Élő hulla
Mint egy üdvözlésképpen a nő Sebastien nyakába ugrott.
- Ó, édes kis Bastienem. – mondta élesen sipító hangon.
Sötétbarna haja lágy hullámokban omlott vállára. Jobb szeme alatt egy fekete tetoválás díszelgett, fülében egy kör közepén kereszt függött. Szemét becsukta, így csak akkor láttam meg zölden villogó szemét, mikor elengedte Sebastient.
- Sokat változtál. – felelte komolyan Seb.
- Nem is örülsz nekem, picikém? – ajkát lebiggyesztette. – Ez a semmirekellő nő tehet róla? – megvető tekintettel mért végig. – Mondtam, hogy az emberek csak megrontanak minket.
Szóval vámpír volt. De hogy picikémnek szólította... Egy volt szerető vagy...
- Anya, ő Jessica. Életem értelme és ő csak jót tett velem. Megmentette az életemet. – indult megmentésemre. – Jó lenne, ha bemutatkoznál neki, mert... mert hosszú jövő áll még előttünk.
- Már meg is kérted a kezét? – hüledezett a nő.
- Nem. – felelte határozottan és elpirult... elpirult volna?
A nő felkacagott és egész testével felém fordult.
- Clementine Watt vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
Kijelentésével ellentétben legszívesebben a nyakamnak ugrott volna. Szeme fenyegetően megcsillant, mosolyából előbukkant a vámpírfoga.
- Jessica Arle. Jobban szeretem az őszinte embereket.
Mosolya lehervadt, szemöldöke felcsúszott homlokára. Ujjait begörbítette. Sebastien közelebb húzott magához, szemét Clementinere tapasztotta. Ekkor a háttérben meghúzódó alak megköszörülte a torkát.
- Elnézést, ha megzavartam valamit., de én nem ezzel a nővel érkeztem csak éppen itt találkoztunk a ház előtt. – motyogta. – Esetleg tudnak segíteni. Keresek valakit.
A férfira néztem. Kék szeme gyémántként csillogtak, arcát apró ráncok hálózták be. Fekete haját egy ősz tincs se színezte, hangja is erőtől duzzadt.
- Lehet, hogy tudunk segíteni. – feleltem kedvesen.
A férfi rám mosolygott, én pedig kikerültem a macskaszerű Clementinet. Kezet nyújtottam az idegen férfinek.
- Jessica Arle.
- Örvendek. Engem Adam Peeknek hívnak.
Lefagytam. Ekkor vettem csak észre a nyakán a tetoválást. Kiválasztott volt – vagyis egykor az lehetett. Körülbelül annyi idős lehetett, mint az apám lett volna, ha még ma is élt volna. De ez a férfi nem lehetett az apám, hisz ő már meghalt. Megráztam a kezét, amin egy gyűrű csillogott. A pecsétben a kiválasztottak jele díszelgett, alatta pedig egy évszám szerepelt, 1963. abban az évben született apám is. Kiszáradt a torkom. Kizárt! Nagyot nyeltem, utána megszólaltam.
- És kit keres?
- A lányomat. Kida Peek. Nem ismerik esetleg?
Segélykérően Sebastienre néztem, akinek ijedt tekintete köztem és apám között ugrándozott.
- Ööö, jobb lesz, ha bejön, uram. – mondta gépiesen Sebastien.
- Itt van?
- Hát... ha úgy vesszük. – motyogtam fagyott mosollyal.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett.
- Nagyon-nagyon hosszú.
- Él még, ugye?
- Ühm.
- És még Kiválasztott?
- Hát, igen... vagyis már nem. De ha bejön, mindent elmondok.
- Pisztolyt ne használjon a házban! – szólt rá Seb.
Én észre se vettem a kabátja alól elővillanó fegyver markolatát.
- De te se támadj meg, vérszopó!
Megmutatta igazi énét is. Ellenségesen nézett Clementinere és Sebastienre. De mikor rám nézett, tekintete értetlenné vált.
- Miért van olyan érzésem, hogy ismerlek téged? – suttogta.
- Majd ez is kiderül.
Elléptem az ajtóból és Adam bejött a házba. Sebastien elől ment, mögötte Clementine lépkedett, feje ide-oda járt. Mindent jól megnézett. Adam bizonytalanul haladt előttem. Colin eddigre lehiggadt, összeszedte magát, szárnyait behajtotta, szeme ismét színesen ragyogott. Sebastien leült a kanapéra és megvárta, míg mi is helyet foglalunk.
