Ősz vége van, szünet közepe. Ma is lemegyünk a parkba sétálni és játszani. Anya nyakig beöltöztetett, de amint levette rólam a tekintetét, eldobtam a sapkámat, levettem a kesztyűmet és lehámoztam a nyakamról a sálat. Gabriella, a nővérem odament a hintákhoz és belevágódott az egyikbe. Anya odavonszolt egy padhoz, de én kihúztam a kezemet az övéből és a galambok felé futottam nevetve.
- Kida, légszíves gyere vissza! – kiáltott utánam és leült a padra.
Nem szerettem anyára hallgatni, utáltam a szabályokat. Egy szóval rossz vagyok a felnőttek szerint. A rövid, barna hajamból kiszedtem a csatokat, ledobtam őket a földre, és a galambokat kezdtem kergetni. Kacarásztam azon, ahogy menekülnek előlem, vagy ahogy felettem és mellettem zajongva elrepülnek. Hátranéztem anyámra, hogy még mindig a padon ül-e és engem néz-e. Nem engem nézett. Szuper! El kezdtem futni a téren levő iskola felé. Közben végig anyát néztem, nehogy észrevegyen. Ekkor váratlanul beleütköztem valamibe, és elestem. Felnéztem, mivel az a valami, aminek nekimentem, elég magasnak tűnt. Egy öreg férfi volt. Szeme kéken csillogott, hosszú, fekete, egyenes haja a vállára omlott tovább. Fekete kabátja a földet súrolta és a fején egy nagy csukja pihent. Az arca ráncos és sovány volt akárcsak a keze amit felém nyújtott. Félelem nélkül megfogtam a kezét és felálltam.
- Velem jössz? Mutatok majd neked olyan dolgokat, amiket eddig csak pár ember látott. Lesz ott sok galamb is, akiket kergethetsz nyugodta! – mondta mosolyogva.
A szemem felcsillant és bólogattam. Nem szabadott volna vele mennem, de én semmilyen szabályt nem tartottam be. Elindultunk egy fekete autó felé és beszálltunk. Elől egy fiatal srác ült fekete öltönyben és fekete napszemüvegben. Kezét kesztyű takarta. Fekete, kócos haja alól kilátszott egy érdekes tetoválás.
- Andrew, haza megyünk! – szólt előre a sofőrnek.
Andrew beindította az autót és száguldottunk. Én közben az öreg bácsit néztem. A ráncai ellenére sugárzott belőle az erő, a szeme pedig úgy csillogott, mint egy gyereknek. A hangja is fiatalos volt, és a haja se volt ősz, így pedig összességében csak a redők miatt tűnt idősnek. A csuklyát lecsúsztatta a fejéről és a haját a válla mögé dobta, így megláttam az ő tetoválását is. Ugyanolyan volt, mint a sofőrnek. Ez akkor valami jel lehet. Kinéztem az ablakon és néztem a mellettünk elhaladó házakat, ahogy összeolvadnak egymással.
Az autó lassított, majd lekanyarodott és megállt egy nagy, omladozó ház előtt. Az öreg kiszállt és intett nekem, hogy kövessem. Andrew is kiszállt és előttünk elindult az ajtó felé. A lépcső is törött és kopott volt már. Az ablakok vagy koszosak vagy töröttek voltak. Az ajtó, ami egykor cseresznyeszínű lehetett, most fakó és piszkos, ahogy kinyílt nyikorgott és egy helyen meg is akadt. A ház kinti állapotához képest egy fokkal jobban nézett ki a beltér. A parketta nyikorgott és kopott volt, a fal koszos és mállott.
Ráfordultunk egy folyosóra, ami nagyon hosszúnak tűnt. A lámpa éppen csak pislákolt. A falakon se egy kép, se egy fotó nem volt. Minden ajtó zárva volt. A folyosó végét egy nagy vasajtó zárta, ami alól pirosas fény és kopácsolás zaja szűrődött ki. Ahogy közelebb értünk hozzá, meleg is lett. Andrew kinyitotta az ajtót és besétáltunk egy műhelybe. A piros fényt a tűz adta, a kopácsolás pedig kalapácsok ütemes munkája volt. Három sorban munkások dolgoztak. Vasat formáztak. Mind koszos és izzadt volt. Egy öreg hölgy sétált közöttük. Rövid, kócos, fekete haja és jégkék szeme volt. Egy fekete trikót és egy barna kord nadrágot viselt. Amint megpillantott minket, elindult felénk. Andrew közben félteáll az egyik sarokba és levette a szemüvegét. A ő szeme is gyönyörű királykék volt. A nő eközben elért minket és rám mosolygott.
- Andrew hozz egy széket! – parancsolta a nő.
