Második: Egy hetes 20 évesek

Hali, örülnék ha valaki írna valami komit h milyen eddig esetleg a könyv! Bár ha nem olvassátok akk is rakom föl az újakat... de azért jó lenne tudni h valaki olvassa legalább (: Nah szóval aki olvassa feltétlenül írjon egy komit Pusza Petya

Egy hetes 20 évesek

Fuldokolva vettem az első levőmet. Bőrömön érdesnek éreztem a ruhát, ahol a hasamhoz tapadt. Torkom száraz volt, szemem könnyezni kezdett. Most akkor meghaltam? Mert nekem valahogy nem úgy tűnt. Akkor viszont megint kaptam egy újabb esélyt. Hipp. Hipp. Hurrá. Hirtelen felültem és a hasamra tettem a kezem. Hol a gyerekem? Próbáltam visszatekerni az eseményeket, azonban csak a fájdalomra emlékeztem. Gyorsan körülnéztem, hogy legyen valami kapaszkodóm, de csak egy összegörnyedt alakot vettem ki a sötétben. Kezébe temette arcát és valamit motyogott. Hangja ismerősen csengett, de nem értettem, mit mondott. Egy villám cikázott át az égen, fénye egy pillanatra megvilágította a szobát – és az összetört férfit. Haja aranybarna volt, karján kidagadtak az izmok.

- Sebastien. – leheltem.

Fejét azonnal felkapta és rám nézett. Ha kitör a vihar, a tengert vad színekkel festette be, sötét árnyakkal szabdalta föl, majd szénfeketébe borította. Hát, valahogy így ragyogott Sebastien szeme a sötétben. Mint tomboló vihar a tengeren. Felmerült bennem egy bárgyú gondolat. Mindig is szerettem a vihart és Sebastien zöld tekintetét is. Azonban nem ezek a szemek néztek vissza rám. Tekintete vad és sötét volt, mint aki már napok óta elvesztette volna minden reményét, mint aki már beletörődött volna a legrosszabbakba is.

- Lehetetlen. – motyogta, majd körmeit az arcába vájta.

- Sebastien, hol a gyerekem?

- Ne, ne kérdezz ilyet, ha már nem is élsz!

- De élek. – ellenkeztem. – Hallod a szívverésem, nem?

- Hallom. – kiáltotta. – Viszont csak hallucinálok, csupán a fejemben létezel.

- Nem. – feleltem röviden, aztán felálltam és hozzá léptem. – Érints meg, vagy csípj belém. De nem vagyok halott. Lehet, hogy eddig az voltam, azonban most már élek, Sebastien. És végre szeretném látni a babám. A babánkat. – leültem a lábához.

- Nincsen semmilyen babánk.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem remegő hangon. – Hol van?

Nem! Nem halhatott meg!

- Inkább, hogy hol vannak? – javított ki.

- Vannak?

- Igen. – felelte.

- Ne hülyéskedj, kérlek.

- A világért se hülyéskednék egy halottal.

- Még mindig nem hiszed el, hogy élek?

Nem felelt, csak az arcomhoz nyúl és magához húzott, majd megcsókolt. Nem egy szokványos Seb-csókot adott... ez vadabb, erőszakosabb volt. Mintha ezen múlott volna az élete.

- Na, még mindig halott vagyok? – motyogtam ajkaiba.

- Cseppet se.

- Oké, akkor végre elmondanád...

- ... hol vannak a gyerekeink? Szerintem kint ülnek és Monicaval beszélgetnek.

- Beszélgetnek? Gyerekeink? - értetlenkedtem. – Hány napig is voltam halott?

- Cirka nyolc napig.

- Nyolc? Biztos? Akkor, hogy lehet még egy gyerekem és miért tudnak már beszélni?

Felnevetett és felpattant a székről. Kezét nyújtotta, aztán felhúzott a földről.

- Ne kérdezz, inkább lásd te magad. Bár még mi se tudjuk, hogy hogyan lehetséges ez, de te lehet, hogy rájössz. – lehelte hajamba.

- Mire számítsak?

- Mindenre. – felelte, aztán elindult az ajtó felé.

