Pusza. Petya
Ébredés
- Brad! – kiáltottam kintről.
Könnyeim Sebastien véres ingét tovább áztatták. Jordan segítségével kivettük az autóból és lassan a ház felé vittük. Az ajtó kivágódott, majd Brad viharzott mellénk. Átvette a helyem, tovább ők ketten hurcolták Sebastien véres testét. Eléjük vágtam és beléptem a házba. Seb szobája felé vettem az irányt.
- Menj arrébb, Jessie! – szólt rám Brad.
Elléptem az útjukból. Legszívesebben sikítottam volna a fájdalomtól. Lelkem cafatokban lógott bennem, szívem apró darabját egy kis cérnaszál tartotta össze. Ha más élete nem függött volna tőlem, megöltem volna magam. De terhes voltam, nem akartam megölni a gyerekemet. Könnyeim megállás nélkül törtek elő. A fiúk után én is beléptem a szobába. Lefektették az ágyra, majd elléptek tőle.
- Hozz vizet! – parancsoltam Bradnek.
Mind a ketten kifutottak a fürdőbe, egyedül hagytak Sebastiennel. Mellé léptem és ingébe markoltam.
- Nehogy meghalj! Gyere vissza! – kiabáltam kétségbeesetten. – Hallod? Gyere vissza! Kérlek, ne halj meg!
Nem válaszolt. De mire vártam? Arra, hogy felkel? Arra, hogy megszólal? Várhattam bármit, tudtam, már késő visszacsinálni bármit. Lehet, végleg elvesztettem.
- Nem. – sikoltottam.
Karok öleltek át és húztak el Sebastientől. Hasztalanul küzdöttem ellene, nem eresztett.
- Kida... – suttogta Damon. – El kell engedned!
- Nem! Nem! Nem mehet el!
- Kérlek, akkor csak az ingét ereszd!
Kezét markomra csúsztatta és lassan lefejtette szorító ujjaimat a véres anyagról. Elvitt az ágytól. Maga felé fordított, majd védelmező karjait még szorosabban ölelte körém. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak pólójába, amelyen hamarosan egy kisebb térkép alakult ki könnyeimből. Szinte már mindenki a szobában tartózkodott. Grace, Monica és Brad Sebastien sebeit törölgették, véres ingét óvatosan levették róla. Monica szemeiben is könny csillogott. Bianca és Dorian ijesztő nyugalomban nézték a sürgölődést. Szemük mélyén tűz égett, míg arcuk vonásai rendezettek voltak. Anthony éppen eltűnt az ajtóban oldalán Jordannel. Legalább most eltették az egymást közt húzódó nézeteltéréseket.
- Mond azt, hogy minden rendben lesz. – kértem Damont szipogva, azonban nem mondott semmit.
Tudtam! Tudtam, hogy már nem tudunk rajta segíteni! Vége!
- Emlékszel arra, hogy Maria engem hogyan hozott vissza a kómából?
- A véremmel. – suttogtam.
- Pontosabban a Kiválasztott véreddel. Meggyógyultam tőle.
- De... – kezdtem. – Én nem vagyok tiszta Kiválasztott. A vérem nem gyógyíthat, és főleg nem adhat életet.
- Akkor is meggyógyultam. – akaratoskodott. – Megpróbálni meg lehet, nem?
Karjait maga mellé ejtette. Felnéztem rá. Szeme vörös lávafolyamként kavargott. Biztatóan halvány mosolyt küldött felém. Bólintottam és megfordultam. Monica mellé léptem.
- Moni, csinálnál egy injekciós tűt és egy fecskendőt?
Zavarodottan rám nézett, aztán bólintott. Kezében rögtön megjelent a két apró tárgy. Elvettem tőle, majd miután egymásba illesztettem őket, magamba szúrtam. A fecskendőt teleszívtam meleg, rubinvörös véremmel.
- Mit csinálsz? – kérdezte ijedten Stefan, aki épp ekkor lépett be az ajtón.
Nem feleltem neki, csak kihúztam magamból a tűt és Sebastien hideg mellkasába szúrtam. Minél közelebb volt a vérem a szívéhez, annál hamarabb gyógyult meg... éled föl. Hatásának azonnal kellett volna látszania. De semmi.
- Sebastien, kérlek! – suttogtam.
Nem mozdult, a szíve se dobbant. Nem lehet! Nem! Biztos, még kell egy kis idő neki! Mindjárt kinyitja a szemét, mindjárt vesz egy levegőt!
- Sajnálom. – mondta Monica.
- Kurva életbe! – csattantam föl.
