2010. december 30., csütörtök

Negyedik: Élő hulla

Hali!! Először is mindenkinek kellemes ünnepeket és boldog ú évet kívánok!! Ajándéknak feltettem a frisset mivel végre valaki kommentált és neki nagyon köszönöm, mert nem érzem most már azt h mindenki leszar a magasból!! (: Jó olvasást! Pusza: Petya



Élő hulla


Mint egy üdvözlésképpen a nő Sebastien nyakába ugrott.


- Ó, édes kis Bastienem. – mondta élesen sipító hangon.


Sötétbarna haja lágy hullámokban omlott vállára. Jobb szeme alatt egy fekete tetoválás díszelgett, fülében egy kör közepén kereszt függött. Szemét becsukta, így csak akkor láttam meg zölden villogó szemét, mikor elengedte Sebastient.


- Sokat változtál. – felelte komolyan Seb.


- Nem is örülsz nekem, picikém? – ajkát lebiggyesztette. – Ez a semmirekellő nő tehet róla? – megvető tekintettel mért végig. – Mondtam, hogy az emberek csak megrontanak minket.


Szóval vámpír volt. De hogy picikémnek szólította... Egy volt szerető vagy...


- Anya, ő Jessica. Életem értelme és ő csak jót tett velem. Megmentette az életemet. – indult megmentésemre. – Jó lenne, ha bemutatkoznál neki, mert... mert hosszú jövő áll még előttünk.


- Már meg is kérted a kezét? – hüledezett a nő.


- Nem. – felelte határozottan és elpirult... elpirult volna?


A nő felkacagott és egész testével felém fordult.


- Clementine Watt vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.


Kijelentésével ellentétben legszívesebben a nyakamnak ugrott volna. Szeme fenyegetően megcsillant, mosolyából előbukkant a vámpírfoga.


- Jessica Arle. Jobban szeretem az őszinte embereket.


Mosolya lehervadt, szemöldöke felcsúszott homlokára. Ujjait begörbítette. Sebastien közelebb húzott magához, szemét Clementinere tapasztotta. Ekkor a háttérben meghúzódó alak megköszörülte a torkát.


- Elnézést, ha megzavartam valamit., de én nem ezzel a nővel érkeztem csak éppen itt találkoztunk a ház előtt. – motyogta. – Esetleg tudnak segíteni. Keresek valakit.


A férfira néztem. Kék szeme gyémántként csillogtak, arcát apró ráncok hálózták be. Fekete haját egy ősz tincs se színezte, hangja is erőtől duzzadt.


- Lehet, hogy tudunk segíteni. – feleltem kedvesen.


A férfi rám mosolygott, én pedig kikerültem a macskaszerű Clementinet. Kezet nyújtottam az idegen férfinek.


- Jessica Arle.


- Örvendek. Engem Adam Peeknek hívnak.


Lefagytam. Ekkor vettem csak észre a nyakán a tetoválást. Kiválasztott volt – vagyis egykor az lehetett. Körülbelül annyi idős lehetett, mint az apám lett volna, ha még ma is élt volna. De ez a férfi nem lehetett az apám, hisz ő már meghalt. Megráztam a kezét, amin egy gyűrű csillogott. A pecsétben a kiválasztottak jele díszelgett, alatta pedig egy évszám szerepelt, 1963. abban az évben született apám is. Kiszáradt a torkom. Kizárt! Nagyot nyeltem, utána megszólaltam.


- És kit keres?


- A lányomat. Kida Peek. Nem ismerik esetleg?


Segélykérően Sebastienre néztem, akinek ijedt tekintete köztem és apám között ugrándozott.


- Ööö, jobb lesz, ha bejön, uram. – mondta gépiesen Sebastien.


- Itt van?


- Hát... ha úgy vesszük. – motyogtam fagyott mosollyal.


- Ezt hogy érted? – értetlenkedett.


- Nagyon-nagyon hosszú.


- Él még, ugye?


- Ühm.


- És még Kiválasztott?


- Hát, igen... vagyis már nem. De ha bejön, mindent elmondok.


- Pisztolyt ne használjon a házban! – szólt rá Seb.


Én észre se vettem a kabátja alól elővillanó fegyver markolatát.


- De te se támadj meg, vérszopó!


Megmutatta igazi énét is. Ellenségesen nézett Clementinere és Sebastienre. De mikor rám nézett, tekintete értetlenné vált.


