petya

Önuralom

Az autó nyugodtan ment alattunk. Nem léptük át a megengedett sebességhatárt. Fáradtan pihentem az anyósülésen, míg Lucas a kormány mögött ült. Néha aggódva rám nézett, aztán gyorsan az útra tapasztotta tekintetét. Aurája sötétszürke színt öltött magára a szomorúságtól és a kételkedéstől, miközben a félelem is aurájába tépett, s vörös csíkot hagyott maga után. Én már kezdtem jobban lenni, mivel elengedtem a démonomat. Igen, kiengedtem a ketrecéből! Azonban teljesen meglepett: nem vetette magát Lucas nyakába, csak nyugodtan figyelt mindenre. Mintha megkedvelte volna őt! És ezt az érzést rám is átragasztotta. Már nem utáltam annyira. Kedves volt tőle, hogy segített és átvette a sofőr szerepét. Nem is volt olyan szörnyű, mint amilyennek eddig gondoltam. Az út hátralévő részében végig őt néztem. Haja olyan volt, mint a hó. Ugyan olyan fehér és fényes. Szeme káprázatosan szép volt. Marha gyönyörű lila színekben játszott tekintete. Látszott szemein, hogy sok megpróbáltatáson ment keresztül, így megedződött tekintete. Ez azonban csak akkor volt, amikor az utat nézte. Amint rám nézett, tekintete ellágyult és a ridegségből megolvadt szeme szeretetteljesen nézett bele tengerkék szemeimbe. Gyakran egy-egy mosoly is elterült arcán, ilyenkor és is küldtem felé egy halvány mosolyfélét. Ekkor mindig megmozdult bennem, miközben a mellkasom összeszorult, szívem gyorsabb iramba váltott. A hátamon jéghideg borzongás futott végig, a nyakamon pedig felállt a szőr. Attól függetlenül, hogy már nem annyira gyűlöltem őt, még mindig nem tetszett valami.

Tízkor lehajtottunk az autópályáról és Oklahoma Citybe pihentünk le. Megint egy szobában aludtunk, bár ez egy cseppet se hasonlított egy egyszerű szobára. Inkább egy lakosztály volt. Mindenki külön hálót kapott. Hál Istennek! Kaptam egy kis magányt. Végre! Egyedül lehetek és kiengedhetem a bennem feltornyosuló feszültséget... könnyek formájában. Fürdés után bedőltem a franciaágyba. Az arcomat beletemettem a párnák tengerébe. Sírás helyett azonban elnyomott az álmatlan, mély álom.

***

Valami meleg és puha hozzáért az arcomhoz. Végigsimította államat, majd egy szájra emlékeztető valami is bejárta ugyanazt az utat. Közben a keze csúszott a nyakamra, arca közeledett felém. Forró, édes lélegzete simogatta arcomat. Önkéntelenül megmozdítottam a kezemet és a felém magasodó fejhez nyúltam. Nyakszirtjére csúsztattam tenyeremet és közelebb húztam magamhoz. Szememet továbbra se nyitottam ki. Nem tudtam, hogy mi magasodik felém. Akár egy öregember is lehetet volna. Nem érdekelt. A démonom, és ezért én is csak őt akarta. Várakozás nélkül megcsókoltam. Halkan felnyögtem. Az illata, íze mámorító volt. Még többet akartam belőle. Azonban egy hang belül rám förmedt: - Mit csinálsz? Megcsalod Sebastient? Hülye vagy! Hagyd abba! Engedd el!

Engedelmeskedtem neki. Az ajkaitól elszakadtam, a kezemet lehámoztam a nyakáról. Egy utolsót szippantottam illatából, majd óvatosan a hátamra fordultam. Még hallottam, ahogy halkan kinyitotta az ajtót, aztán távozott. Utána szépen, lassan megint maga alá temetett a csend és elaludtam.

***

Felriadtam. Csönd volt, mégis zúgott a fülem. Hajamat vállam mögé dobtam, kezemmel letöröltem az izzadságot nyakamról és a mellkasomról. A takaró alól fáradtan kikászálódtam. Fejem megint lüktetni kezdett, gyomrom felfordult. Ne csináld ezt! Nem akarok megint hányni! Elég volt a tegnapi is! De nem tehettem ellene semmit. Kirohantam a fürdőbe és a vécé mellé térdeltem. Minden kikívánkozott belőlem. Két perc múlva a csaphoz vánszorogtam és kiöblítettem a számat. Ismét vér is ömlött a számból. Ez így nem lesz jó! Valamit kéne csinálnom ez ellen! Le kell ezt állítanom! De nem is tudom, hogy mi ez! Fogalmam sincs, mit tegyek, hogy elmúljon. Ááá! Már megint kikészülök! Egy nagyot ásítottam. A mozdulat felénél lefagytam. A számból kilógtak a szemfogaim. Ijedten közelebb hajoltam a tükörképemhez. Vicsorogtam. Megnyúltak, hegyesek voltak. Atya úr ég! Mi a szar ez? Szemem elkerekedett, tekintetemet fogaimra tapasztottam. Most már diliházba kell zártatni! Megölök valakit! Vagy mást, vagy saját magamat! A mellkasomból egy jól ismert morgás tőrt elő. A démonom megvan? Vámpír is lettem? Basszus! Ez már túl sok!