Idegesen követtem. Mi lehet az, amire még ők se jöttek rá, és hogy lehetnek ketten, vagy esetleg többen, ikrek, de nem csak ez volt az egyetlen bajom. Minden megváltozott. A hangok túlságosan halkak voltak, a színek sötétebbek lettek, az illatok... azok pedig szinte teljesen eltűntek. Mintha teljesen normális lettem volna. Ez lehet, hogy csak azért van, mert meghaltam és még nem regenerálódtam teljesen? El fog múlni? Vagy így maradok örökké? Azt még egyszer nem bírtam volna ki. Utáltam normális lenni. Viszont többet nem aggodalmaskodhattam ezen, mert kiléptünk a nappaliba, ahol két idegen nézett felénk. A vörös hajú nő rám mosolygott, tekintete tiszta volt, zölden csillogott. Mellette egy barna hajú, csokoládébarna szemű srác ült, barna haja arcába hullott. Arckifejezése zárkózott volt, nem mosolygott, tekintetét hamar elkapta rólam.

- Szia. – köszöntött a nő. – Már nagyon izgultunk, hogy mikor kelsz föl. Igaz, Ian?

- Ja. – motyogta.

- Ian. – förmedt rá Sebastien.

Ian? Akkor fiam született? De... ő már felnőtt volt! Egyetlen vonása se volt gyermeki, hangja mély basszusként zengett. Egy cseppet se hasonlított egy babára, egy tinédzserre... ő már felnőtt volt! Akkor így értette Sebastien. Nem értették ezt és én is tanácstalan voltam.

- Bocsi, anya, de elég faragatlan tuskó Ian. – felelte... a lányom?

Na, ez már sok volt. Összegezzük a történteket! Született két gyerekem, nyolc nap halál után feltámadtam és a gyerekeim kész felnőttek. A fiam visszahúzódott, szürke egér stílusú, a lányom pedig teljesen az ellentéte volt. Ianben felismertem magam, úgy nézett ki, mint én még nagyon-nagyon régen, mikor még csak egy egyszerű gyerek voltam, egyszerű gondokkal, mikor még nem ugrándoztam a vámpírok és a vérfarkasok nyomban. De Kaya a mostani énemet tükrözte, szeme pedig Sebastiené volt. A múlt és a jelen. A történtek megemésztéséhez két dolog közül választhattam. Vagy elájulok, vagy vedelek, mint az állat. De én inkább az elsőre szavaztam.

ERIC

A kard könnyen áthatolt a vérfarkas mellkasán. Szemében kihunyt az élet szikrája, majd félig átalakulva a porba hullott. Társai felmordultak, de nem támadtak rám. Tudták, ha akarok, gyorsabb vagyok náluk. A mögöttem ácsorgó alakváltó ordítva megindult felém. Egyszerűen elléptem az útjából, s a csúszómászó elbucskázott a lábamban. Nem vártam meg, hogy a földre hasaljon, a levegőben elkaptam a nyakát és kitéptem a torkát. A véres mocsokba dobtam, hörögve kapkodta a levegőt, száján vér bugyogott elő. A szájába nyúlt, hogy megtisztítsa a légcsövét, de mellé léptem és egy határozott mozdulattal elmetszettem a nyakát. Fejét elrúgtam, ami a falnak csattant. A koponyacsont törésének hangjára elmosolyodtam. Kitárt karokkal elhátráltam a holttest mellől és a közönségem felé fordultam.

- Ki a következő? - kiáltottam.

Páram mocorogni kezdtek, rám vicsorogtak. Aztán elnémultak, csak egy nő nevetett föl mögöttem. Felé sandítottam. Mosolyom a fülemig szaladt.

- Szia, cicus. Hol a gazdid? – ugrattam.

- Eric, kérlek, ne fárassz! – tengerkék szeme gyilkos fényben fürdött. – Hogy van Stefan, remélem nem roppant össze azért, miért elhagytam.

- Meg se érezte, hogy eltűntél. – hazudtam. – Lucia, téged mindenki könnyen elfelejt.

- Te is elfelejtetted az ágytornáinkat? – pimaszul elmosolyodott, majd a homokra lépett.

- Fegyvert? – kérdeztem elterelés céljából.

Észrevette a témaváltást, de nem törődött vele, csak még szélesebb mosolyt villantott felém.

- Ide figyelj neoncső, lennél szíves letompítani a discogömbjeidet?

Röhögve körözni kezdett körülöttem. A testeket nőiesen arrébb rúgta, közben elővett két kést. Aztán megtette az első lépést felém. A kése hegye finoman hatolt át a combomon. Gúnyos kacaj kíséretében mögém lépett és a két lapockám közé mártotta a hideg fémet. Lábam már nem bírta súlyom, így fél térdre estem.