- Miért van olyan érzésem, hogy ismerlek téged? – suttogta.


- Majd ez is kiderül.


Elléptem az ajtóból és Adam bejött a házba. Sebastien elől ment, mögötte Clementine lépkedett, feje ide-oda járt. Mindent jól megnézett. Adam bizonytalanul haladt előttem. Colin eddigre lehiggadt, összeszedte magát, szárnyait behajtotta, szeme ismét színesen ragyogott. Sebastien leült a kanapéra és megvárta, míg mi is helyet foglalunk.


- Kértek esetleg valamit inni? – kérdezte udvariasan.


- Ne nyalizz nekem, vámpír! Jobban szeretem azt, aki a mocskos oldalát mutatja. – ellenségeskedett az apám.


- Megkérhetem, hogy ne beszéljen így vele?


- Sajnálom, de nem szoktam meg, hogy egy vámpírral társalgok.


- Ja! Egyszerűen lepuffantja őket! Még annyit se mond nekik, hogy csá! Pedig nekem azt tanították, hogy a beszélgetés fontos, hisz az alatt meg lehet figyelni az ellenség gyenge pontjait.


Kérdőn rám nézett, közben ütemesen ütögette a lábát.


- Akkor végre elmondaná, hogy hol a lányom? – türelmetlenkedett.


- 21 év után még tud várni pár percet szerintem, hiszen ő is várt magára... Vagyis ő nem! Ő azt hitte, hogy maga halott! Olyan akart lenni, mint ön.


- Ismerte akkor?


- Csak én ismertem igazán. – feleltem, közben Sebastienre néztem.


- Oké, akkor ebben az esetben mondd el, hogy miért nem éreztem a szagát a Házban?


- Már majdnem háromegyed éve elmenet onnan.


- Miért?


- Megváltozott és megölte Leont. – mondtam szemrebbenés nélkül.


Hajába túrt, majd hangosan kifújta a levegőt.


- Mi lett belőle? Ő is olyan lett, mint én? Démon?


- Először mindkettő fele megerősödött, aztán már csak démon volt. Majd négy hónapra vámpír lett, most pedig csupán egy egyszerű ember. – soroltam.


- Ideiglenesen. – szólt közbe Colin.


- Igen, ideiglenesen. – javítottam ki magam.


- Most is változóban van? – kérdezte halkan Adam.


- Ha úgy vesszük, akkor igen. Hamarosan különleges halandó lesz. – mesélte colin. – bármikor megkaphatja az új erejét. És azt Jess elfelejtette megemlíteni, hogy volt egy különleges képessége. Látta az aurákat, de azt is elvesztette már.


- Tényleg, már nem is látom az... – és elkövettem az első hibát.


Adam hirtelen felállt és Colinhoz ment. A füléhez hajolt és súgott valamit neki. Colin mosolyogva bólintott, majd válaszolt neki, közben a kezével gesztikulált. Lassan rájöttem, hogy rólam mesél. Akkor eddig tartott a színjáték. Fáradtan sóhajtottam és tovább néztem a kezeimet.


- De azt hogyan? - kérdezte hangosan Adam.


Magamba zuhantam, nem törődtem a többiekkel. Ismét újraéltem azt az életet, mikor még Kida voltam. Tényleg olyan akartam lenni, mint az apám. Egy gyilkoló gépre akartam hasonlítani, sőt jobb akartam lenni nála. Lehet, hogy el is értem. Mindvégig azt hittem, hogy halott. De ő élt és nem jött vissza értem, nem látogatott meg minket. Elhitette velem, hogy már nem is él. Kezemet ökölbe szorítottam, egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon.


- Tényleg te vagy a lányom? – kérdezte apám, közvetlen előttem állt.


Felpattantam a kanapéról és dühös tekintetemet Adam kék szemébe fúrtam.


- Miért nem látogattál meg minket? Vagy nehezedre esett egy nyamvadt levelet írni? Mindvégig azt hittem, halott vagy. – estem neki.


- Sajnálom.


- Sajnálod? Nekem az nem elég! Ennyivel nem tudsz betölteni 20 évet!


- Meg tudsz bocsátani nekem? – kérdezte letörten.


- Nem tudom. – feleltem kétségbeesetten, majd ahogy az adrenalin elszállt belőlem, tehetetlenül visszaestem a kanapéra.


Aztán könnyekben törtem ki. Arcomat kezembe temettem. Nem hallottam a nyugtató szavakat, nem láttam semmit, csak annak az embernek az arcát, akire abban a pillanatban szükségem volt...