Miért? Miért? Miért nem tudok rajta segíteni? Nem halhat meg! Valahogy csak tudok rajta segíteni! Kellett lennie valaminek, ami újra beindítja néma szívét! Miért nincsenek azok a kibaszott őrangyalok? Ha lehetne, én lennék az őrangyala. Én szeretnék segíteni rajta. Én akarom meggyógyítani, én karom megmenteni. Én akartam megvédeni! Újabb könnyzuhatag takarta el a szemem. Kezeim közé fogtam tökéletes arcát. Bőre hófehér és jéghideg volt. Így úgy nézett ki, mint... mint egy igazi vámpír.
- Kérlek, menjetek ki. – szólaltam meg halkan.
Mindenki vonakodva, de távozott a szobából. Leültem az ágy mellé, kezemet egy pillanatra se vettem le Sebastien hideg bőréről. Arca teljesen nyugodt, túl tökéletes volt. Egy földre szállt angyal volt, aki... Nem tudtam folytatni. Nem akartam elfogadni, hogy végleg elment! Szívem szétszaggatott darabjainak egy része még mindig bizakodott benne, hogy él, hogy minden endbe jön, olyan lesz, mint rég.
***
Még mindig beszéltem hozzá, még mindig fogtam a kezét, ami percről percre hidegebb lett. Igazából már nem éreztem mást, csupán az ürességet, a hiányát. Most már nem voltam teljesen egész, csak egy apró darab voltam és kész. A többi részem eltűnt, ahogy Sebastien is. Könnyeim nem folytak tovább, arcomat kemény maszk takarta. Talán én is meghaltam. Elvesztem. Már nem volt értelme semminek. Sebastien elvesztése nagyobb súllyal szakadt rám, mint bármi más. Mintha minden egyes kardszúrással én is haldokoltam volna, mintha minden egyes könnycseppért Sebastien vérrel fizetett volna.
Ekkor Damon lépett be az ajtón. Mellém lépett, kezét a vállamra tette. Sóhajtott, majd kis idő után megszólat.
- Jess, tudod, hogy már nem fog felkelni soha többé? – kérdezte beletörődve a történtekbe.
Kezemet Sebastien izmos mellkasára csúsztattam, szememből a jól ismert könnyek gördültek le. Tekintetem egy pillanatra se vettem le szerelmem arcáról.
- Nem! Nem halt meg! Nem hagyhatott itt! Vissza fog jönni. Meg fog gyógyulni. – feleltem bizonytalan hangon.
- Nem, nem fog visszajönni. Meghalt. – makacskodott Damon.
Nem akartam veszekedni vele, így élesebben megszólaltam.
- Most tűnj el innen! Most! – és az ajtó felé mutattam.
- Da ha igazam lesz, nem szeretném azt mondani, hogy én megmondtam. – felelte, majd kiment a szobából.
Damonnak nem lehet igaza. Vissza kell, hogy jöjjön! Nem hagyhat itt engem! Még élnie kell! A vámpírok nem halhatnak meg így, ilyen könnyen!
- Sebastien, kelj fel! – suttogtam, miközben a karjára feküdtem.
Tudtam, hiába várom a válaszát, úgyse felel. Homlokára egy csókot nyomtam, majd térdeim engedtek, én pedig térdre rogytam. Megtettem egy olyan dolgot, amit sose követtem el. Feladtam. Damonnak igaza volt. Csak áltattam magam azzal, hogy újra élni fog. Nem fog visszajönni. Meghalt. Fejemet keze mellé fektettem, aztán lassan elnyomott a szörnyűbbnél szörnyűbb rémálmok, melyben Sebastien ezerszer újra meghalt.
***
A legboldogabb álmom nagyon valóságos volt, szinte már kézzelfogható. Sebastien becézgetett, lágy szavakat suttogott fülembe, az arcomat cirógatta, hajamba túrt. Mellettem feküdt, örökké kihűlt szíve hangosan dobogott. Nem mertem ránézni, féltem, hogyha meglátom arcát, az álmom szertefoszlik és visszacsöppenek a szörnyű valóságba. De végül erősebb volt a szeretet a félelemtől. Tökéletes, hibátlan arcának minden vonalát megnéztem. Utoljára zöld szemeit hagytam, azokat a gyönyörű, fűzöld gyémántokat. Viszonozta tekintetemet, karjait derekam köré tekerte. Rabul ejtett. Nem szorított magához, de tekintetével magához bilincselt. Melegség és lágy bizsergés futott végig minden porcikámon. Ajkait szóra nyitotta, de aztán becsukta, majd az enyémre tapasztotta. Száján keresztül kifújta a levegőt, ami teljesen elkábított. Csókunk egyre vadabb, követelőzőbb lett. Néha zilálva elváltunk egymástól levegőt venni, de utána újra egymásnak estünk.