A hangja neki is fiatalos volt, akárcsak a férfinek. Ő is ráncosnak és öregnek nézett ki. Andrew letette mögém a széket és visszament a falhoz. Leültettek, majd a nő leguggolt elém és megfogta a csuklóm. A bőre elviselhetetlenül forró volt. Ahol hozzám ért, ott olyan volt, mintha leforrázták volna azt a részt és közben ezer meg ezer tűt szúrnának bele a bőrömbe. A szememet szúrták a könnyek és kisvártatva utat is törtek maguknak. Elengedte a kezemet, de nem hagyott nyugodni, mert átölelt és újra égni kezdett a bőröm és a tűk újra szurkálni kezdtek. Most már zokogtam. Kibírhatatlan volt a fájdalom. Hat évesen ennyi fájdalom már szinte halálos volt. Azt hittem, ennek soha nem lesz vége, de mégis elengedett. A fájdalom még a testemben cikázott, de már gyengébben. Felállt előlem, rám mosolygott, majd ismét a munkások között kezdett sétálni. Andrew halkan odajött hozzánk és megfogta a kezem. Az öreg elrakta a széket, majd elindult előttünk. Követtük és elhagytuk a- rém- műhelyet A folyosón ismét végigmentünk, majd a szemben lévő rövidebbe sétáltunk be. Az egyik bal oldali ajtót kinyitotta az öreg és Andrew bevitt, majd leültetett az ágyra. Kiment és egyedül hagyott. A szoba sötét volt, csak egy kis ablakon jött be fény. A szobában dohos, pince szag terjengett. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Szembe velem három gyerek ült az ágyon. Egy idősebb lány ült középen és mellette két azonos korú fiú gubbasztott. Mindegyikük ugyanúgy nézett ki; fekete, rövid, kócos haj; csillogó kék szem. A nyakukon ott virított nekik is az a fura jel. A lány rám mosolygott és integetett nekem.
- Szia! Diana Mec vagyok. Ő itt Damon és Fred Lorey. – mutatott a fiúkra. – Téged, hogy hívnak? – kérdezte kedvesen.
- Kida Peek. – mondtam szipogva. – Mi történt velem?
- Majd Leo holnap elmondja. Addigra már el fog múlni a fájdalom, de most aludnod kell.
Felhúztam a lábamat a mellkasomra és oldalra dőltem. Rögtön elnyomott az álom.
Másnap reggel fájdalom nélkül ébredtem. Diana, Damon és Fred ugyanúgy ült, mint tegnap és mind a hárman engem néztek. A boldogságuk most már az egekbe szökött, mivel teli vigyor díszelgett az arcukon. Én is rájuk mosolyogtam és felültem. Az ablakon beszűrődő fény sokkal erősebbnek tűnt, mint tegnap. A dohos szag pedig enyhült. Diana felállt és a földről fölvett egy kézi tükröt. A kezembe adta és én kérdőn néztem rá. Bátorítóan bólintott és a tükörre mutatott. Fred és Damon is bólogatott és mosolygott. Felemeltem és belenéztem. A barna hajam feketévé változott és a csokiszemek helyett tengerkék szemek néztek vissza rám. A nyakamon nekem is megjelent a tetoválás. „Kicsit” megváltoztam és ezen „kicsit” megijedtem. Egy lettem közülük, csak még azt nem tudom, hogy mi is valójában. Elkerekedett szemmel néztem Diana-ra.
- Nyugi, mi is így reagáltunk először! – és átölelt.
Ő is olyan meleg volt, mint az a nő, de nem váltott ki belőlem olyan reakciót. A tükröt kivette a kezemből és visszatette a földre. Az ajtó kinyílt és belépett rajta a férfi. Mosolygott és intett, hogy kövessük. A fiúk mentek előle, Diana pedig mellettem jött a legvégén.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- A Kiképzőterembe. Gyakorolunk egy kicsit. – és kacsintott egyet.
Végigmentünk a folyosón, majd egy ajtón kiléptünk a kertbe. Mindenhol csak fű volt és persze az ösvény, ami kavicsokból volt kirakva. Végigsétáltunk az úton és egy négyzet alakú épületbe léptünk be. Mindenféle edzőgép volt a teremben. A falakon fegyverek lógtak és céltáblák. Az egyik sarokban egy ember méretű baba is volt, ami tele volt szúrás és golyó nyomokkal. A többiek szétszóródtak és elfoglalták magukat. Én is utánuk akartam menni, de a férfi megfogta a kezem és leültetett egy székre. Morcosan néztem rá és a karjaimat összekulcsoltam a mellkasonom.