LUCAS


Egy újabb haszontalan napot töltöttem el nélküle. Ma is felkeltem és azt vártam, hogy ő megjelenik a szobámban és rám mosolyog. De nem így történt. Az ajtóban senki nem jelent meg, senki se mosolygott rám. Legszívesebben sírtam volna, mint egy lány. El akartam bújni mindenki elől. Egyszerűen meg akartam halni, mert ő nem lehetett az enyém. Vicces, hogy valaki hogy össze tudja törni a szívedet, de te ennek ellenére mindig szereted azokkal a kis darabokkal. Még mindig, mindennél jobban szerettem őt. Csak rá tudtam gondolni, ha egy nőre néztem, az ő arcát láttam, ha valaki beszélt hozzám, az ő hangját hallottam. Az utolsó beszélgetésünket már ezredszerre végighallgattam a gondolataimban. Ismét végignéztem a hibáimat, amiket elkövettem ellene. Viszont a legfurcsább a volt... már nem is azon agyaltam, hogy ő a világ legboldogabb embere, hanem, hogy van valaki mellette, aki sose fogja elhagyni őt. Erre mindig rá kellett jönnöm, még akkor is, ha nagyon szerelmes voltam és az a bizonyos személy az életemet jelentette. De sose volt szabad elfeledkeznünk azokról, akik sokkal régebb óta ott álltak az oldalunkon, ma is ott álltak és fognak is, mert ők nem tűnnek el álomszerűen. Csak voltak, csendben, megértéssel és szeretettel. Nem bántottak, nem szóltak, nem szidtak, nem mentek el. Barátoknak nevezzük őket... De nekem sose voltak barátaim. Ha pedig valaha is voltak, azokkal úgy bántam, hogy elvesztettem őket. Mindenki itt hagyott, mint egy mocskos rongyot, mint egy régi játékot.


Azt kellett volna tennem, ahol a pillanatba lépek, ott véget ér a múlt, de én nem ezt tettem. Egyszerűen megragadtam a tegnapban, hisz képtelen voltam elengedni a múltamat. Ő szeretett engem, ha nem is sokáig, s szeretni egyet jelent a pusztítással. Akit szeretnek, az elpusztul, s én halott voltam. A régi életem meghalt, az új énem nem akart megszületni. Nem akartam tovább, hogy nélküle keljen este feküdnöm, reggel kelnem... Ez nem csak egy mese, ez nem csak egy álom, ez több mint a valóság, ami csak kínt hozott...


Reméltem, hogy emlékem tovább él majd lelkében. És tudtam, ha feladnám, nem maradna semmi, így nem kéne felelni és értelmet keresni. Akkor megszűnne a fájdalom és gond nélkül leugorhatnék egy feneketlen gödörbe. Utána már nem félnék attól, hogy sose látom őt, hogy meghozta az utolsó döntést és nem engem választott. Azt mondták, az idő begyógyítja a sebeket, de én minden reggel tátongó sebekkel ébredtem. Soha nem kértem semmit az égtől, míg nem jött el az a pillanat, hogy legszívesebben kitéptem volna a szívemet csak azért, hogy újra láthassam arcát, mosolyát, gyönyörű szemét. Megszakadt a lelkem, mikor a fájó múltra gondoltam. Azokra a boldog pillanatokra, amik mára csak emlékek maradtak. Tudtam, a sajgó hegek megmaradnak, míg a föld alá nem zárnak. Addig magamon hordom őket, mint halálos sebeket.


Az életben miért a leggyönyörűbb dolgok a legveszélyesebbek? Például a napfény, a bizalom, a szerelem. A napon leégünk, az ígéreteket megtörik. És a szíveket is... engem nem a fájdalom ölt meg, hanem a remény, amelyben csalódtam. Akkorát csalódtam, hogy szívem megszakadt, darabjai porrá lettek.


Az élet egy nagy színjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert és csak egy dolog volt, ami kizökkenthetett a szerepünkből, s ez nem más, mint a szerelem volt. Mikor jött valaki, aki az első perctől átlát rajtunk, az ő szemében az állarcunk lehullott és megsemmisült, csupán az igazi énünk érvényesült, ha akaratuk, ha nem. És ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekültünk volna, de hamarosan rájöttünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek. Én azonban nem menekültem előle, egyenesen a karjaiba futottam. Kinyitottam a szívem, és ő jól megszívatott! Talán egyszerűbb lett volna, ha egyszerűen be se engedtem volna!