Gyorsan visszamentem a szobámba. Az órára néztem. Négy óra múlt pár perccel. Lucas és Leon úgyis fog még aludni egy-két órát. Addig kicsit kimozdulok. Átöltöztem és öt perc múlva már az utcán kóboroltam. A szél az arcomba fújta a hajamat és még valamit. Egy középkorú nő sietett végig az út másik oldalán. Az illata aromás volt. Gondolkodás nélkül követni kezdtem. Az illatát újra felém fújta a lágy, meleg szellő. A köztünk lévő távolságot minden lépésnél csökkentettem. Már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle. Mindjárt elérem és megkóstolom! Eközben egy fiatal tinédzser szökött ki egy ablakon. Tekintetemmel követtem. Illata sokkal édesebbnek tűnt. A nő követését félbe szakítottam és a fiú után vetettem magam. A fogaim megnyúltak. Szememben nem jelent meg a füst, ahogy a fürdőben sem. Még mindig a fiú nyomában voltam. Kezdtem egyre jobban elveszíteni az önuralmamat. Szerencsére tíz méterre előttünk egy beugró kínált sötét menedéket. Lépéseit számoltam. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Kezemet kinyújtottam. Hat. Hét. Nyolc. Még közelebb léptem hozzá. Kilenc. A fiú vállára ejtettem karomat. Magam felé fordítottam és betoltam a sikátorba. Szeme elkerekedett, vinnyogott egyet. Vállán pihenő kezemet nyakára csúsztattam. Nekilöktem az egyik falnak. Remegve vettem egy nagy levegőt. Beszívtam illatát. Felnyögtem. Közelebb hajoltam vékony nyakához. Artériájában a vére gyorsan lüktetett az ajkaim alatt. Meleget sugárzott bőre. Már készültem beleharapni, amikor észhez tértem. Megölném a fiút, csak azért mert rossz helyen volt? Képes lennék kioltani az életét? Bensőmben egy vékony hang zengte a válaszokat: - Nem! Nem! Próbáltam nem lélegezni, s a füléhez emeltem számat.

- Máskor ne nagyon kószálj ilyenkor kint, különben megöllek! – suttogtam ridegen.

Bólintott. Pillanatok alatt elengedtem és eltűntem a sikátorból. Az utcán nagy léptekkel végigmentem. Beviharzottam a hotelba, gyorsan felrohantam a lépcsőkön és halkan beosontam a lakosztályunkba. Még aludtak. Húsz perce se mentem el. A fiú vérének illatát még mindig éreztem. Leültem az előszobába. Összeszorítottam a számat és a szememet, majd egy nagyot szippantottam a levegőből. Úgy tűnik, ezt nem kellet volna! Az illat, amit este éreztem, újra elhomályosította az elmémet. Felkeltem a kanapéról és az illat forrását kerestem. Hamar meg is találtam. A szememet és az ajtót egyszerre nyitottam ki. A szobában az illat terjengett, szinte már fojtó volt. Halk, óvatos léptekkel az ágyon szuszogó személyhez mentem. Leguggoltam mellé és ledöbbentem. Mielőtt sikítottam, vagy elájul volna, kimentem a mámorító levegőjű szobából, majd ledőltem a kanapééra. Ez meg, hogy lehet? Eddig nem volt ilyen... ennyire jó illata! Vagy lehet, hogy volt, de akkor még nem éreztem annyira, mint most? De ő miért csókolt vissza? Meg minek jött be a szobámba? Ez képtelenség! Őrültség! A fejemet megráztam, próbáltam kitisztítani az elmémből az illatát. Basszus! Lehetetlen, hogy őt csókoltam meg! Pont őt? Pont... Lucast?

