Előszó- Első: 8 nap halál

Na itt van az első rész! Remélem tetszeni fog... Kicsit morbrid és ki lehet belőle következtetni dolgokat de az sztem nem naon baj! (: Jó olvasást és komikat! Pusza: Petya

Előszó

Mikor már azt hittem, minden rendben és semmi se rombolhatja össze a megszokott mindennapjaimat, újra csatatérre kerültem. Az alvilágiak egy csoportja készült valamire, valami végzetesre. Mindezt egy személy miatt. Miattam. A házunkat akár szállodának is nevezhettük volna, minden percben új idegenek érkeztek. Köztük volt egy halottnak hitt férfi és egy igazán halott nő is, aki Sebastien egyik rokona volt. Egy akkor jó döntésnek hitt dolog szinte a végemet okozta. És fájdalmasan kellett azzal szembesülnöm, hogy egy szívemhez közel álló személy hatalmas ballépést követett el, melytől szívemben a tüske még mélyebbre fúródott.

8 nap halál

- Istenem, még meddig fog nőni ez a gyerek? – panaszkodtam.

Sebastien felnevetett és egy csókot nyomott arcomra. Kezét hihetetlen nagy pocakomra tette. Még csak a negyedik hónapban jártam, mégis ott tartottam, mint egy kilenc hónapos kismama, sőt még lehet, őket is túlszárnyaltam.

- Csak nem fog még öt hónapot nőni a méhedben.

- Reméljük. – motyogtam fáradtan.

Naponta 16 órát nyomtam az ágyat. Olyan mélyen aludta, hogy csak nagy nehezen keltettek föl, akkor is csak a fájdalom tépett ki az álomvilágból. Bármilyen jól is aludtam, az álmaim nem voltak éppen rózsaszínűek. Rémálmaim voltak. Mindegyikben vér folyt, sikolyok hasítottak a néma sötétbe. Vagy menekültem, vagy harcoltam, valami... megfoghatatlan, sebezhetetlen... lény az álmaim részévé vált és rettegésben tartott a valóságon kívül.

- Van egy olyan érzésem, hamarosan megszületik Ian.

- Nem is tudjuk még a nemét. Lehet, hogy lány lesz. – makacskodtam.

Igen, még fogalmunk se volt arról, hogy lány vagy fiú lesz-e a gyermekünk. De már a nevek legalább megvoltak. Kaya és Ian. Ez volt az első két név, amik felmerültek és én rögtön beléjük szerettem. Gyönyörűek voltak.

- Valakivel úgy cserélnék.

Megkaptam ezt a nyugodt életet, és most tessék, legszívesebben egy életveszélyes helyzetbe akartam kerülni. Őszintén, kezdtem unni ezt a slampos hétköznapokat.

- Jess, ezt a nyugalmat még egyszer úgy is vissza fogod sírni. – mondta lágyan, mosolyogva.

Mindig, mikor Sebastienre néztem, szívem nagyot dobbant. Megőrjített tekintete, mellyel minden pillanatban felperzselt. Ha fölkeltem, úgy nézett rám, mintha ezer éve látott volna utoljára. Azonban néha csalódtam. Nem az ő tüzes, zöld tekintetére vártam. Ezerszer másabb személy szemeibe akartam belenézni. De tudtam, hogy ezt úgyse tehetném meg, mert utána képtelen lennék elengedni őt, ismét. Nem voltam annyira boldog, mint amennyire kellett volna lennem. Hiányzott Lucas! Már lassan 4 hónapja nem láttam hófehér haját, lila tekintetét, huncut mosolyát. Nem azt mondtam, hogy már nem szerettem Sebastient, de Lucas hiánya fájdalmasan hasogatta szívemet. Lucas olyan volt, mint egy rózsa. Mikor velem volt, magamhoz szorítottam és fájdalmat okozott a tüskéivel. De az illata, a rózsa fehér szirmai elfelejtették velem a rossz dolgokat. Ha próbáltam emlékezni rá, mindig az utolsó beszélgetésünk, az utolsó mondata jutott eszembe. Ne feledd, szeretlek! Ez a mondat mintha az elmémbe égett volna, képtelen voltam nem észrevenni a vörös betűket. Mindig mikor rágondoltam, valami a szívembe hasított. Valami olyasmi érzés, ami leginkább a fájdalomra hasonlított.

- Hé, Jess! Minden oké? – kérdezte aggodalmasan Sebastien.

- Persze. Miért?

- Mert, édesem, úgy nézel ki, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Ja, igen. Már alig várom, hogy a karomba foghassam az életem legnagyobb kincsét, ami csak a miénk. – hazudtam.

Bár igazából ezt tényleg nagyon vártam. Már elképzeltem édes babaillatát, selymes fürtjeit, gyönyörűen ragyogó szemét, apró ujjait. Gondolataimban mindig egy tökéletesen gyönyörű kislány nézett vissza rám.