Nem lehettem az angyala, miközben úgy élt, mint maga az ördög. Nem lehettem a szerelme, miközben olyan volt, mint egy lázadó. Nem volt szüksége a segítségemre és a sajnálatomra. Próbáltam megmenteni, de ő csak ment és vigyázott magára. De a sok fájdalom között mégis ott volt egy szikra. Mikor kifutott a Teremből, meghallottam a gondolatait. Csak egy mondta volt, de bennem lángtengerként lobbant fel a remény:


- Én is szeretlek, Lucas.

2010. december 22., szerda

Harmadik: Szörnyen normális

Hali! Lehet h nem éppen akkor hoztam mikorra mondtam de mivel nem naon olvassátok ezért csak most tettem föl! remélem azért majd tetszeni fog! Pusza Petya


Szörnyen normális


COLIN


- Tudtok egyáltalán valakire vigyázni? – kérdeztem gúnyosan Sebastientől. – és még azt hiszed, hogy te vagy neki a legjobb?


- Honnan tudhattam volna, hogy ez fog vele történni? Úgy nézek ki, mint egy jós?


- Nem, igazából úgy nézel ki, mint egy kupac szar.


- Még csodálkozol? – sóhajtott, egyik kezét Jess arcára tette.


Ilyenkor egy őrangyal nem sokat tudna tenni, még én, egy valkűr se. Sebastien egyszerűen bepánikolt, engem hívott és tőlem várta a csodát. Mintha nagy szenzációnak lehetne nevezni a várakozást. Ezt ő is simán megtehette volna, így is volt elég nézőközönsége.


- De biztos, nem tudsz rajta segíteni valahogy? – erősködött.


- Lássuk csak! Öhm... kimanikűrözhetem a körmét. Az jó lesz?


Rám morgott, majd felállt, megfogta a székét és a falnak ütötte. Hát ezzel nem sokra ment, csak rumlit csinált, amit ő majd szépen feltakaríthat. Aaron végre lenyugtathatná.


- Egy ilyen hülye őrvalkűr, vagy mi a fasz, miért nem tud semmit se csinálni? – ordította.


Halálosan lassan felálltam és mellé léptem.


- Olyan dolgokat is meg tudok tenni, amiket te el se tudsz képzelni. És ha még egyszer ordítasz velem, megtudod, hogy milyen rossz is vagyok néha. – suttogtam higgadt, jéghideg hangon. – Most pedig, ülj le a seggedre, vámpír. Mindjárt magához tér.


JESSICA


A meleg szellő a hajamba kapott, eső illatát hozta felém. Az ég pillanatok alatt besötétedett, aztán folyamatosan villámok futottak végig az égen. Egyik felém cikázott, éppen hogy el tudtam lépni az útjából. Egyedül álltam a semmi közepén, minden mozdulatomnál a levegő furcsán hullámozni kezdett körülöttem. Ahol álltam ott megfeketedett a fű, a föld kiszáradt. Aztán az eső eleredt, és tovább már nem egyedül voltam. Idegenek vettek körül. 20-an kört alkottak körülöttem, én kerültem figyelmük központjába. Mindannyian dühösen méregettek, csak egyikük tűnt ki közülük. Zöld tekintette kételkedést sugárzott, fekete haját az arcába fújta a szél, ami eddigre felerősödött. Kezét felém nyújtotta, egy lépéssel közelebb jött. Ekkor azonban, mint a homokot, elfújta a szél. Felkapta és porrá morzsolta, aztán eltűnt a szemem elől.


Az arcokon végigfutattam tekintetemet és ismerősökre leltem. Heather és Eric ravaszul rám mosolyogtak, majd hátat fordítottak nekem. Egy villám csapott le rájuk, elragadta őket is a természet. Aztán Nathanielt véltem felfedezni a körben. Fejével maga mellé intett, utána eltűnt. A föld felszívta, minta vizet. Mellette egy félmeztelen férfi állt. Az egész testét égésfoltok tarkították, fél arca hiányzott, mosolya groteszk vicsorgásba torzult. Szeme ismerősen megcsillant és belém hasított a felismerés. Gabriel. Tettem felé egy lépést és azon nyomban tűz ölelt körül. Felsikoltottam, viszont mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, egy vörös szempár nézett vissza rám.