***

Leon hatkor fitten kijött hozzám. Leült velem szembe, sárga macskaszemével gondosan méregetett. Mintha érezte volna a változást rajtam. Még mindig nem fért a fejembe, hogyan lettem vámpír. Senki se változtatott át azzá. Sebastien is csak ivott belőlem és nem csinált belőlem vérszívót. Más pedig nem harapott meg mostanában, tudomásom szerint. Meg hogy lehetek egyszerre démon és vámpír is? Előbb kipróbáltam, hogy még begyógyulnak-e a sebeim. És begyógyultak! Bár lassabban és fájdalmasabban, de akkor is eltűntek a vágások. Vámpír az meg mindenképpen voltam, mert még mindig vágytam a Lucasban csörgedező vérre. Jobban, mint valaha bármire. Bele akartam harapni. Meg akartam ízlelni édes és forró vérét. A kanapéba kellett markolnom, hogy ne álljak föl és menjek a szobájába. Közben a vámpír és a démon kisebb harcot rendezett. A vámpír azonnal meg akarta ölni Lucast, a démon azonban kedvelte őt, így küzdött a vérszopó kiszabadulása ellen. Elég ijesztő volt! Állati morgások törtek föl a mellkasomból, egyszer ilyen, máskor olyan volt a látásom, hallásom. Belülről kettészakítottak. Mellkasom folyton feszült és szaggatóan fájt, a hasam továbbra is görcsbe állt, de már nem volt semmi, ami a vécébe landolhatott volna. Öt óra körül elbóbiskoltam egy kicsit, majd amikor fölkeltem, Lucas ajtaja előtt álltam. Hülye vámpír! Ezzel is nehezen fogok megbarátkozni, az biztos. Nem tudtam, hogyan fogok vérhez jutni, de már égett belül mindenem és az összes sejtem a vörös folyadékra vágyott. Nagyon szükségem volt rá. Leon vére is halkan, kedvesen hívott magához. A tekintetemet a nyakán lüktető érhez tapadt. Éreztem, fogaim meg akarnak nyúlni, de mielőtt megtörténhetett volna, becsuktam a szemem és a körmeimmel a tenyerembe vájtam. Közben felültem, agy nagy levegőt vettem és halálos lassúsággal kinyitottam a szememet.

- Milyen volt az estéd? – kérdezte közömbösen Leon.

- Jó. Fantasztikus. A reggelem pedig egyenesen csodálatos volt. – a hangomból kicsengett a száraz gúny.

- Gondolom. – motyogta.

Rosszallóan a szemembe nézett. Álltam tekintetét, nem fordítottam el a szememet róla. Egy halk ajtónyikorgás szakított meg minket. Az illata rögtön arcon csapott. A vámpírom nagyot sóhajtott, majd öblös nevetésbe kezdett. Basszus! Csak ez hiányzott! Lucas elment előttem és a kanapé másik végébe dőlt. Ahogy elsétált előttem, illata még jobban felém szállt. Mérgesen ránéztem, de ő ennek ellenére is vidáman rám mosolygott. Aurája vakítóan sárga volt, majd kicsattant az örömtől. Azonban pillanatok alatt lehervadt arcáról a mosoly és feszülten elnézett rólam. Dühös voltam rá. Mi a szarnak jött be a szobámba? Most én is meg akartam ölni. A vámpírt el akartam engedni. Úgyis éhes. Hát most ehetne. Elég sokat... és finomat. Végül felálltam és lassan a szobámba mentem. Basszus! Még itt is éreztem az illatát! Mmm. Bele akartam kóstolni. Megtehettem volna, de akkor elárulnám magam. Meg nem is biztos, hogy le tudnám magam állítani vérszívás közben. Bár minek? A torkom égett az illatától. Vérre volt szükségem. Főleg az ő vérére! Kellett nekem! De nem kaphattam meg! Tiltott alkohol volt számomra, halálos méreg, melyet akkor is megkóstolnál, mikor tudtad, mi a mellékhatása.

Búsan az ágyamhoz mentem és rádőltem. Sebastien lépett a gondolataimba. Akartam érezni, ahogy csókol, akartam érezni bőre illatát. De csak feküdtem az ágyon, a csöndet hallgattam, s könnycseppek folytak az arcomon. Őrülten hiányzott, még a vérnél is sokkal jobban vágytam rá. Az eddigi két napban próbáltam nem rágondolni, de most valahogy csak úgy kiszökött a sötét sarokból és mardosni kezdett a hiánya. Itt kellet volna lennie! Meg kéne nyugtatnia engem! Szükségem volt rá, akár csak a levegőre, vagy éppen most a vérre. Csak egy apró testi hiány választott el attól, hogy tökön szúrjam magam a feszültség miatt! Nem tudtam biztosra, hogy Gabriel betartja-e a szavát. Lehet, hogy Sebastien már most halott és hiába fogom kockáztatni az életem. De nem! Nem! Erre nem is gondolhatok! Még élt és ki fogom szabadítani! Meg fog menekülni! Én meg megölöm Gabrielt és a két vérszajhát!

Kényszerítettem magam, hogy felálljak. Az arcomról letöröltem a könnyeket, majd kedvetlenül kimentem Leonhoz és Lucashoz. Felém néztek. Hamisan elmosolyodtam és megszólaltam:

- Mehetünk?