- Kértek esetleg valamit inni? – kérdezte udvariasan.
- Ne nyalizz nekem, vámpír! Jobban szeretem azt, aki a mocskos oldalát mutatja. – ellenségeskedett az apám.
- Megkérhetem, hogy ne beszéljen így vele?
- Sajnálom, de nem szoktam meg, hogy egy vámpírral társalgok.
- Ja! Egyszerűen lepuffantja őket! Még annyit se mond nekik, hogy csá! Pedig nekem azt tanították, hogy a beszélgetés fontos, hisz az alatt meg lehet figyelni az ellenség gyenge pontjait.
Kérdőn rám nézett, közben ütemesen ütögette a lábát.
- Akkor végre elmondaná, hogy hol a lányom? – türelmetlenkedett.
- 21 év után még tud várni pár percet szerintem, hiszen ő is várt magára... Vagyis ő nem! Ő azt hitte, hogy maga halott! Olyan akart lenni, mint ön.
- Ismerte akkor?
- Csak én ismertem igazán. – feleltem, közben Sebastienre néztem.
- Oké, akkor ebben az esetben mondd el, hogy miért nem éreztem a szagát a Házban?
- Már majdnem háromegyed éve elmenet onnan.
- Miért?
- Megváltozott és megölte Leont. – mondtam szemrebbenés nélkül.
Hajába túrt, majd hangosan kifújta a levegőt.
- Mi lett belőle? Ő is olyan lett, mint én? Démon?
- Először mindkettő fele megerősödött, aztán már csak démon volt. Majd négy hónapra vámpír lett, most pedig csupán egy egyszerű ember. – soroltam.
- Ideiglenesen. – szólt közbe Colin.
- Igen, ideiglenesen. – javítottam ki magam.
- Most is változóban van? – kérdezte halkan Adam.
- Ha úgy vesszük, akkor igen. Hamarosan különleges halandó lesz. – mesélte colin. – bármikor megkaphatja az új erejét. És azt Jess elfelejtette megemlíteni, hogy volt egy különleges képessége. Látta az aurákat, de azt is elvesztette már.
- Tényleg, már nem is látom az... – és elkövettem az első hibát.
Adam hirtelen felállt és Colinhoz ment. A füléhez hajolt és súgott valamit neki. Colin mosolyogva bólintott, majd válaszolt neki, közben a kezével gesztikulált. Lassan rájöttem, hogy rólam mesél. Akkor eddig tartott a színjáték. Fáradtan sóhajtottam és tovább néztem a kezeimet.
- De azt hogyan? - kérdezte hangosan Adam.
Magamba zuhantam, nem törődtem a többiekkel. Ismét újraéltem azt az életet, mikor még Kida voltam. Tényleg olyan akartam lenni, mint az apám. Egy gyilkoló gépre akartam hasonlítani, sőt jobb akartam lenni nála. Lehet, hogy el is értem. Mindvégig azt hittem, hogy halott. De ő élt és nem jött vissza értem, nem látogatott meg minket. Elhitette velem, hogy már nem is él. Kezemet ökölbe szorítottam, egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon.
- Tényleg te vagy a lányom? – kérdezte apám, közvetlen előttem állt.
Felpattantam a kanapéról és dühös tekintetemet Adam kék szemébe fúrtam.
- Miért nem látogattál meg minket? Vagy nehezedre esett egy nyamvadt levelet írni? Mindvégig azt hittem, halott vagy. – estem neki.
- Sajnálom.
- Sajnálod? Nekem az nem elég! Ennyivel nem tudsz betölteni 20 évet!
- Meg tudsz bocsátani nekem? – kérdezte letörten.
- Nem tudom. – feleltem kétségbeesetten, majd ahogy az adrenalin elszállt belőlem, tehetetlenül visszaestem a kanapéra.
Aztán könnyekben törtem ki. Arcomat kezembe temettem. Nem hallottam a nyugtató szavakat, nem láttam semmit, csak annak az embernek az arcát, akire abban a pillanatban szükségem volt...