***


- Csáó, csajszi. Nyisd ki a szemed! – suttogta egy ismerős hang a fülembe.


Arcot nem tudtam a hanghoz kötni, csak egy újabb zajt és egy helyet. Az alagútban már találkoztam vele, ő volt a beszélő sas, az arctalan hang. Hirtelen felültem és lefejeltem valakit.


- Áú! Ezt jól megcsináltad! Szólhattál volna, hogy merényletet tervezel a fejeddel ellenem. Vagy talán öngyilkos akart lenni az aranyos kis homlokod?


- Nem számítottam gyilkos fejekre. – szálltam be a játékba, miközben lassan kinyitottam a szemem és a puklimat simogattam.


Egy újabb ismeretlen! Már kezdet megszokni. Sötét bőréhez egyáltalán nem illett az a világos haj, szemének különleges színe elszomorított, mosolya valósággal elvakított. Inge félig ki volt gombolva, így tökéletesen láttam kidolgozott felsőtestét.


- Jó estét, Csipkerózsika! Jó, hogy végre nem mozdulatlanul fekszel! – ekkor szemrehányóan átnézett a vállam fölött. – Colin vagyok, örülök, hogy végre te is látsz engem. – szemérmetlen mosolyt villantott felém.

- Mi vagy te? – kérdeztem egy ásítás kíséretében.


- Egy őrvalkűr. A te őrvalkűröd. – felelte. – És nehogy azt mond, hogy ennyi alvás után is még álmos vagy.


Nem voltam álmos, egy cseppet se voltam fáradt, csak egyszerűen értetlen voltam, tele kérdésekkel. És ez a fura álom is zavart. Nem tudtam megfejteni, hogy mit jelenthetett. Meg most ez is! Egy őrvalkűr? Aki történetesen az én őrvalkűröm? Na, ez most vagy még az almom része, vagy hallucinálok.


- Nyugi, tudom, hogy ez még zavaros, de hát ez van – megvonta vállát. – És gondolom, feltűnt, nem minden tökéletes.


Igaza volt. Még mindig nem láttam elég tisztán, a hangok is halkak voltak, az illatok... azok pedig teljesen eltűntek. Nem éreztem, hogy a démonom velem lett volna. Hiányzott valami. Valami nagyon fontos, ami nélkül csak egy egyszerű ember voltam. Ez kurvára nem stimmelt!


- Mi történt velem? – szegeztem neki a kérdést.


- Kicsit megváltoztál. Ugye érzed? – elmosolyodott. –Most már csak ember vagy. És ha a feltételezésed az lenne, hogy a gyerekeid miatt, akkor nagyon tévedsz. Csak így tudtalak visszahozni, hogy valamit az alagútban hagytam. – magyarázta.


- Akkor soha többé nem leszek más, csak egy normális ember?


- Ha kell, akkor őrült is lehetsz. De nem, nem csak egy egyszerű ember leszel. – a kezeimért nyúlt és megszorította őket. –Különleges vagy. Vagyis majd csak leszel.


- Mikor? – kezeimet kitéptem szorításából.


- Hát ez jó kérdés. Mivel tudtam, hogy utálsz normális lenni, így kértem egy kis segítséget Alarictől. Ő dobálgatja az ilyen meg olyan különleges képességeket. Fogalmam sincs, hogy te mit fogsz kapni.


- Aha. – bólintottam lassan.


- Még mindig kételkedsz abban, hogy ez igaz-e? – inkább volt kijelentés, mint kérdés.


- Nem, egyáltalán nem kételkedem. Már minden lehetetlen dolgot elfogadtam, ami velem történt. – feleltem határozottan.


- Az álmaiddal is? – egyik szemöldökét felhúzta.


Értetlenül tekintettem rá. Honnan tudhat róla?


- Mit tudsz róluk? – vallattam.


- Én nem tudhatok róluk semmit. – egyik ujjával mellkason bökött. – Csak te fejtheted meg őket.


- De olyan zavarosak. – motyogtam.


- Miről szólnak? - szólalt meg először Sebastien.


Felé fordultam és megkönnyebbülten elmosolyodtam. Kezére néztem, amit felém nyújtott. Megfogtam és hálásan megszorítottam. Amikor azonban az arcára néztem, egy pillanatra más vonásait véltem felfedezni rajta. Mosolyom lehervadt, kezét elengedtem és elfordultam tőle.


- Hát, egy...