***

Az úton semmi se történt. Öt órán keresztül nem akartam beleharapni Lucasba, aki vészesen közel ült hozzám. Próbáltam keveset lélegezni. Az ablak le volt engedve, én mégis tökéletesen éreztem fojtóan édes illatát. Végig engem nézett. Homlokán egy mély ránc húzódott, valamin nagyon gondolkodott. Én csak a szemem sarkából figyeltem, főleg az ereit. Nem szóltunk egymáshoz Dallasig. Itt ismét lepihentünk. Külön szobákban. Bár nem terveztem, hogy az egész napomat ott fogom tölteni. Ebédelni fogok, csak nem mindegy, mit.

Egyig vártam. Halkan kiléptem a társalgóba, majd a szobájához osontam. Az illatát már az ajtó előtt éreztem. Mosolyra görbült a szám. A vámpír kedvesen dorombolt a fejemben, miközben a démon egy sarokba bújt és duzzogott. Most nem tehetett semmit a döntésem ellen. Meg fogom ízlelni a vérét. Lehet, megölöm, de az is lehet, hogy nem. Ha életben marad, elmondom neki, ki is vagyok igazából. Az is csoda volt, hogy eddig titokban maradt az igazi énem! Bár, néha Leon felismeréssel nézett a szemembe. Akkor azt hittem, itt a végem, lelepleződtem és meghalok. Ellenben semmi se történt, minden ment tovább probléma nélkül. Azonban ennek itt és most vége szakad. Kitálalok mindent, ha persze életben marad. A kilincset lassan lenyomtam és az ajtót résnyire nyitottam. Besurrantam a szobájába. A függöny el volt húzva az ablakon, homályos vörös fény ölelt át mindent. Az illata kábító ködként támadt meg. A fogaim pillanatok alatt megnyúltak. Szemem Lucasra tapadt, aki az ágyon feküdt és valamit írt egy kis noteszbe. Rám nézett amint beléptem. Gyorsan felült és kíváncsian a szemembe mélyesztette lila tekintetét.

- Jess, mi a baj?

Nem válaszoltam, csak gyorsan bezártam az ajtót és hozzá léptem. A vállánál fogva az ágyra döntöttem. A nyaka ívén végighúztam éhes ajkaimat. Csuklóját erősen átfogtam és a párnához nyomtam.

- Mit csinálsz? – hangjából kihallatszott a félelem... és az izgatottság.

- Ebédelek. – suttogtam fülébe.

Szemeibe néztem. Tekintete felismerésről árulkodott. Karjait megfeszítette, próbált kimenekülni vasmarkom alól. Nem sok sikerrel! A lábait is képtelen volt megmozdítani, mert azokon ültem. Ismét lehajoltam a nyakához. Most a fogaimmal simogattam vékony bőrét. Nagyokat szippantottam tömény illatából. Mmm! Finom! A vámpír sürgetni kezdett. Azonnal bele akart harapni Lucasba.

- Nyugi nem harapok! Nagyot! – mondtam lágyan, majd a fogaimat az artériájába mélyesztettem.

ATYA ÚR ÉG! Meleg sűrű vére selymesen végigfolyt torkomon. Az íze ezerszer jobb volt, mint az illata. Eperre hasonlított a zamata. Szememet lehunytam, majd édesen felnyögtem. Kábítóan hatott rám. Százszor finomabb volt, mint Sebastien vére. Egyre többet és többet akartam belőle. A démonom is előjött. Ő is örvendezett. A vámpír... Hát ő úszott az örömben... Vagyis inkább a vérben, mert ebben az esetben ez jobb szónak tűnt. De vele ellenben nem akartam megölni Lucast. Nehezen önuralmat erőltettem magamra. A fogaimat lassan kihúztam bőréből, a sebeket megnyaltam, így azok pillanatok alatt eltűntek. Gyorsan lemásztam róla, majd földre ugrottam. Felült és a nadrágjából előhúzott egy Coltot. A fejemhez emelte. Szeme ingerülten, zavarodottan nézett rám. Az arcomra önkéntelenül egy mosoly szaladt. Nem öltem meg! De most fordult a kocka. Most ő akar megölni.

- Ne vigyorogj! – szólt rám szigorúan.

- Mert ha vigyorgok, akkor mi van? – Kérdeztem még mindig vidáman.

Az egyik zsebéből előhúzott egy kést és a vállamba dobta. Felszisszentem, majd az ujjaimat rákulcsoltam a kés nyelére és egy erős rántással kihúztam magamból.

- Áú! Ez fájt. – hazudtam, bár ez úgyis hallatszódott gúnyos hangomon.

A seb égetően gyógyulni kezdett. A kést visszaadtam Lucasnak, majd felálltam a földről. Intettem és távoztam a szobájából.