LUCAS
Egy újabb haszontalan napot töltöttem el nélküle. Ma is felkeltem és azt vártam, hogy ő megjelenik a szobámban és rám mosolyog. De nem így történt. Az ajtóban senki nem jelent meg, senki se mosolygott rám. Legszívesebben sírtam volna, mint egy lány. El akartam bújni mindenki elől. Egyszerűen meg akartam halni, mert ő nem lehetett az enyém. Vicces, hogy valaki hogy össze tudja törni a szívedet, de te ennek ellenére mindig szereted azokkal a kis darabokkal. Még mindig, mindennél jobban szerettem őt. Csak rá tudtam gondolni, ha egy nőre néztem, az ő arcát láttam, ha valaki beszélt hozzám, az ő hangját hallottam. Az utolsó beszélgetésünket már ezredszerre végighallgattam a gondolataimban. Ismét végignéztem a hibáimat, amiket elkövettem ellene. Viszont a legfurcsább a volt... már nem is azon agyaltam, hogy ő a világ legboldogabb embere, hanem, hogy van valaki mellette, aki sose fogja elhagyni őt. Erre mindig rá kellett jönnöm, még akkor is, ha nagyon szerelmes voltam és az a bizonyos személy az életemet jelentette. De sose volt szabad elfeledkeznünk azokról, akik sokkal régebb óta ott álltak az oldalunkon, ma is ott álltak és fognak is, mert ők nem tűnnek el álomszerűen. Csak voltak, csendben, megértéssel és szeretettel. Nem bántottak, nem szóltak, nem szidtak, nem mentek el. Barátoknak nevezzük őket... De nekem sose voltak barátaim. Ha pedig valaha is voltak, azokkal úgy bántam, hogy elvesztettem őket. Mindenki itt hagyott, mint egy mocskos rongyot, mint egy régi játékot.
Azt kellett volna tennem, ahol a pillanatba lépek, ott véget ér a múlt, de én nem ezt tettem. Egyszerűen megragadtam a tegnapban, hisz képtelen voltam elengedni a múltamat. Ő szeretett engem, ha nem is sokáig, s szeretni egyet jelent a pusztítással. Akit szeretnek, az elpusztul, s én halott voltam. A régi életem meghalt, az új énem nem akart megszületni. Nem akartam tovább, hogy nélküle keljen este feküdnöm, reggel kelnem... Ez nem csak egy mese, ez nem csak egy álom, ez több mint a valóság, ami csak kínt hozott...
Reméltem, hogy emlékem tovább él majd lelkében. És tudtam, ha feladnám, nem maradna semmi, így nem kéne felelni és értelmet keresni. Akkor megszűnne a fájdalom és gond nélkül leugorhatnék egy feneketlen gödörbe. Utána már nem félnék attól, hogy sose látom őt, hogy meghozta az utolsó döntést és nem engem választott. Azt mondták, az idő begyógyítja a sebeket, de én minden reggel tátongó sebekkel ébredtem. Soha nem kértem semmit az égtől, míg nem jött el az a pillanat, hogy legszívesebben kitéptem volna a szívemet csak azért, hogy újra láthassam arcát, mosolyát, gyönyörű szemét. Megszakadt a lelkem, mikor a fájó múltra gondoltam. Azokra a boldog pillanatokra, amik mára csak emlékek maradtak. Tudtam, a sajgó hegek megmaradnak, míg a föld alá nem zárnak. Addig magamon hordom őket, mint halálos sebeket.
Az életben miért a leggyönyörűbb dolgok a legveszélyesebbek? Például a napfény, a bizalom, a szerelem. A napon leégünk, az ígéreteket megtörik. És a szíveket is... engem nem a fájdalom ölt meg, hanem a remény, amelyben csalódtam. Akkorát csalódtam, hogy szívem megszakadt, darabjai porrá lettek.
Az élet egy nagy színjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert és csak egy dolog volt, ami kizökkenthetett a szerepünkből, s ez nem más, mint a szerelem volt. Mikor jött valaki, aki az első perctől átlát rajtunk, az ő szemében az állarcunk lehullott és megsemmisült, csupán az igazi énünk érvényesült, ha akaratuk, ha nem. És ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekültünk volna, de hamarosan rájöttünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek. Én azonban nem menekültem előle, egyenesen a karjaiba futottam. Kinyitottam a szívem, és ő jól megszívatott! Talán egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen be se engedtem volna!
Nem lehettem az angyala, miközben úgy élt, mint maga az ördög. Nem lehettem a szerelme, miközben olyan volt, mint egy lázadó. Nem volt szüksége a segítségemre és a sajnálatomra. Próbáltam megmenteni, de ő csak ment és vigyázott magára. De a sok fájdalom között mégis ott volt egy szikra. Mikor kifutott a Teremből, meghallottam a gondolatait. Csak egy mondta volt, de bennem lángtengerként lobbant fel a remény:
- Én is szeretlek, Lucas.