- Nem mondhatod el neki. – vágott közbe Colin.


- Miért nem? Ez csak egy álom. Vagy nem?


- Ez nem, csak egy álom. – válaszolta. – A Sors néha megmutatkozik. Egy álom formájában, vagy épen csak egy villanást mutat meg. Sose pontosan azt mutatja, ami történni fog. Ez mindig egy rejtély és csak te fejtheted meg ezt.


- És ha nem is fog beteljesülni? – csimpaszkodtam a kapaszkodóba, valahogy nem nagyon akartam tűzben meghalni.


- A Sors nem lövöldöz a töltényeivel.


- És csak egyedül én jöhetek rá a megoldásra? – érdeklődtem.


- Nem. – elmosolyodott. – Akik szerepelnek az álmodban, segíthetnek neked.


Arrébb toltam, aztán felpattantam az ágyról. Na, akik az álmomban szerepeltek... Nathaniel és Gabriel kilőve, velük együtt a fekete hajú srác is elúszott. Ericről meg hallani se akartam. Egyedül Heather maradt. És őt hogy fogom innen elérni? Most nem fogok 3 napot utazni egy hülye álom miatt. De... ott van Jonathan. Őt hívhatom.


- Jonathan. – kiáltottam.


Semmi se történt.


- Hé, Jonathan. Gyere már ide! – szólítottam ismét, sikertelenül. – Jonathan! Ha most azonnal nem vagy itt, megfojtalak! Egy apró gyémántba zárlak és életed végéig ott fogsz rohadni!

Erre biztos előtolta volna azt a nagy hercegi seggét. De a füst és a fekete, kócombóc fej elmaradt. Nem jelent meg.


- Jess...


- Mi van? - csattantam föl.


- Mondhatok valamit? – kérdezte Colin.


- Mit?


- Van egy kis bökkenő. Remélem, már említettem, hogy ember vagy.


- És? – még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni.


- Nem vagy démon, aki egyszerűen tud ugráltatni egy lidércet.


- Bassza meg... – csúszott ki a számon. – akkor pakoljak és menjek el Dallasba, 3 napot utazzak esetleg a nagy semmiért?


- Felhívnám a figyelmed arra, hogy nem csak te vagy az egyetlen démon a házban.


Tovább nem is vártam, kiviharzottam a szobából és kopogtatás nélkül benyitottam Bradhez. Monica meglepetten felsikoltott és a takaró alá bújt. Brad zilálva felém fordult, tekintete dühöt sugárzott.


- Kopogtatni nem szoktál? Vagy eddig barlangban éltél? – förmedt rám.


- Brad, ez most fontos!


- Ez is! – mutatott Monicara és magára.


- Brad! – nyafogtam.


- Majd ha befejeztük segítek. De mint látod, elfoglalt vagyok.


- Menj már! – morogta Monica.


Csalódottan Monicara nézett, majd az ágyra dőlt és felpattant róla. Hm! Jó, hogy nem elölről láttam! Bár már ez se volt rossz.


- Öltözz föl, aztán gyere ki! – utasítottam és kiléptem a szobából. – Mindenki ilyen szex mániás? – kérdeztem magamtól.


- Nem.


Azt hittem, hogy egyedül voltam. Nem számítottam, hogy valaki a konyhában szorgoskodik. Kaya az egyik pultra támaszkodott, zöld szemével minden porcikámat jól megnézte. Zavarodottan rámosolyogtam, s ő viszonozta azt. Vámpírfoga veszélyesen megcsillant mosolyában.


- Szóval te lettél a vámpírka?


- Úgy tűnik. – felelte kedvesen.


- Még mindig nem szoktam meg, hogy felnőttek vagytok.


Vállat vont, majd megkerülte a pultot és mellém lépett. Szorosan magához ölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.


- Lesz még időd rá. – suttogta, aztán elengedett és visszatért a konyhába.


Jó fél fejjel magasabb volt, mint én, de valahogy éreztem, hogy ő legbelül azt hiszi, egy kicsit még gyerek. Ekkor Brad kilépett a szobájából, mögötte Monica jött. Rám mosolygott, ami elég szokatlan volt tőle. Én is rámosolyogtam, majd Bradre tekintettem.


- Na, mit akarsz, te gonosz nőszemély?


- Ide kéne hívnod egy lidércet!


Szeme elkerekedett, álla leesett. Aztán vonásait düh színezte, orrlyukai kitágultak.