- Ma nem számít a holnap, ha most meghalsz. – mondta hangosan, hogy mindenki meghalja. – Nem nagydolog, ha egy nálad gyengébbet egyszerűen megölöd. Ha a legjobb akarsz lenni, akkor a legjobbal kell megküzdened. – gúnyosan elnevette magát. – Eric, ha még engem se tudsz megölni, akkor egy férfidémon laposra ver. Csak játszod itt az eszed, miközben semmit se tudsz. – a fülemhez hajolt. – Egy senki vagy.

A szikra belobbant és én máris elvesztettem az önkontrollomat. Sebeim eközben begyógyultak, ezért egyszerűen Lucia felé vetődtem. Kicsúszott a karjaim közül, majd a földre lökött. A hátamba térdelt, kését a torkomhoz illesztette és a bőrömbe nyomta.

- Egy vágás nem öl meg. – sziszegtem.

- És a fejed nélkül hogyan boldogulsz?

- Csesződj meg! Próbálkozz! Úgyse ölhetsz meg. Anyám védelme alatt állok.

- Rögtön anyucihoz futunk? – nevetett föl. – Szánalmas. – köpte. – Heather se fog örökké az oldaladon állni. Attól, hogy az anyád, még nem jelenti azt, hogy szeret, és igazán érdekli, hogy mi történik veled.

A kését eldobta, aztán leszállt rólam és kilépett a körből, s győzött. Mikor már próbáltam egy kis tiszteletet kicsikarni a senki háziakból, elbuktam. Mindig egy nő miatt. Egy hónappal ezelőtt Cora, egy ember, szó szerint laposra vert, mindezt csak azért, mert tudta irányítani a négy elemet. Esélyem se volt, hogy a közelébe kerüljek. Többször vízgömbbe, vagy mi a szarba zárt, ezerszer homoklavina alá temetett. A sziklákról, amik a semmiből kerültek elő, ne is beszéljünk. Aztán meg most ez is! Lucia mindig is macskaügyességgel harcolt, de mióta Nathanielhez került, nem egyszerűen egy életre kelt fegyver lett, hanem ha akart, akkor két lábon járó halál is.

NATHANIEL

Dimitrij barlangja felé tartottam. Nem lett volna képes kimozdulni onnan. És már megint én húztam a rövidebbet. Utáltam azt a helyet, és magát a bátyámat is. De szükségem volt a segítségére, főleg ha az ember át tudott változni egy bazi nagy, vörös sárkánnyá. Tíz évesen változott át először. Túl közel voltam hozzá és az első dührohamát rajtam vezette le. Karmolt, tépett, harapott. A hátamat és a mellkasomat megégette. És ez így ment hetekig. Apánk nem törődött velünk, csak tovább csinálta anyánkat és sorba ölte meg az újszülötteket. A szemünk előtt tette mindig. Félévente végignéztük, ahogy megerőszakolta az édesanyánkat. Dimitrij a vége felé már élvezte, sőt néha segített apánknak a gyilkolásokban. Rengeteget ordibáltunk egymással emiatt, egyszer aztán beárult a rettegett démonnak és apám meg megvert. Több csontom szilánkosra tört, a tüdőm és a májam tragikusan megsérült. Egyik vesémet kiszakította belőlem. Utána egy évre rá megöltem és Dimitrij bosszúból megölte az ördögien édes kishúgunkat, akit apánk életben hagyott. Utána már a düh hajtotta őt. Megülte anyánkat, aztán lenyugodott. Éjszakánként anyánk szelleme visszajött, és mint egy beakadt lemez folyton csak egy mondatot mondott és a házban ugyanazt az utat tette meg.

Fájdalmas volt azt mindennap végignézni, így a feketeangyalokhoz... költöztem. Ott lettem igazán, velejéig romlott. Többé nem tudtam gyógyítani, csak ölni. 3 évre rá, mikor 20 éves lettem, Dimitrij betoppant hozzám, szülinapom alkalmából és szinte mindenkit megölt körülöttem. Mikor az élők rájöttek, hogy az én bátyám volt, kilöktek maguk közül és száműztek. Utána megszállott módjára üldözni kezdtem Dimitrijt. 3 hónappal később a barlangjában kötöttem ki.

Ekkor megérkeztem. A hatalmas sziklaorom hosszan kinyúlt, árnyéka sötétebb volt, mint egy átlagos. Jéghideg szél és rothadt, fémes szag ömlött ki a bejáraton. Két nagy lélegzetvétel után elindultam a rettegett sziklatömb felé.