- De hiányzott ez. – súgta ajkaimba.
Elmosolyodtam, majd fejemet mellkasára tettem. Szívének hangja teljesen megnyugtatott, erre vártam már órák óta. Egy kövér könnycsepp gördült le arcomról meleg bőrére. Kezei közé fogta arcomat és maga felé fordított. Nagyujjaival simogatta arcomat.
- Már itt vagyok! Élek! Nem kell többé sírnod! Minden rendben van már!
- Nem, mert ez csak egy álom, és amint felkelek, te újra élettelenül fogsz az ágyon feküdni. – szipogtam.
- Jaj, Jess! Ez nem álom!
- Dehogy nem. A valóságban megöltek.
- Igen, az eléggé fájt. De még a kardnál is fájdalmasabb volt az, hogy te is szenvedtél. Sajnálom, hogy végig kellett mindazt nézned. – mondta lágyan, arcára gyötrődés ült ki.
Elfordult tőlem, szemét lehunyta, ajkait vonallá préselte.
- Annyira hiányoztál. - suttogtam.
- Te nekem még jobban. – mondta, miközben rám nézett. – Abban az alagútszerű valamiben kétségbe estem, nem tudtam, hogy jól döntök-e. az a fény... olyan tiszta, békés... és üres volt. De az égető jégben a te arcod, a te hangod éltetett.
Az alagút, az a fény és a fájdalom... a felismerés arcon csapott. Nem! Nem lehet! Ez csak egy álom! Arcomat lassan kiszabadítottam hatalmas, biztonságot nyújtó kezei közül. Tekintetemmel tüzetesen megvizsgáltam felsőtestét. Hét apró fehér heg húzódott a hasán, egy a szíve körül. Elkerekedett arcába néztem. Remegő ujjaimat végighúztam vastag ajkain, állán. Bőre tapintása tökéletesen élethű volt, még az apró szőrszállakat, redőket is éreztem.
- Sebastien. – sikítottam örömömben.
***
Alig hittem a szememnek. Tényleg élt és itt volt mellettem! Kezemmel minden pillanatban hozzáértem, nem tudtam betelni vele. Szememben csillogtak a könnyek, miközben ajkamról egy percre se olvadt le a mosoly. Aurám megvakított, az egész szobát betöltötte napsárga színével. Tekintetünk összefonódott. Mikor újra és újra ujjaival végigsimította gerincemet, megremegtem, szívem szaporábban vert, lélegzetem felgyorsult.
- Mi történt veled, míg nem voltam melletted? – kérdezte remegő hangon, miközben mellkasát csókolgattam.
- Találkoztam pár döggel, egy lidérccel és rengeteg démonnal. A múlt bezárt ajtaját kinyitottam. Majdnem belehaltam a testi és lelki fájdalmaimba. Ja és... – itt megálltam, elharaptam a mondat végét.
Azt akartam mondani, hogy megismerkedtem egy idegesítő gondolatolvasóval, akibe beleszerettem, de ezt már nem gondoltam igaznak. Lehet, hogy végig csak egy másik arcát mutatta nekem. Nem hittem volna, hogy ezt meg tudná tenni csak úgy magának, önzésből. Rendben, Sebastien élt meg minden, de a fájdalom, amit abban a pár hosszú órában átéltem, egy kínzással is felért.
- Igen, és?
- Semmi. Most már semmi. – motyogtam.
- Biztos? Tudod, hogy meghallgatlak, nekem mindent elmondhatsz.
- Tudom, de tényleg semmi. – válaszoltam kicsit magabiztosabban.
Elmosolyodott, majd nevetve maga alá fordított. Szívem kihagyott egy ütemet, aztán nagyot dobbant. Érzékien ívelt ajkait végighúzta nyakamon. Légzésem felgyorsult. Sebastien keze lágyan cirógatta oldalam, érintésétől megborzongtam. Belém harapott, melytől halkan felnyögtem.
- Soha, de soha nem foglak egyedül hagyni! – ígérte, aztán egy csókot lehelt a harapására. – Soha többé.
Ajkai lassan lefelé vándoroltak. Egy rántással letépte a pólómat és feltárta meztelen mellkasomat. Fogait mellembe mélyesztette. Meglepetten, halkan felsikoltottam.
- Sebastien. – ziláltam. – Várj... egy picit. – felnyögtem.