- Na, elég az üldögélésből. – csaptam lágyan az asztalra. – Ideje elsétálnom a fürdőbe.

Sebastien elmosolyodott, majd készült felállni, hogy segítsen, de visszanyomtam a székre.

- Egyedül is eltalálok oda.

Lassan fölálltam, vártam pár pillanatot, majd tetem egy lépést. A gerincemen villámcsapásként futott végig a fájdalom. Aztán egy reccsenés és összecsuklottam. Sebastien rögtön elkapott és a régi szobámba vitt. Bármilyen gyengéden is próbált felemelni, érintése nyomán fájdalmasan fellángolt a bőröm. Itt volt az idő! További gyötrelmes roppanások rázták mega csontjaimat. Aztán már nem bírtam a fájdalmat, felsikoltottam. Sebastien kiáltott valamit, de nem értettem, mit. Egy időre látásom elhomályosult, a hangok felerősödtek.

- Jessica! – kiáltotta valaki a nevemet kétségbeesetten.

- Istenem, segítsetek már! – ordította Sebastien mellőlem. – Mit csináljak?

- A gyereket ki kell venni belőle. Aztán rajta kell segítenünk. – felelte egy higgadt hang.

Szakító hang csapot a beszélgetésbe. Hasamon forró folyadék kezdett terjengeni. A vérem volt az. Hátam ívbe hajlott, elszorult torkomon dobhártyaszaggató hang szakadt ki.

- De hát megöli őt! – mondta aggódva, vékony hangon egy nő.

- Miért te hogy jutnál ki belőle? – kérdezte a higgadt hang.

- Úgy, mint egy... egy normális gyerek.

- De mint tudjuk, ő nem egy normális gyerek. Vagy már láttál olyan gyereket, aki négy hónaposan eléri azt a szinte, mikor megszülethet?

- Akkor meg mi a szart kéne csinálnunk? – ez Sebastien volt.

Utána már semmit se láttam, egy hangot se hallottam. A sötétség teljesen magába szippantott, csak a fájdalom maradt állandó.

SEBASTIEN

Mintha a legrosszabb rémálmom valósult volna meg. Jess teste megállás nélkül remegett, végtagjai minden pillanatban megfeszültek. Szíve erőtlenül vert, néha kihagyott egy ütemet, mellkasa alig mozgott, vére pedig vörös tengerként terjeszkedett a fehér lepedőn. Hasán egyre nagyobb lett a szakadt seb, újabb csontok törték. Majd hosszú másodpercek múlva nem bírtam tovább nézni a halálát, elindulta felé. Brad azonban azonnal lefogott.

- Engedj el! Segítenem kell neki!

- Nem, nézd!

- Szerinted eddig mit csináltam? – förmedtem rá.

- Nézd! A szakadásnál!

A vérfolyamon túl valami lassan a felszínre tört. Közelebb léptem és jobban szemügyre vettem a nem is igazán apró... kezet. Gondolkodás nélkül megfogtam, mire ő megszorította az ujjaimat. Óvatosan meghúztam és előkerült egy váll, majd egy nyak és egy fej is, melyen véresen ragyogtak a vörös tincsek. Kaya. Tehát lány. Jessnek igaza volt. De ezt nem biztos, hogy ő valaha is meg fogja tudni. Viszont nem engedhettem, hogy ez megtörténjen. Kaya karját megfogtam és egy határozott mozdulattal kihúztam Jessből.

- Monica, fogd meg Kayat! Kérlek!

Mielőtt átadtam volna lányomat az árnyak, rám mosolygott. Apró vámpírfogai vértől csillogtak.

- És most? – fordultam Bradhez.

- Jó kérdés. – felelte. –Szerintem most várunk.

- Mire? – csattantam föl.

- Ianre.

Kayahoz fordultam, aki Monica karjába ficánkolt. Moni eltátott szájjal nézett bele a véres teremtmény fűzöld szemeibe. Megszólalt? Lehetetlen.

JESSICA

- Már megint. – suttogtam a sötétbe.

Ismét az alagútban voltam, úgy, mint nyolc hónappal ezelőtt, egy aprócska eltéréssel. Fel-alá járkáltam, nyomomban a ragyogó halállal, ami most különösképpen egyáltalán nem vonzott magához, mivel nem éreztem fájdalmat. Se a forró lángnyelveket, se a deres fagyot. Egyszerűen szétuntam a fejem és beszélgettem... a nagy semmivel. Egy idő után már saját magammal veszekedtem, nem értettem egyet a gondolataimmal. Végül meguntam az értelmetlen körözést és leültem. De ekkor a fájdalom rám tört, méteres hullámként temetett maga alá. Felsikoltottam. Hasamhoz kaptam, vérem tenyeremhez tapadt. Nagyon jó! Itt fogok meghalni, egyszerűen elvérzek.