- Mindjárt mehetsz, csak még beszéltünk kell egy kicsit. Leo Cloppenburg vagyok, a kiképző tanárod. Mari Pull – akivel tegnap találkoztál – ő lesz majd a másik mentorod. És hogy ki vagy? Egy kiválasztott, tehát vadász. Egy tökéletes gyilkos, maga a Halál. A többiek is azok akárcsak én és Maria. Ja és persze Andrew is. A műhelyben dolgozók csinálják a fegyvereket. A kiválasztottakból vagyon kevesen vannak. Egy hogy mire vadásztok? Hmm… démon, vámpír, vérfarkas, árny, feketeangyal. Vagyis azokra akik rosszak és nem szabadna létezniük. Az első bevetésed két év múlva lesz és az nem lesz még annyira nehéz. Én harcművészetekre tanítalak, Maria pedig elméletet fog tanítani, de abból éppen hogy csak egy kicsit. Na, még mit szeretnél tudni? – hadarta el egy lélegzet alatt.
Ráztam a fejem kábultan a sok információtól.
- Oké! Akkor csapjunk rögtön a közepébe. Ma Diana fog neked segíteni, mivel látom, jól kijöttök. – mondta és közben a többiek felé fordult. – Srácok párokba. Diana te Kida-val leszel, úgyhogy ne bántsd… nagyon!
Bólintott, én pedig odamentem hozzá. Szembe álltam vele és elmosolyodtam. Harcolni fogok! Fred és Damon odamentek a falhoz és levettek egy kisebb kardot. Közben Diana is elvett egy lándzsa szerű valamit a falról. Körbenéztem, hogy mi lenne nekem jó. Volt mindenféle: kard, kés, bárd, lándzsa, fejsze, buzogány, de nem tudtam választani. Amikor elindultam az egyik kard felé, megpillantottam egy gyönyörű lándzsát. A nyele faragott volt és néhány mélyedésben egy-egy rubint csillogott. A végéből egy vörös toll lógott ki. Az arany hegyén ősi minta húzódott.
Odafutottam hozzá és lekaptam a falról. A súlya kicsit lehúzta a kezemet, de meg tudtam tartani. Visszamentem Diahoz. Elmosolyodott a lándzsám láttán.
- Elsőre őt választottad? – kérdezte vidáman.
- Igen. Miért?
- Ennek az a neve, hogy Kidagakash. Ezzel ontották a legtöbb vért, így ezt Maria úgy nevezi, hogy a Halál Lándzsája. Kíváncsi vagyok, hogy te mennyi vért fogsz ezzel ontani!
- Srácok, kezdhetjük? – kérdezte Leo és ránk nézett mosolyogva.
Mindenki ugrásra kész pózba állt.
- Akkor kezdjétek!
És így ment minden nap. Harcoltunk egymással, futottunk, súlyt emeltünk. Az első bevetésem egy kis kobold volt. Simán levágtam a fejét és elégettem. Azóta szinte minden héten kaptam valami megbízást. Nagyon jó voltam. Én voltam a leggyorsabb, de nem a legerősebb. Sajnos Damon mindig legyőzött.
2002-ben Diana és én elmentünk egy megbízást elintézni. Egy vámpírral kellett végeznünk. Gyorsan a nyomára akadtunk, mivel a szagát ismertük és azt követtük. Megtudtuk volna lepni, mivel zajtalanok voltunk, azonban egy társa felfigyelt ránk és felfedett minket a vámpírnak. William – megbízatásunk – megkerült minket és Diana-ra vetette magát. A nyakát rögtön kitörte és Diana egy másodperc alatt a szemem előtt halt meg. William utána nekem támadt, de én a pisztolyommal kilyukasztottam a fejét, a mellkasát, majd egy ki sárkánypisztollyal elégedtem. A társát megkerestem és azt is simán megöltem. Az egész úton semmit sem láttam könnyeimtől. Diana-t beraktam a kocsiba és a házunkba vittem. Mindenki ujjongott amint megérkeztem, de amikor meglátták Diana holttestét, elnémultak. Fred gyászolt a legjobban, mivel Diana és ő egy pár voltak. Damon ugyanúgy gyászolt, mint Fred és én.
Ettől a naptól kezdtem látni az aurákat. Az a sok szín eleinte nagyon zavart, de egyre fokozatosabban megszoktam. Megtanultam, hogy melyik szín mit jelent. A többiek irigyeltek azért, mert nekem vagy egy ilyen különleges képességem, de hamarosan ők is rájöttek, van valami plusz bennük is. Damon például embereket talált meg nem csak szag alapján. Megtalálta azokat is, akik a világ másik végén voltak csak név alapján. Fred pedig néha a jövőbe látott. Leo szerint Diana halála hozta ezt ki belőlünk. Ha viszont ezért kaptuk meg ezeket az erőket, akkor inkább visszaadnám és követelném vissza Diana életét. Azóta mindennap a srácokkal viszünk egy szál tulipánt. Vagy rózsát a kertben lévő sírjára. Halála óta sokkal jobban edzünk és várjuk a következő bevetést. Mindannyian akkor vagyunk a legboldogabbak, ha vámpírt ölhetünk. Minden évben egyre könnyebb Diana nélkül, de azóta minden megváltozott.