Bármennyire is magamban akartam érezni hatalmas, megkeményedett férfiasságát, nem lehetett. Valahogy el kellett mondanom neki, hogy terhes vagyok. De... Körmeimmel hátába karmoltam, szememet becsuktam. Számon akaratlanul kicsúszott egy kéjes nyögés. Nem akartam, hogy abba hagyja. Még többet és még többet kívántam belőle, csak úgy, mint ő énbelőlem. Bele szerettem volna harapni. Egyik kezét megfogtam, csuklóját ajkaimhoz emeltem. Erei jól kivehetően futottak végig bőre alatt. Nyelvemmel megnyaltam bársonyos bőrét, szemfogaim megnyúltak. Nem várakoztam tovább, határaim felszakadtak, fogaimat vérébe mártottam. Sokkal édesebb volt, mint amire emlékeztem. Fejét felkapta, kezét kihúzta apró markom szorításából. Megcsókolt. Nyelvén még éreztem vérem ízét. Nem bírtam magammal, alsó ajkát óvatosan kihúztam, majd beleharaptam, de nem sokáig időztem ott, nem akartam nagyobb fájdalmat okozni neki.
- Hogyan... ? – lehelte, utána beléfojtottam a szót egy harapással.
Számat nyakára tapasztottam. Vére lágyabban, gyorsabban folyt végig torkomon. Kezével alám nyúlt, fenekembe markolt. Lábaimat dereka köré tekertem. Pár perc múlva lassan kihúztam bőréből a fogaimat. Szemeibe néztem, melyek csíntalan fényben fürödtek.
- Sebastien... én terhes vagyok.
Arcára olyan boldogság ült ki, amit eddig még soha nem láttam. Ujjaival lassan körözni kezdett hasamon. Játékos, apró csókokat nyomott ajkaimra, közben azt suttogta:
- Szeretlek.
NATHANIEL
Nem érdekelt többé, hogyan nézett ki az a nő, nem akartam megszerezni őt, egyszerűen meg akartam ölni. Végezni vele minden áron. Megbánja még azt, hogy belém harapott az a kis kurva. Megölte az egyetlen védelmezőm, parancsolóm... társam... szerelmem. Nem számíthattam sok segítségre a feketeangyaloktól, hiszen kitaszítottak maguk közül. Száműzött voltam. De másokat könnyen magam mellé tudtam állítani. Akár Jess egyik régi ellenségét. Vagy barátját. Hm. Egy barátot! Nem is rossz ötlet!
Ekkor egy fehér, sötétített ablakú autó fékezett le mellettem. Felismertem a kocsit, lépteimet felgyorsítottam. Egyáltalán nem kívántam azzal az emberrel beszélni bármennyire is nagy segítség lett volna, nem akartam fejet hajtani neki. Ő is egy csúszómászó patkány volt, de az ő hatalma nem volt annyira korlátozott, mint az enyém. Ő az ellentétes felem... a bátyám volt. Egy szerencsétlen kis alakváltó, viszont, ha állati alakot öltött, nem mertem vele ujjat húzni.
- Hé, Nathaniel! Nem is akarsz köszönni az édes bátyuskádnak? – kiáltotta ki az autóból.
- Nem nagyon. – feleltem, mégis megálltam és a kocsihoz léptem.
- Szállj be! Beszélnünk kell! – váltotta komorra hangját. – nem fogok átváltozni, túl kicsi az autó. – biztosított arckifejezésem láttán.
- Ugye nem viszel el a barlangodba? Utálom azt az izét, amit te víznek nevezel.
- Pedig az víz.
- Ja meg pár hektoliter vörös, hideg vér. – nevettem föl hűvösen.
- Öcsi még mindig utálsz, mi? Az a kis vicc már régóta volt. Miért nem felejted már el?
- Miattad löktek ki maguk közül, Dimitrij. Miattad. – emlékeztettem. – És tudod szoktam fürödni, így minden nap látom a sebeket, amik többségét a te kitöréseid miatt szereztem.
- Azok már mikor voltak? Vagy 15 éve? Ha nem több. Anya se szerette azt, ha veszekedtünk, úgyhogy most hagyd abba ezt a gyerekeskedést.
- Mikor még élt, vagy miután megölted és szellemként keserítette meg minden napunkat? – kérdeztem.
Nyakamon és arcomon megfeszültek az izmok. Az árnyékom sötétebb és nagyobb lett. Az angyalom kitárta szárnyait, dühösen ráordított Dimitrijre.
- Oké, Nat. Úgy tűnik, elmarad a további emlékek felboncolása. Még találkozunk. – sóhajtott. – De azt azért elmondom, jövőre minden megváltozik.