- Nyugi, túl fogod élni. – felelte egy ismerős hang.

- Köszi, de így elég fura beszélni veled. – préseltem ki magamból fájdalmasan nevetve.

Tollsuhogás hallatszódott. Remek, egy angyal! Már nem is lehetne jobb!

- Nem angyal vagyok.

- Akkor meg mi? Galamb? Egy beszélő sas?

A fájdalom újra erősödött, mellkasomon lassan kígyózott le egy vércsík. Felnevettem szenvedésemben, miközben arcomon könny patakzott. Remegve felálltam és a fény felé fordítottam arcom. Nem is tűnt rossz ötletnek. Térdemre támaszkodtam, mert hasam fájdalmasan összehúzódott.

- Nem segítenél? – kérdeztem a test nélküli hangot.

- Nem tehetem.

- Miért nem?

Nem felelt. Na, ennyit a mentőövről! Már csak egy lehetőség maradt. Meggörnyedve elindultam a fény felé. Nem is tűnt annyira üresnek, mint először. Mintha... valaki, csakis egy személy várt volna rám. Ahogy egyre közelebb kerültem a fényhez, a fájdalom úgy gyengült. Mikor már csak egy lépésre voltam tőle, megtorpantam. Egy ígéret jutott eszembe, amit akkor nem fogadtam meg, de mégis minden nap megtettem, remélve, hogy ő majd meghallja. Szeretlek... Lucas. A ragyogó végzet nem várt tovább, rám vetette magát. Az utolsó, amit láttam, fekete tollak voltak...

NATHANIEL

- Csak a fiú kell nekünk, a lány semmit se ér.

- És miért pont ő kell? Nélküle nem... nyerünk? – kérdeztem zavarodottan.

Ez a nő teljesen kikészített. A legegyszerűbb feladatokat is velünk intéztette el, mintha ő tényleg egy törékeny nő lett volna. Pedig már megtapasztaltam, hogy mekkora erő rejtőzik benne. Ő volt a leghatalmasabb démon, akivel valaha is találkoztam. A fia viszont egyáltalán nem hasonlított rá. Az a kis porbafingó egy nagy senki volt, csak páváskodni tudott, bár már a fél csapatot megölte, senki se tisztelte. De a jéghercegnőtől még a vámpírok is féltek. Mintha a nyakába egy tábla lógott volna Veszélyes! felirattal.

- Ő velejéig rossz, míg a kis vérszopó színtiszta jóság. A démon nélkül nem érhetjük el a célunkat. – ördögien elmosolyodott. – Bár lehet, hogy már nem is kell a kisujjunkat se mozdítanunk.

- Ezt hogy érted?

- Majd meglátod, Nathaniel, majd meglátod.

Egyre inkább zavartak ezek a kijelentései.

- Még valami?

- Igen. – felelte, szeme őrülten fénylett. – Az a régi barát...

- Mi van vele?

- Készségesen segíteni fog nekünk. Néha a szerelem átcsap gyűlöletbe és ez nekünk mindig kedvez. Tökéletesen a szívébe vájjuk a méregfogunkat.

- És ha nem sikerül?

- Nyugalom, angyalkám, ennél jobban már nem is sikerülhetne. – hangosan felnevetett.

Lenéztem gyűrűire. A hatalmas kövekben füst kavargott megállás nélkül. Gyémántba zárt lidércek. Felálltam és hátat fordítottam neki. A nehéz függönyökhöz léptem, majd a székben ülő groteszk férfire néztem. Fél arca hiányzott, mindkét válla még hordta az égés sebeit. Egyik kezében borospoharat tartott. A benne lévő folyadék túl sűrű volt bármilyen borhoz képest. Színtiszta vért ivott már évszázadok óta. Megérezte tekintetemet és grimaszos ajkaival ördögi mosolyt küldött felém, szeme ezüstösen megcsillant.

- Jól áll neked a halál. – ugrattam.

- Kösz, Nathaniel, de már elég régóta tudtam ezt. – mondta, aztán kortyolt egyet a vörös vérből.

- Igaz, bár ezek a sebek eléggé rontanak az összképen.

Arca elkomorult, kezében eltört a pohár és a folyadék a szőnyegre folyt. A harmadik fehér szőnyeget tette tönkre, de mosolyogva nem is vettem róla tudomást.

- Eric hol van? – kérdezte jeges mosollyal a nő.

- Gondolom, most is aprítja a... a semmirekellőket. – tippeltem.

- Akkor egyszer magával is végezhetne. – motyogta megégett cimborám.

- Mit merészeltél mondani...Gabriel? – csattant föl a Jéghercegnő.

- Ugyan, édesem, te is így gondolod? Nem igaz, Heather?