- Te is ide tudtad volna hívni azt a kibaszott lidércet. – ordította.


- Már nem vagyok démon.


- És? Telefonról nem hallottál?


- Brad, nyugi! – Monica Brad széles vállára tette kezét. – Kérlek, hívd ide azt a lidércet!


Mi ütött Monicaba? Egyáltalán nem így ismertem meg őt. Mindig az a kis visszahúzódott, halk szavú árny volt. Most meg! Parancsolgatott, határozottan beszélt és még rám is mosolygott. Főleg az utolsó lepett meg! Mindig is félt tőlem, vagy legalábbis nem én voltam épp a kedvence. Mintha teljesen kicserélték volna, már kezdett úgy viselkedni, mint egy igazi árny. Brad eközben lassan lenyugodott, nagyokat fújtatott, szemét lehunyta.


- Mi a neve? – suttogta miközben orrnyergét masszírozta.


- Jonathan Fair.


- A király lidércét elhívod? Oké. – mondta vontatottan. – Jonathan, told ide a képedet! Siess, nem szeretnéd, hogy dühbe guruljak!



Pillanatokon belül fekete füst kezdett kavarodni Brad előtt. Aztán lassan testet öltött Jonathan. Vastag fekete bőr takarta karját és mellkasát. Övén kard és pisztoly lógott. Hátára íj volt erősítve, mellette egy tegezben angyalnyilak voltak. Nyakán és lábán vércsíkok patakzottak, hajára fehér por tapadt, ami beleragadt a vérbe.


- Mit akarsz Brad? – kérdezte fáradtan.


- Én semmit. Jess szeretne tőled kérni valamit.


Lassan felém fordult. Szeme alatt fekete karikák húzódtak, arcát fehér hegek hálózták be. Sötét szeme mélyén harcias láng égett.


- El tudnál vinni Heatherhöz?


- Ha tudnám, hogy hol van most, akkor elvinnélek. – felelte. – De nem tudjuk, hogy hol van.


- Mi? Eltűnt?


- Két hete eltűnt Ericcel együtt. Plusz rejtélyesen kiszabadult 50 démon a pincéből.


- Hogy tudtak kiszökni onnan a rabok? – vágott közbe ijedten Brad.


- Fogalmunk sincs. Talán úgy, ahogy te.


- De akkor segített valaki nekik.


- Persze, hogy segítettek nekik. – csattant föl Jonathan. – Kibaszottul nem egyedül csinálták. Mindenki kurvára megváltozott.


- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.


- Szerinted miért nézek ki így, - mutatott végig magán. – Rengeteg lidérc megőrült, egyszerűen lementek a többi rabokhoz és kiengedték őket. Már négy napja harcolunk ellenük megállás nélkül. Másfél hete nem aludtam, mert kerestem Ericet meg Heathert. Aztán meg ez az összecsapás is. Marha jó! Három órára bekerültem egy apró gyémántba. Hát nem volt éppen kellemes érzés, meg tökre leszívta az ener...


Ekkor Sebastien ajtaja kivágódott és Colin viharzott mellém. Hatalmas szárnyait kitárta, fekete tollai fényesen csillogtak. Egész szeme elfeketedett, arcvonásai állatiasan megfeszültek.


- Valakik jöttek. – mondta.


Hangja mély basszusként zengett, minden érzelem kiszállt belőle, egyedül a düh maradt benne.


- Ellenségek? - kérdezte tömören Jonathan.


- Nem, két rózsaszín ruhába öltözött medve. Mégis mit gondolsz, ha nem ellenségek lennének, szerinted így néznék ki, a francokat! – morogta. – Annyit érzek felőlük, hogy egyikük démoni, a másik pedig bűzlik a vértől, de semmi többet.


- Akkor esetleg derítsük ki. – vettettem föl.


- Nem nyitogathatsz csak úgy ajtót minden jöttmentnek. Egyszerűen ki is nyiffanhatsz, ha nem éppen egy cukorfalat a kopogtató.


- Pont ezért veszélyes az élet, nem?


Átbújtam szárnya alatt és lassú léptekkel átszeltem a nappalit. Mit kell itt túlbonyolítani mindent? Mintha eddig veszélytelen lett volna az életem. Sebastien csatlakozott hozzám, karját derekamra tette. Kicsit maga mögé tolt, amint a bejárathoz értünk.


- Ne kezdd már te is! – szóltam rá.


Rám mosolygott, aztán határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.